Kevés dolgot tekintünk természetesebbnek, mint az ősz beköszöntésével bekövetkező levélsárgulást, majd -hullást. De vajon hányan gondoltunk bele, hogy mi is történik ilyenkor, mi az az élettani folyamat, ami szinte naptári pontossággal lezajlik milliárdnyi levélben minden ősszel? Mi kell ahhoz, hogy (Áprily szavaival élve) bükkök smaragd színét erezve fent az első pár vörös folt megjelenjen?
Ha van olyan téma, ami igazán közel áll a szívemhez, a végtagok evolúciója biztos az. Már a blog legeslegelső posztja is ezzel a témával foglalkozott, névszerint miképpen veszt(h)ették el a kígyók a végtagjaikat az evolúció során, de valószínűleg egyik legtöbbet (ön)hivatkozott posztom is kapcsolódó, mégpedig a végtagok fejlődésbiológiájával foglalkozó. Szóval tulajdonképpen törvéynszerűen visszakanyarodunk itt a témához és a mai poszt talán csak azért különleges, mert annak az ominózus első posztnak lesz egy fantasztikusan érdekes folytatása.
A sejtek belseje egy valódi, zsúfolt mikrokozmosz, ahol folyamatosan történik valami: molekuláris motorok cipelnek mindenféle szállítmányokat a sejt különböző részei felé, jelátviteli útvonalak hírvivői keresik partnereiket, amelyeknek átadhatják az információjukat, a sejt struktúráját kialakító vázfehérjék pedig folyamatosan átépülnek. Ez a nyüzsgés pedig folyamatosan új fehérjék előállítását igényeli, s ami legalább ennyire fontos, a fölösleges, régi, vagy csak hibásan feltekeredett fehérjék lebontását is.
A biológiai polémiákban magát kevésbé kiismerő amatőr természetbúvár gondolhatja úgy, a klasszikus és ennek megfelelően napjainkra igencsak elcsépel bon mot felhasználásával, hogy a “faj” is csak olyan dolog, mint a pornográfia és ha nem is tudja pontosan definiálni, ha lát egyet, azt felismeri.
Csakhogy, mint azt már egyszer korábban elkezdtük feszegetni, hiába az egyike a legalapvetőbb fogalmaknak a biológiában, egyáltalán nem olyan egyszerű megfogalmazni, hogy mi is az, hogy “faj”. Nincs tökéletes fajfogalom. Még a leggyakrabban használt biológiai fajfogalom (amely kb. a szaporodóképes közösségek alapján igyekszik meghatározni az egyedek azon halmazát, amelyet fajnak nevezhetünk) is sok sebből vérzik, sok kivétel erősíti (?) szabályként.
Ha pedig minden kötél szakad, még mindig gondolhatnánk azt, hogy a prokariótáknál úgy, ahogy bevált genom-különbségeken alapuló fajdefiníció valahogy az eukariótákra is ráhúzható lesz. Most azonban két észak-amerikai poszátafaj esete is bizonyítja, hogy mennyire nem ilyen egyértelmű még ez a dolog sem.