Ahogy azt egyszer már pár éve megállapítottam: ha semmi nincs, könyvheti ajánló-poszt akkor is van (na jó, tavaly az is a Könyvfesztiválra csúszott, de az még talán pont belefért). Idén viszont tényleg a 94. Ünnepi Könyvhétre időzítve posztolunk, szóval lássuk mit olvastunk az utóbbi évben, amit ajánlani is tudunk, merünk, vagy épp ellenkezőleg, mindenkit lebeszélnénk róla.

Sam Kean: The Icepick Surgeon, Murder, fraud, sabotage, piracy and other dastardly deeds perpetrated in the name of science

Kalmár Éva

A Stanford- , a Milgram-, avagy a Tuskagee szifilisz kisérletet ma biztosan nem engedélyezné egyik egyetem sem, mint ahogy amit Dr Murray művelt 1960-ban a fiatal Theodore Kaczynskivel, akiből a hírhedt Unabomber lett, ma már megengedhetetlen: a kísérletben résztvevő hallgatókat leszíjjazták, extrém stressznek tették ki, miközben reakcióikat elektródákkal mérték, dühreakcióikat többször visszajátszották nekik, folyamatosan megszégyenítették őket. A legtöbb kutatóintézet és egyetem etikai kódexe igencsak szigorú manapság. A kutatás alanya csakis önkéntes alapon vehet részt egy kutatásban, tudnia kell arról, hogy milyen kutatás része, és ehhez aktivan hozzá is kell járulnia, valamint joga van anonim maradni. A kutató köteles garantálni, hogy a kutatásban résztvevők sem fizikailag sem lelkileg nem károsodnak amiatt, hogy részt vesznek a kutatásban, az adataikat a GDPR szabályoknak megfeleően kell kezelni,  valamint csak speciális etikai engedéllyel alkalmazhat a kutató olyan résztvevőket, akik valamilyen oknál fogva alárandelt helyzetben vannak.

Sam Kean 2021-es könyve jócskán belenyúl az erkölcstelen, törvénytelen és gonosz tudomány témakörébe, és a klasszikus etikailag igencsak megkérdejelezhető esetek mellett hoz különös és meghökkentő példákat. A jégcsákányos műtős, Walter Freeman, aki egy jécsákánnyal hajtott végre az orron keresztül lobotómiát Amerika-szerte mentális betegeken és akiről a könyv a címét is kapta, különösen megdöbbentő és brutális, akárcsak Edison villamosszékes állatkísérletei. A kalóz biológus és a rabszolgakereskedő természetbúvár története az enyhébb és talán az emberileg érthetőbb sztorik közé tartoznak, bár az általuk feltett erkölcsi kérdések nem kevésbé súlyosak. Aztán vannak persze horror történetek is, mint például az emberölésre átnyergelő hullarablók esete, akik az orvosképzés boncolásaihoz szállították a holttesteket, avagy az áldozatát feldaraboló vegyészprofesszor esete.

Kémkedés, tudományos államtitkok ellenséges országoknak való eladása, dinócsontok körüli elmérgesedett vita, csalás, van itt (és ez alatt a tudományos kutatás és orvostudomány értendő) kérem minden, amit csak egy szaftos bulvárlap kivánhat.

Hogy mért is érdemes elolvasni ezt a könyvet? Kean mesterien fűzi fel a hátborzongató történetek egy szálra: a tudomány nem választható el a társadalomtól. Együtt éljük hétköznapjainkat mi kutatók, orvosok, tudósok a hétköznapi emberekkel, és a tudomány eredményi hatással vannak mindnyájunkra. A tudomány, mint fogalom, nem lehet feljebbvalóbb az emberi életnél, és az emberi értékrendet be kell épiteni a tudományos kérdések megvitatásába.

Siddhartha Mukherjee: The Song of the Cell – An Exploration of Medicine and the New Human

Víg Julianna

Minden út a sejtbiológiához vezet – ha egy tőmondatban kellene összefoglalnom Siddhartha Mukherjee legújabb könyvének tanulságát, valószínűleg ennyit mondanék. Talán azért is tetszett annyira a könyv, mert felidézte, mennyire fel voltam villanyozva, amikor először vontam le ezt a tanulságot. Ez még boldog biológushallgató koromban történt, amikor már tanultam annyit az élőlényeknek mind a sejt “alatti” szerveződési szintjéről, vagyis a molekulák és anyagcserefolyamatok világáról, mind a sejt “felettiről”, vagyis az anatómiáról és élettanról, hogy észrevegyem: a sejtbiológiában ez a kétféle lépték és tudás találkozik. Pontosan ezt a csomópont-jelleget emeli ki Mukherjee is, aki egy-egy sejttípuson, illetve sejtfunkción keresztül mutat be egymástól – látszólag – igen távoli jelenségeket, a mesterséges megtermékenyítéstől az őssejtterápián, a rákon és a “fiatalító” vérátömlesztésen át a COVIDig. 

A biológiai-orvosi fogalmakat, folyamatokat Mukherjee ezúttal is mindenki számára érthető és – mint minden nagy ismeretterjesztő – sokszor egészen költői metaforákkal írja le. Emellett fontos alkotóeleme a könyvnek a sok (fotókkal is illusztrált) tudománytörténeti érdekesség, amelyek közt értelemszerűen kiemelt szerepet kapott a sejtelmélet megszületése, és ezen túl a mikrobiológia, az immunológia, a genetika és az idegtudomány néhány megunhatatlan sztorija. A sztorik közt két magyar vonatkozású is van: Semmelweis Ignác mellett Nagy László szegedi evolúcióbiológus nevét is kiszúrhatja a figyelmes olvasó.

A tudomány és a tudománytörténet mellé igen sok személyes jellegű történetet is kapunk. Bevallom, nekem helyenként túl sok, túl amerikai a személyesség és a dráma. Mindjárt a könyv első mondata arról szól, hogy a szerző végignézte egy barátja halálát, de torokszorító részleteket olvashatunk a halál küszöbéről visszahozott kislányról, és a szerző saját visszatérő depressziójáról is. Persze ha belegondolok, hogy Mukherjee karrierjének jelentős részét rákbetegek gyógyítására tette fel, mindjárt megértőbb vagyok a drámai tónussal. (Legalább a könyveiben hadd drámázzon egy kicsit.) És abban viszont biztos vagyok, hogy a sejtek énekébe belehallgatni nemcsak egy nehéz szívű onkológus számára segíthet kizárni a nyomasztó gondolatokat, hanem bármelyikünknek, aki menekülne néha a szabad szemmel látható világ elől.

Mark Lynas: Seeds of science – Why We Got It So Wrong on GMOs

Zsámboki János

Kevés olyan pálfordulás ismert a zöld mozgalom történetében, mint Mark Lynasé. Ő ugyanis vagy húsz éven át GMO ellenes aktivistaként működött, a kilencvenes évektől kezdve. Azonban mindenki meglepetésére 2013 -ban nyilvánosan ismerte el, hogy mekkorát tévedett a kérdésben, ennek az előadásnak a felvétele azóta is népszerű. Néhány évvel később, 2018-ban jelent meg a könyve, a “Seeds of Science“, amit részben magyarázatnak szánt, részben önfelmentésnek, részben útmutatásnak. 

Az első fejezetek a kilencvenes évekbe repítenek vissza, a mozgalmi időket idézi meg, leírja, hogyan került a GMO ellenes mozgalomba, milyen akciókat hajtottak végre. Nagyon szemléletes, hogy leírja, az aktivisták közül soha senkinek semmilyen valódi ismerete sem volt a technológiáról, az egész nagycégezést, a GMO ellenességet tokkal-vonóval átvették a tengerentúlról. Bár a GMO ellenességet mindig is alulról építkező népmozgalomként akarták eladni, már a kilencvenes években is egy az egyben életvitelszerű aktivisták reklámkampánya volt.A második fejezet arról szól, hogyan gondolta meg magát Mark. Meglepő módon felhívták a Guardian újságtól, hogy valamilyen miniszter nem átallott pozitívan nyilatkozni a GMO -król, úgyhogy kéne valami ellenmaszlag, ő pedig készségesen meg is írta egy óra alatt, hiszen “csukott szemmel is meg tudott már ekkor írni egy gyors anti-GMO szöveget”. Ez után teljesen meglepődött, hogy az újságban megjelent írására a válaszok nagyrészt negatívak, konkrétan ki is mondták, hogy mélyen tudományellenes a szösszenete, a GMO ellenesség Európa kreacionizmusa és hasonlók. Ekkor már komoly tudományos ismeretterjesztő munkásság állt a háta mögött a klímaváltozásról, föl is háborodott rajta, hogy miért nem hiszik el neki a szokásos maszlagot, bár ugye azt el kellett ismernie, hogy nem sok tudományos bizonyítékot mellékelt. Úgyhogy nekiállt összeszedni a bizonyítékokat, hogy ne kritizálhassák azzal, hogy tudományellenes a mondókája. De itt kezdődött a törés, ugyanis bizony a szakirodalomban nem talált semmi olyasmit sem, amit addig állított. Oké, akkor vissza akart nyúlni a szokásos módszerhez és idézni akarta a nagyobb tekintélyű tudományos testületek állásfoglalásait, amik alátámasztanák az állításait. De ezeket sem találta. Ekkor kezdett rájönni, hogy ebben a kérdésben ő, a zöld mozgalom és a teljes liberális társadalom éppen a tudományellenes oldalon áll. 

A könyv hátralévő része a valóságot próbálja körüljárni. A harmadik fejezet a rekombináns DNS technológia történetét meséli el, a negyedik a Monsantóét. 

Az igazán érdekes részek viszont az ötödik fejezettől kezdődnek. Ugyanis Mark Lynas nem átall utánamenni a zöld mozgalom tevékenységének az ügyben. Körbejárja Vandana Shiva hazugságait az indiai farmeröngyilkosságokról, érdekes elolvasni, hogyan sikerült a zöld mozgalomnak egy teljesen hazug történetet eladni a teljes nyugati sajtónak amit gyakorlatilag a mai napig alapvetően igaznak tart mindenki. Ez a hazug valóságteremtés az egész könyvön végigvonul, ahol megjelent a zöld mozgalom, ott bizony azonnal terjedni kezdtek a nevetségesen valótlan történetek. Egészen félelmetes például, hogy a bangladesi Bt-toxin termelő padlizsán kipróbálásakor egészen szervezett mozgalmat találtak, akik személyesen keresték fel a programban résztvevő parasztokat, hogy lejárató hazugságokkal tömje a fejüket a GM-padlizsánról. Például írt egyszer egy Mohammed Hafizur Rahman nevű bangladesi parasztról, aki nagyon elégedett volt a GM-padlizsánnal, amit termesztett. Miután a történet megjelent a New York Timesban, bár szándékosan nem írta le, hol is él Mohammed, azért az aktivisták csak megtalálták a százhatvan millió lakosú Bangladesben és rögtön elkezdték agitálni is, hogy valójában milyen szörnyű dolog a GM-padlizsán, nehogy szegény a saját szemének higgyen. 

A hatodik fejezet Afrikáról szól, ahol egy az egyben sikerült megfojtani a GM-növényeket, kategorikusan betiltották mindet a legtöbb államban. A hetediktől a tizedik fejezetig a könyv a GMO ellenes mozgalommal foglalkozik. Érdekes elolvasni, hogyan indult a mozgalom, hogyan szerveződik. A legérdekesebb viszont a “Hogyan gondolkodnak a környezetvédők?” fejezet. Érdemes elolvasni, mivel éppen azt próbálja meg feltárni,  hogyan lehetne hatni erre a mozgalomra, hogyan lehetne meggyőzni őket.

Robin Dunbar: Barátok (Typotex)

Kun Ádám

Dunbar azon kevesek egyike, akiről egy számot elneveztek. Ez a Dunbar-szám megmondja, hogy mi a korlátja az ismerőseink számának, ami 150. Persze ennél több embernek a nevére emlékezhetünk, facebookon lehet tízszer ennyi „barátunk”, de attól még minden kutatás azt mutatja, hogy ennyi emberrel vagyunk ténylegesen kapcsolatban. Barátokra pedig szükségünk van, mert csoportos élőlényként elég rosszul működünk társak és társas kapcsolatok nélkül.

A könyv a társas kapcsolatok előnyeivel indít és a kapcsolati hálózat feltérképezésével folytatódik. Egy nagyon szűk időablak állt a kutatók rendelkezésére, amikor már volt elég digitális adat a telefonhívások, mobil cellaadatok, iwiw és korai facebook (és társai) platformok jóvoltából, de még nem állt rendelkezésre túl sok ilyen, hogy még lehessen automatikusan (de anoním módon) követni, hogy ki kivel áll kapcsolatban. Ma már szinte mindenkivel más platformon kommunikálunk, így mindegyik hamis képest mutat. Marad a kérdőívezés, ami viszont egyre nehezebb, ahogy az emberek egyre kevésbé szeretnék, ha túl sok adat gyűlne róluk.

A barátok, ismerősök és kapcsolati hálózatok az egyénektől függenek. Az egyének neurális és hormonfolyamatai befolyásolják a viselkedésüket, de a viselkedés befolyásolja a barátokat, akikkel való viszonyunk kihat a mentális állapotunkra és a hormonjainkra. Tehát a barátságok hatását a szervezeten belül is lehet vizsgálni. De a barátok, ismerősök és kapcsolati hálózatok alkotják a társadalom szövetét, így egy az egyénnél sokkal magasabb szinten is vizsgálhatjuk hatásait. A könyv természetesen az együttműködésre is kitér. Miben mások a közösségeink egy csimpánz közösséghez képest? Hogyan járul hozzá ez ahhoz, hogy ki tudtunk alakítani technikai civilizációt, nagyfokú együttműködést?

Dunbar munkásságának egy részét ismertem, így azok visszaköszönnek a könyv lapjairól. Persze sokkal emészthetőbb formában, mint a szakcikkekből. És persze felhívja a figyelmemet, hogy mit nem olvastam még, pedig kellett volna. A nyelv evolúciójáról még vannak fura elképzelései, de ez bocsánatos bűn, nincs vele egyedül.

Ed Yong: An Immense World (Take #1)

Kun Ádám

Ez a könyv rólunk szól, ahogy szinte minden a biológiában. Ez a könyv az érzékelésünkről szól. A legtöbb példa mégsem az emberről szól, bár nagyobb részében olyan érzékekről, amelyekkel mi is rendelkezünk és csak a végén megemlítve párat, amivel egyáltalán nem. Ennek ellenére ez a könyv azt mutatja meg, hogy mi milyenek vagyunk azon keresztül, hogy milyenek és mennyire mások a körülöttünk levő élőlények. Továbbá végigvonul a könyvön az a gondolat, hogy a saját magunk érzékei által korlátozott világ egyben mennyire nehézzé teszi más élőlények megértését.

Engem kimondottan zavar a sötétség, főleg, ha kint az utcán szeretnék járni. Ezért van közvilágítás a településeinken. A nappali életmódú emberszabású nappallá (na jó, szürkületté) változtatja az éjszakát maga körül. És közben nem gondolunk bele, hogy ez mennyire megzavar minden más élőlényt, amelyek evolúciósan megszokták, hogy van világos és van sötét időszak és nem világos és kevésbé világos időszak váltogatja egymást. Rotorhanggal zajongjuk tele az óceánokat, tükröződő felületeket rakunk oda, ahol olyan sohasem volt, és új szagokkal terheljük a levegőt. A rotor mély hangját alig halljuk, az ablakok nekünk üvegfelületnek látszanak és nem víznek, a szagokkal meg – a vasárnapi rántotthúson és egymás szagán kívül – nem nagyon törődünk (pedig érzékelni képesek vagyunk azokat). Ha ennyire nem tudunk mit kezdeni a kicsit más érzékeléssel, akkor mégis hogyan képzeljük el a világot a színek egy teljesen új dimenziójával, amivel igen sok nem-emlős rendelkezik? Vagy milyen lehet lényegében panorámában látni a világot, mint több növényevő? Esetleg a kezünkkel ízlelni, hogy már akkor tudjuk, hogy mennyire ehető valami, amikor hozzáértünk?

A könyv hosszú. Rengeteg muníció van benne egy baráti beszélgetés feldobására. Tudod, hogy a harcsák egész bőrfelületén vannak ízlelőbimbók? Mintha egy óriás nyelv lenne az egész állat. Tudod, hogy egyes rovarok „füle” a lábán van, vagy a szárnya tövében? A könyv nagy része ilyenekkel van tele, és azzal, hogy a kutatók hogyan jöttek rá, hogy mit érzékelnek az állatok. Már, amely állatok esetében tudjuk.

Ami kevésbé tetszett a könyvben az a nekem erőltetett interjúérzet, hogy mindent egy-egy amerikai kutató szemszögéből kell látnunk. Mások eredményei pedig lábjegyzetbe kerülnek, pedig megérdemelnék a főszöveget is. Lábjegyzetből sok van, túl sok.

Nekem ez az első Ed Yong könyvem. Itt is méltatták már és nem kellett csalódnom benne. Tényleg jól ír.

Ed Yong: An Immense World (Take #2)

Varga Máté

Ritkán fordul elő, bár nem példátlan, hogy ketten is írunk ugyanarról a könyvről, de Ed Yong könyve egyébként is megérdemel egy dupla-kritikát. Bár már blogger korában is szerettem Yongot és az általa még 2006-ban, valamikor a természettudományos blogírás fénykorában elkezdett Not Exactly Rocket Science az egyik kedvenc hírforrásom volt anno, igazából azt hiszem nem vitatható, hogy jelenlegi munkahelyén a The Atlantic-nél vált belőle korunk egyik legjobb ismeretterjesztője, nem véletlen a 2021-es Pulitzer díj. (BTW, a CriticalBiomass de facto néhány hónappal korábban indult és még hivatalosan nem zártuk le, szóval ez is egyfajta apró győzelem ;-).)

Már a Pulitzert megelőző “I contain multitudes” is minden idők top ismeretterjesztője közé emelte Yongot, nem véletlenül ajnároztam már 2017-ben is, ez a műve azonban – szerintem – még azon is túltesz.

Bizonyos szempontból tökéletes párja ez a könyv a tavaly bemutatott, Peter Godfrey-Smith jegyezte Metazoának, csak míg utóbbi kifejezetten azt feszegette, hogy evolúciósan miképp alakultak ki az egyre bonyolultabb felépítésű idegrendszerek és ez milyen új kognitív működést tett lehetővé egyes állatcsoportokban, Yong könyve azt mutatja be szemléletesen, hogyan, hány féleképpen látják világunkat közeli és távoli rokonaink ezen a bolygón.

A könyv kulcsszava az Umwelt, a Jakob Johann von Uexküll által bevezetett kifejezés, ami körülbelül azzal egyenrétékű, hogy egy állatnak, saját érzékszervei felhasználásával, milyen szubjektív érzete lehet a külvilágról. És, ahogy Ádám is utalt rá, bizony újból és újból fény derül arra, hogy az emberi Umwelt is szegényes, sok dolgot el sem tudunk képzelni. Mert lehetnek hasonlataink arra, hogy milyen lehet, amikor egy csörgőkígyó hőreceptorokkal is látja áldozatát, vagy egy denevér echolokációval közelíti meg az áldozatául szolgáló lepkét, de ezek minden jel szerint szegényes próbálkozások annak a szenzoros érzetnek a leírására, amit megfelelő receptorok hiányában istenigazából igazából nem tudunk elképzelni és felfogni.

Azt, ha egy-egy faj más hullámhosszokon (is) látja a világot, mint még csak-csak felfogjuk, ahogy azt is, hogy egyes rovarfajok ízérzékelés és akár hallása a lábukon keresztül történik, hiszen hasonló ingereket feldolgozó receptoraink nekünk is vannak. De hogy lehet elképzelni azt, hogy egy delfin érzékeli a környezetében levő tárgyak és lények sűrűségét, vagy, hogy egy teknős a bolygó mágneses terét is használja a tájékozódáshoz? Bármennyire is sok dolgot el tudunk képzelni, ilyen érzékelésre képtelenek vagyunk, a világ bizonyos szegletei számunkra sötétben vannak és maradnak, és szenzoros plátói barlangunkban ilyen esetekben szegényesnek bizonyuló hasonlataink adnak bármi információt ezeknek a fajoknak a valóságérzetéről.

David Quammen: Breathless – The Scientific Race to Defeat a Deadly Virus

Varga Máté

Szomorú apropója miatt, talán ez volt a tavalyi év legfontosabb tudományos ismertető könyve. Quammen nem kevesebbre vállalkozott, mint, hogy megírja a COVID-19 járvány lehető legpontosabb történetét: hogy fedezték fel, hogyan terjedt el, honnan eredhetett és hogyan evolválódott.

Mivel a fent említett témákról minden bizonnyal karaktermilliókat írtak az elmúlt évek során (csak az előbb említett Ed Yong is több könyvnyi hosszúságú cikket írt a The Atlantic-be erről a témáról), mindenkiben felmerülhet, hogy van-e bármi szükség egy ilyen könyvre. Az én véleményem nem csak az, hogy igen, de egyben ez az a könyv, amire konkrétan szükség van.

Quammen eszméletlen mennyiségű szakirodalmat dolgoz fel, ráadásul személyes interjúkban hihetetlen mennyiségben és minőségben dokumentálta, mi történt. A járvány elején, szinte órákra lebontva követhetjük, hogy próbálják az első vírusgenomot megszekvenálni, összeszerelni és nyilvánosságra hozni ausztrál, kínai és amerikai kutatók. Később nagyobb időléptékre váltunk, de nem kevésbé olvasmányosak azok a részek, ahol a vírus-evolúciót célzó kutatásokba láthatunk bele, amelyek a dominánsá váló variánsok kiszúrását tűzték célul, vagy hogy miként tudott a SARS-CoV-2 vírus futótűzszerűen elterjedni a minket körülvevő állatokban is.

Ez utóbbi átköt abba a járvány eredetét firtató, sokakat lázba hozó kérdésekbe is. Ugyan Quammen végig hangsúlyozza, miért és mennyire nehéz ezekre választ adni (a fejezet címe is ezt tükrözi: “Nobody Knows Everything“) és bőven teret ad olyanoknak is, mint Alina Chan, akik konzekvensen a járvány “laboreredete” mellett törtek lándzsát, aligha marad kétséges a fejezet olvasása után, hogy a szerző messze valószínűbbnek tartja, hogy az egész egy banális zoonózissal kezdődött a Huanan piacon.

Jonathan Balcombe: What a Fish Knows – The Inner Lives of Our Underwater Cousins

Varga Máté

Balcombe könyvéről nem hallottam korábban, de amint megláttam, tudtam, hogy el kell olvasnom: amolyan szakmai kötelesség volt, hiszen saját csoportom kísérleteinek egy része is különböző halfajok kognitív képességeivel foglalkozik.

A könyv címe (bennem) megidézte a legendás “A belső hal (Your Inner Fish)” című könyvet, ahol Neil Shubin anatómiai és fejlődéstani hasonlóságokon keresztül mutatja be, mi minden közös a gerincesekben (vagyis akár bennünk és egy halban is). Abból a szempontból helytálló a hasonlat, hogy Balcombe tényleg hosszan mutogat olyan tulajdonságokat, amelyeket a legtöbb laikus emlős-, vagy akár ember-specifikusnak gondolhat, pedig nagyon nem az és “vízben élő unokatestvéreink” esetében is megfigyelhető.

Messze nem triviális, hogy honnan tudja egy géb, miután párszor elúszott egy rögös felszín fölött dagálykor, hogy apálykor milyen irányba és mekkorát kell ugrania, hogy egyik visszamaradt pocsolyából pontosan szomszédosba kerüljön és ne a partra vetett hal effektust mutassa be. Hogyan találnak vissza több ezer kilométeres vándorlás után lazacok a szülőhelyükre? De ugyanígy nem triviális, honnan ismerik fel a tengeri tisztogató halak, melyik hal úszkál körülöttük kuncsaftként és melyik potenciális predátorként (akár ugyanabba a fajba tartozó egyedek közül) és hogyan tartják fejben, akár egyedi szinten is, ki a jó kuncsaft és ki nem az, kivel érdemes kivételezni és kivel nem.

Mondhatjuk-e egy halról, hogy játszik, ha láthatóan céltalan tevékenységet végez, ami nem emlékeztet olyan veleszületett mozgáskombinációkra, ami például a táplálkozáshoz fontos. Arról már nem is szólva, hogy különböző halfajokban milyen széles tárháza jelenik meg a szülői gondoskodásnak: nem minden faj hagyja ott az utódait az ívás után, van aki fészket épít, van aki szájában hordozza őket.

A könyv előnye, hogy nagyon széles hálóval merít az anekdotikus esetekből, s ez egyben a hátránya is: számos olyan jelenséget ír le a szerző, ahol messze nincs bizonyítva, hogy az az adott fajra jellemző tulajdonság, sőt, néha még a megfigyelések megismételhetősége is kérdéses. Mivel ez nem tankönyv, hanem szórakoztató ismeretterjesztés, ez önmagában nem gond, viszont amikor figyelembe vesszük Balcombe tágabb (de nem titkolt) célját, akkor már problémássá válik: már a könyv előszavából kiderül, hogy a szerző azt szeretné bebizonyítani nekünk, hogy a halak ugyanolyan érző lények, mint mi, így nem csak a túlhalászás és embertelen tömegtartás a problémás, hanem tulajdonképpen szinte bármilyen tevékenység, aminek halfogyasztás a vége (legyen az akár mezei horgászat), hiszen érző, gondolkodó lényekről van szó. Ami ebbe a világképbe már kevésbé fér bele és ennek megfelelően nem is nagyon kap helyet a könyvben, hogy a halfajok többsége lelkiismeretlen predátor is egyben és minden skrupulus nélkül elfogyasztanak más halakat, legyenek azok fajtársak, vagy akár saját utódaik…

Kathryn Paige Harden: The Genetic Lottery – Why DNA Matters for Social Equality

Varga Máté

Humán genetikai és populációgenetikai körökben ez volt talán a közelmúlt legviharosabban fogadott könyve és a ha csak egyes kritikákat olvasnánk, vagy az azok nyomán is kirobbanó Twitter-vitákat, könnyen juthatnánk arra következtetésre, hogy Harden egy titkos, vagy nem is olyan titkos eugenista célzattal írta ezt a könyvet.

“GWAS undoubtedly captures some causal genetic effects, i.e., more than confounding alone, and there is interesting science to learn from these initial findings.” pic.twitter.com/HOQgqV1OXP

— Kathryn Paige Harden (@kph3k) January 25, 2022

A viharos fogadtatás legfőbb oka értelemszerűen a kényes téma: mennyire felelősek génjeink összetett tulajdonságainkért, mennyire van a génjeinkbe írva, hogy mi lesz a végzettségünk, vagy pont, hogy mennyi lesz a keresetünk. A 20. századi eugenikai “megoldások” érthető okokból mély nyomokat hagytak sokakban és hosszú időre tabuvá tették annak a gondolatát is, hogy komplex tulajdonságoknak, viselkedésformáknak genetikai alapjuk lehet. Ezért is sokak által osztott álláspont, amely szimplán tagadja, hogy a genetika és az emberi viselkedés között kapcsolat lehet és minden viselkedés esetében kizárólagosan tanult magatartásformákat keres. Extrémebb esetekben ez oda vezethet, hogy már minden olyan kérdésfeltétel, ami ezt nem eleve axiómaként fogadja el, gyanús és hátsó szándékot sejtet.

Harden egész karrierje márpedig arról szól, hogy ezt, a szerinte dogmatikus álláspontot megkérdőjelezze. Talán a legfontosabb “eszköze” ebben a munkában az ún. GWAS-analízis, amely segítségével, genom-szinten lehet egyes esetekben olyan polimorfizmusokat találni, amelyek bizonyos jellegekkel együtt jelennek meg. Ezek a GWAS tanulmányok voltak az elsők, amelyek elkezdték pedzegetni, hogy bizonyos szociokulturális jelenségeknek genetikai hátterük lehet (vagyis lehet olyan bonyolult jelleget találni, ami mögött genetikai okok vannak), de mivel őrülten nehéz megfelelő kontrollokat alkalmazni ezekben a tanulmányokban, plusz eleve több százezres mintaszám kell ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vehető eredmények születhessenek, a genetikusok jelentős része még ma is sokszor kétségbe vonja az ilyen típusú eredményeket. (Graham Coop bevezetőjét mindenképpen ajánlom a téma iránt érdeklődőknek.)

Harden, aki egyébként baloldalinak vallja magát, nem azért foglalkozik mindezzel (mint azt kritikusai néha sarkítva állítják), hogy bebizonyítsa, vannak olyan emberek, akik “genetikailag predesztináltak” arra, hogy csak érettségijük legyen és azokkal nincs mit tenni, kár pénzt fordítani az oktatásukra (ez a klasszikus eugenista nézet, napjainkban altright topszként szokott fel-feltűnni). Az ő érvelése pont fordított: ha valóban léteznek olyan faktorok, amelyek a mai rendszerben sok embert genetikailag predesztinálnak arra, hogy rosszabbul teljesítsenek, akkor fontos kutatnunk őket, mert csak akkor tudunk társadalmi szinten javítani a helyzetükön. Egyszerű hasonlatban, gondoljunk arra, hogy a genetikai okokból kialakuló rövidlátást kezelhetjük úgy is, hogy a rövidlátóknak nem segítünk, sőt egyre távolabb ültetjük őket a táblától, megideologizálva azzal, hogy a jól látóktól veszik el a jobb helyeket, pedig nekik amúgy is mindegy, vagy úgy is, hogy szemüveget adunk nekik, ezzel kiegyenlítve genetikai hátrányukat.

Harden gondolatai nagyon is relevánsak napjaink géndiagnosztikáról és génszerkesztésről szóló vitáiban és a könyv sokat tesz azért, hogy ezt az egyébként nem könnyű (de sokakat érdeklő) témát könnyebben emészthetővé tegye.

(Akit kicsit bővebben is érdekel a téma, annak ajánlom Harden és Carl Zimmer beszélgetését a könyv apropóján.)

Theodosius Dobzhansky: Változatosság és egyenlőség

Varga Máté

Látszólag kilóg az aktuális könyvek ajánlójából ez a mű, hiszen finoman szólva sem aktuális könyvről van, szó, de tavaly is előhozakodtam egy hasonló kaliberű (és szintén nem épp friss) Richard Lewontin művel, ezt a “hagyományt” folytatnám ezzel. Dobzhansky szintén a múlt századi biológia legendája, akik oroszlánrészt vállalt a korabeli genetika és evolúcióbiológia téziseinek összeboronálásában, az ún. “új szintézis” megalkotásában.

Gyerekkoromban, a nappalinak egy jól látható helyén, színes, kisméretű könyvekből álló sorozat hívta fel magára a figyelmet. Engem (akkor) a témák nem nagyon fogtak meg – kellett bő évtized, hogy ez megváltozzon – de mindenképpen látszott, hogy a Kriterion Kiadó Téka sorozata nagyon széles témakört ölel fel: megfért benne Tacitus és Francis Bacon, Moholy-Nagy László és Marcus Aurelius. Ma már persze rácsodálkozom, hogy a szerkesztők milyen fantasztikus érzékkel válogattak össze ma is értékes és érdekes műveket, ahol ókori filozófusoktól egészen a modern tudományig minden képviseltette magát. Persze a szerkesztői előszavakat érdemes volt akkor is átugorni, hiszen azok tulajdonképpen nem az olvasónak, hanem a ceaușescui cenzoroknak szóltak (elmagyarázva, hogy a dolgozó román népnek miért hasznos az adott mű kiadása), de ezen túl kifejezetten színes világok keltek a lapokon életre. 

A Korunk áprilisi számába írtam a muslicák tudománytörténetéről, s ez adta az apropóját, hogy végre elolvassam Dobzhansky 1973-as “Genetic Diversity and Human Equality” című könyvének 1985-ös Tékás fordítását (egyébként, ha jól tudom, más fordítása nem is létezik ennek a könyvnek). Dobzhansky maga az egyik legfontosabb alakja volt a múlt század második felében fellángoló “nature” vs. “nurture” vitának, ahol a saját kísérleti tapasztalait felhasználva érvelt szenvedélyesen a mellett, hogy a társadalom sokszínűsége (genetikai és nem csak) egy természetes és hasznos dolog és mindaz az eugenikai irányvonal, amelyet például a Dobzhansky-hoz hasonlóan Thomas Hunt Morgan laborjából kikerült Herman Joseph Muller hirdetett, nem csak hamis, de veszélyes is. A Mullerhez hasonló “genetikai Jeremiások”, akik folyton az emberi genetikai állomány devalvációjától tartottak és pozitív genetikai programok (pl. mesterséges megtermékenyítés Nobel díjas férfiak spermájával) keretében akarták ezt az imminens armageddont elkerülni, nem értették, hogy miként működik az evolúció, hogyan keveri át a genetikai anyagot és miként válhat a sokszínűség a pont a populáció előnyévé új szelekciós nyomás alatt. Mindez nem azt jelentette, hogy Dobzhansky elvetette volna a genetika szerepét akár az összetett jellegek kialakulásában. Ellenkezőleg, de az ebből adódó társadalmi problémákra szerinte nem az eugenika korai, vulgáris formája adhatta meg a választ. Ilyen szempontból, talán azt is mondhatjuk, hogy a korábban emlegetett Paige Harden előfutára mindaz, amit Dobzhansky ebben a művében is papírra vetett.

Nem állítom, hogy minden ízében friss még a szöveg és hogy helyenként nem haladta meg a tudomány Dobzhansky korabeli álláspontját. Ugyanakkor összességében még ma is igaz, amit leír, és fontos, amire reflektál. Hiszen egy olyan korban élünk, amikor megint nagyon is realisztikus, sőt kívánatos lett sokak számára, hogy a leendő generációk genetikai anyagában belenyúlva, a mi mostani ízlésük szerint alakítsuk azokat.

Előző évek könyvajánlói: 2022 | 2021 | 2020 | 2019 | 2018 | 2017 | 2016 | 2015 | 2014 – I. és II. | 2013