Lassan tíz éve, hogy 1997 december 11-én Kiotóban megszületett az ENSZ bábáskodása mellett az ominózus jegyzőkönyv, amely célja első pillanatban nemesen egyszerűnek tűnt: az éghajlatváltozásra hatással levő emberi tevékenység minimálisra csökkentése. Az eltelt tíz év nem éppen ezt hozta és hogy ez mennyiben lehet a Kiotói Jegyzőkönyv életképességének nyakába varrni, arról legalább olyan hosszan lehetne vitatkozni, mint arról, hogy hol tartanánk, ha Amerika a kezdetetktől fogva teljes mellszélességgel támogatja a kezdeményezést. Most azonban ott vagyunk, hogy a következő fázist kell(ene) megtervezni a bő egy hónap múlva Balin kezdődő konferencián, így időszerű leltárat készíteni és elfilózni, mi is az amit az elmúlt tíz évből tanulhatunk, hogyan lehet egy hatékonyabb rendszert felépíteni.

Valami ilyemsit kísérelt meg az eheti Nature-ben Gwyn Prins, a London School of Economics és Steve Rayner, az Oxfordi Egyetem professzora. Prins és Rayner szerint Kiotó legnagyobb hibája alkotói naivitásából ered(t), ami nem talán nem annyira meglepő, hiszen ilyen horderejű problémára még soha, sehol, senki nem próbált megoldást találni. Ennek megfelelően, Kiotó alkotói korábban jól működő receptekhez nyúltak (állapítsunk meg célértékeket, majd tegyünk meg mindent elérésükhoöz), amelyek már bizonyítottak olyan egykomponensű problémákesetében, mint az ózonlyuk, savas eső vagy nukleáris arzenál csökkentés. A klímaváltozás azonban ennél sokkal összetettebb folyamat, ahol egyszerre lenne szükség több mindenhez is hozzányúlni, így a korábbi módszerek nem, vagy nem elég jól működnek.

Prinsék ötpontos listát állítottak össze arról, hogy mi is az, ami működőképessé tehetné a leendő megállapodást (és ez kulturált vitaalapnak mindenképpen megfelel). Ezek (kicsit parafrazálva) a következők:

1. Egy nemzetközi szerződésen jól mutat a sok aláírás, de el kell fogadni, hogy elsősorban a leginkább szennyező országok kell akarjanak tenni valamit. Mivel a szennyezés 80%-a mindössze 20 országtól származik, rájuk kell koncentrálni, és nem a maradék 150-re.
2. Nyitottnak kell lenni az alulról jövő kezdeményezésekre (ha már a legtöbben elvetik, a közgazdaságilag leglogikusabb szén-adó bevezetését). Nem kell a központi megoldásokat erőltetni (főleg, mert nem tudjuk mi az ideális megoldas);  az EU kibocsájtás "tőszdéje" (Emission Trading Scheme) és a chicagói Climate Exchange mintáján (hibáikból remélhetőleg tanulva) még számos rendszer létrejöhet, amelyek közül végül a legjobban működőkből egy globális piac alakulhatna ki.
3. Radikálisan megnövelni az energetikai K+F költségeket. Ezek 1980 óta világszerte kb. 40%-al csökkentek, pedig a jelen helyzetben ez aligha engedhető meg. A probléma nagysága energetikai Manhattan Project(ek) után kiállt, vagyis arra lenne szükség, hogy az energetikai kutatások egy-egy hadsereg háborús kutatási költségvetéséhez hasonló bőkezűséget élvezzenek.
4. Növelni kell az adaptációra (a klímaváltozás hatásainak kezelésére) fordított kiadásokat. Egyszer és mindenkorra szakítani kell azzal a mentalitással, hogy aki az adaptációról beszél, az "feladta" a klímaváltozás elleni küzdelmet. A változás már bekövetkezőben van, így morális kötelességünk a jövő nemzedékekkel szemben, hogy felkészüljünk rá.
5. Egy globális federális rendszer kialakítása (klímaváltozás kérdéskörben), ahol minden problémát a megfelelő szinten próbálnak a közösségek, maguktól megoldani. A megfelelő megoldások úgy is hamar elterjednek, és a központi tervezésnél jó eséllyel hatékonyabbak lesznek.   

Prins G and Rayner S (2007) COMMENTARY: Time to ditch Kyoto. Nature 449: 973-975.

Amikor pár hete a méhek viselkedéséről íródott poszt, akkor abban röviden említettem, hogy a legtöbbek által osztott nézet szerint a méh kolónia egyes kasztjainak egyedi viselkedésmintázata ősi, magányos darázsfajok nőstény-viselkedésmintázatának (genetikai) szétbontásával keletkezett. Persze a puding próbája az evés, így most néhányan nekiláttak leellenőrizni, hogy a tények mennyire támasztják alá ezt a vélekedést.

Vizsgálatuk tárgyául egy papírdarázsfajt (Polistes metricus) választottak, amely ún. "primitív euszociális viselkedést" mutat. Ez konyhanyelven arra utal, hogy tavasszal egy-egy nősténydarász egyedül vág neki a kolóniaépítésnek és amíg az első utódait fel nem nevelei, addig bizony ő maga jár el és gyűjt eleséget a fejlődő lárvák táplálásához. Csak ezután válik főállású tojásrakógéppé, azaz királynővé. Ekkor az utódai képesek átvenni a táplálékgyűjtő és utód-gondozó szerepet és ez a szereposztás fenn is marad őszig, a kolónia pusztulásáig. (Ekkor néhány leendő királynő repül ki a szabadba, majd ha túlvészeli a telet, tavasszal önálló kolóniát alapít.)

Amennyiben igaz a fent hangoztatott elmélet, a nőstények idegrendszere a királynővé válás előtt hasonlóbban kell működjön a dolgozók idegrendszeréhez, mint utána. És miután izolálták az egyes életfázisok egyedeinek agyában kifejeződ géneket, pontosan erre derült fény (ráadásul számos gén, amely kifejeződése különbséget mutatott a királynő és a dolgozók között, a méhek esetéből már ismert gén darázs megfelelőjének bizonyult).

Toth AL, Varala K, Newman TC, Miguez FE, Hutchison SK, et al. (2007) Wasp gene expression supports an evolutionary link between maternal behavior and eusociality. Science 318: 441-444.

Ha reggeli hírolvasgatás közben az ember szeme hirtelen azon akad meg, hogy 'Egy kutató szerint a feketék "kevésbé intelligensek"', talán nem meglepő, ha az első gondolata annyi, hogy "WTF??". Hát még, ha tovább olvasva kiderül, hogy a szóbanforgó kutató nem más mint, a DNS egyik felfedezője, James Watson.

Persze, az igazság szerint, doktor Watsontól sohasem álltak távol a bombasztikus kijelentések (a Scientific American el is kezdte gyűjteni őket), és ha nagyon cinikusak vagyunk, akkor mostani is csak sajátos promója új könyvének, amely "Avoiding Boring People: And Other Lessons from a Life in Science" címmel a napokban jelenik meg.

Mielőtt futóbolond és zseni sajátos keverékét vizionálnánk bele, nem árt tisztázni, hogy számos korábbi, elsőre politikailag inkorrektnek tartott kijelentéséről később kiderült, hogy azokat kiemelték a szövegkörnyezetükből és/vagy a média ügyesen felfújta az ügye(ke)t. Például "az anyáknak legyen lehetőségük elvetetni a gyereküket, ha azok hordozzák a "másság" génjét", valójában egy sajátos pro-choice állásfoglalás volt (legalább is később annak minősítették többen), a "hülyeség" génjének a keresése pedig egy családi tragédiából (nagyobbik fia, Rufus, autista) kinőtt tudásvágy, amely az értelem génjeit szeretné beazonosítani (érdemes ezt végigolvasni a teljes képhez).

Mostani kijelentése azonban mégis komolyabban veendő, mert egyrészt nem precedens nélküli (korábban már utalt arra, hogy a feketék libidója nagyobb, mint a fehéreké), másrészt pedig nem csak egy interjúban elejtett pontatlan fogalmazásról, elszólásról van szó; könyvéből az ismertetők szerint hasonló gondolatok köszönnek vissza. Sötéten látja Afrika jövőjét, mert "szociális vezérelveink mind azon alapulnak, hogy az ő intelligenciájuk ugyanolyan, mint a miénk – pedig a tesztek nem ezt mutatják". Ami persze (szerinte) nem is meglepő, hiszen, "nincsen olyan konkrét ok, ami miatt az evolúció során földrajzilag elkülönült populációk szellemi képességei azonosan kellett volna változzanak".

Első olvasatban megdöbbentő sorok, s ha Watson azt akarta mondani, amire most legtöbben gondolnak és amit az idézett újságcikk is sugall, akkor aligha csoda, hogy mindenki kézzel-lábbal igyekszik elhatárolódni tőle. Munkahelye, a patinás Cold Springs Harbor Laboratory (CSHL) közleményt adott ki, amelyben hangsúlyozzák, hogy őtőlük mi sem áll távolabb, mint az efféle gondolkodásmód (a sors fintoraként egyébként a CSHL főépületében, 1944-ig, vagyis megszűnéséig az amerikai eugenikusok fontos intézete, az Eugenics Record Office működött), angol vendéglátói (holnap kezdődik a könyvbemutató turnéja Nagy Britanniában) pedig tajtékoznak; a Science Museum le is mondta a (teltházas) előadását. Mindez érthető, hiszen Watson kijelentésével nem az a legnagyobb baj, hogy politikailag inkorrekt, elvégre a tudománynak kezelnie kell tudnia kényelmetlen igazságokat is. Hanem az, hogy tényként sugall olyasmit, amire semmilyen bizonyíték nincs (illetve, ha Watson tud, akkor jó lesz bemutatnia). Pedig keresik, de az elmúlt száz év alatt éppen arra gyűltek szép számmal a bizonyítékok, hogy a rasszok közötti IQ különbségről nem beszélhetünk.

Persze kérdés, hogy Watson arra gondolt-e. Ha nagyon alaposak vagyunk, (és szeretjük az ördög ügyvédjét játszani) egy dolgot megjegyezhetünk: Watson konkrétan nem utalt arra, hogy különböző népcsoportok intelligenciája közt alárendeltségi viszony lenne (ezt a cikkcímek teszik), így szigorúan elvi síkon elképzelhető, azt próbálta faramuci módon megfogalmazni, hogy másképpen mérendő egy londoni bankár és egy bushman intelligenciája. Ezt látszik alátámasztani, az a frissiben kiadott nyilatkozat (amelyet persze lehet cinikus kármentésnek is látni), mely szerint "nem értem hogyan mondhattam azt, amit idéztek tőlem. Mindazoktól, akik azt a következtetést vonták le szavaimból, hogy Afrika, mint kontinens, genetikailag valamiképpen alsóbbrendű, feltétel nélkül elnézést kérek. Nem erre gondoltam. S ami szerintem még fontosabb, nincs tudományos alapja az ilyen nézeteknek."

Mi van, ha nincs ill. nem lenne gravitáció? Semmi, pontosabban nem sok, ezúttal a szó szoros értelmében. Az anyag nem állna össze bolygókká, így azokon nem jöhetnének létre óceánok, hegyek, tavak, dombok, rétek, folyók, sivatagok és lápok. A nem létező vizeket és szárazföldet nem népesítenék be, a szintén nem létező mikroorganizmusok, algák, gombák, fák és füvek. Nem létező halakat nem keresnék a nem létező halászok, a nem létező vadakat nem vadásznák a (szintén) nem létező vadászok, és a nem létező madarakat békén hagynák a nem létező madarászok. Legfőképpen pedig a nem létező fizikusoknak, semmi szín alatt nem kellene azon törniük a fejüket, miképpen lehetne leírni a gravitációt és az elektromégneses erőt egyetlen képlettel.

És mi van akkor, ha nincs evolúció? Az előbb vázolt szcenárióhoz képest érezhető a javulás (pl. vannak bolygók), de a nem létező fizikusok, bár ezúttal lenne min, létezésük hiányában továbbra sem tudnának agyalni. Nem lennének kutyák és cicák, vértelen halak, változatos csőrű pintyek, pillangók és más ízeltlábúak. Igaz, ugyanakkor nem kellene idegeskedni a malária típusú kórokozók, vagy éppen a szuper-rezisztens tuberkulózis bacik miatt sem, bár ez nem lenne kit vigasztaljon.

Szóval dióhéjban kb. ennyi lenne a válasz a magyar Értelmes Tervezés Mozgalom (ÉRTEM) szorgos tollú írójának kérdésére, bár olvasatlanul is borítékolom, hogy Tasi István merőben más következtetésre jutott. Hogy eközben figyelembe vett-e a tudományos tényeket, az egy másik, kényesebb kérdés, de a válasz asszem erősen a "nem"-be hajlik, legalább is erre engednek következtetni a könyvből letölthető részletek. Ezekben ugyanis mantraként ismétlődnek mindazon (hibás) érvek, amit kettőnk levelezése során már ellőtt Tasi, és láthatóan nem zavarja, hogy azokról kiderült, hogy nem igazán jók semmire.

(Egyébként azt el kell ismerjem, hogy a borító telitalálat: semmi köze az evolúcióhoz, ill. a tudományhoz úgy általában, s így tökéletesen illeszkedik a tartalomhoz. ;-)))

Rákrezisztens
egyének immunsejteinek rákos páciensekbe való injektálása lehet egy új terápia
alapja írja
a New Scientist. Ismert, hogy minden egészséges emberben naponta
keletkeznek daganatok, ám az esetek túlnyomó részében ezeket a szervezet saját
védekezőrendszere eltávolítja. Közismert, hogy a dohányzás mintegy
százszorosára növeli a tüdőrák előfordulási gyakoriságát, így a betegség előfordulása
körükben 0.08% helyett 8%-os. Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy a dohányosok
92%-a az erős terhelés ellenére sem betegszik meg. És tényleg, hiszen mindenki
ismer tisztes kort megélt egyéneket, akik egyébként végigpöfékelték az
életüket. Mi teszi ezeket az embereket ellenállóvá a gyilkos kórral szemben?

Ezt a kérdést
vizsgálta Zheng Cui és munkacsoportja egy olyan laboratoriumi egértörzsön, amelynek
tagjai egyszerüen rezisztensek voltak kísérletes úton létrehozott daganatokra:
az ilyen egerekben a szükségesnél jóval több tumorsejt beinjektálása sem okozott
betegséget. Kiderült, hogy a védelemért az ún természetes immunrendszer sejtjei
(neutrofil granulocyták, természetes ölősejtek és a makrofágok) felelősek. Ezen
sejtek a tumorba vándorolva különböző rafinált mechanizmusok útján pusztítják el
a daganatos sejteket. A gyilkolás folyamata megtekinthető itt. (vigyázat, megrázó
képsorok!) Egyelőre azonban nem tisztázott milyen mechanizmusok útján történik
a tumorsejtek felismerése. Megdöbbentő módon ezen sejttipusok átvitelével
(adoptív transzfer) a tumor ellenes védelem átvihető vad típusú (fogékony)
egerekbe. A módszerrel akár kialakult tumorokat hordozó egrekeket is meg lehetett gyógyítani,
emiatt a jelenség potenciális gyakorlati haszna óriási.

A következő
lépésben a kutatók egészséges emberek vérét rákos sejtekkel összkeverve az egerekben
látottakhoz hasonlóan azt tapasztalták, hogy hatalmas különbségek vannak egyes
emberek között a természetes rákölés hatékonyságát illetően. Rákos páciensek és
stresszes emberek vérsejtjei alacsonyabb aktivitást mutattak. Érdekes módon a
téli hónapokban szinte senkinek nem volt mérhető rákölő aktivitása. Az eljárás
alapja, hogy magas természetes rákölő aktivitású emberek vérsejtjeit (konkrétan
granulocytákat) rákos páciensekbe injektálva remélhetőleg gyógyulás érhető el.
Az első klinikai kísérletek jövő nyáron indulnak. Az eljárás nem veszélytelen,
hiszen számolni kell azzal, hogy a transzplantált (donor) sejtek esetleg a
páciens (recipiens) egészséges setjei ellen fordulnak ún. Graft-versus-host
reakciót indítva el. Egy jövőbeli hatékony immunterápiához tehát elengedhetetlenül szükséges,
hogy jobban megismerjük szervezetünk természetes tumor-ellenes módszereit.

Hicks AM, Riedlinger G et al. Transferable
anticancer innate immunity in spontaneous regression / complete
resistance mice (2006) May 16, vol. 103, no. 20, 7753-7758

Cancer resistant people lend out their killer cells, New Scientist, 20 September 2007

Új gének keletkezésének egyik jól bevált módja a génduplikáció, amikor a szóbanforgó DNS szakasza a genomnak valamilyen úton-módon, a sejtosztódás során megkétszereződik. Az így létrejövő extra másolat aztán viszonylag szabadon mutálódhat (hiszen az eredeti funkciót ellátja a másik kópia), ami leggyakrabban ahhoz vezet, hogy a gén működésképtelenné válik, de néha az is előfordul, hogy valamilyen új funkcióra tesz szert, ami ha előnyös az élőlény számára, jó eséllyel rögzülni fog (ezt nevezik a szakzsargonban "neofunkcionalizációnak").

Egy harmadik, a köztudatban kevésbé forgó lehetőség (bár egyáltalán nem biztos, hogy ritkább, mint a neofunkcionalizáció) az ún. "duplikáció-degeneráció-komplementáció" jelensége, amire akkor van lehetőség, ha az eredeti gén (még megduplázódása előtt) több funkciót is ellátott. Ilyenkor a két új kópia feloszthatja egymás közt ezeket és ezzel együtt olyan mutációkat szedhetnek össze, amelyek a másik (komplementer) másolat által ellátott funkciókat befolyásolnák (s így az eredeti gén számára is károsak lennének), de a saját feladatok ellátására nincsenek hatással.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Oscar díj, Nobel díj – úgy tűnik, hogy ha az amerikai elnökválasztás, vagy valami más megmérettetés lett volna, Al Gore ott is tarol. Az mindenképpen biztos, hogy nem sok elnökválasztás veszteséről mondható el, hogy hét évvel a nagy (bár jelen esetben vitatható) bukta után kifejezetten nagyobb befolyással bírna a világ közvéleményére, mint a regnáló Fehér Ház, de jelen esetben mégis valami ilyesmit láthatunk.

Persze ennek ellenére, vagy még inkább éppen ezért, nem valószínű, hogy az Pennsylvania Avenue 1600 alatt, most akkor egyszeriben mindenki megvilágosodik, és hirtelen őszinte klíma-harcos lesz. Sokkal elképzelhetőbb, hogy a bizottság döntésében a jelenlegi adminisztráció szürke eminenciásai csak újabb bizonyítékát látják annak a paranoiának, mely szerint a nemzetközi fórumok egyetlen célja, az amerikai kormányzat mozgásterének és döntéseinek befolyásolása (és az összeesküvés elmélet hívők szemében Gore díja csak egy lesz, az ENSZ és Kofi Annan, Mohamed ElBaradei, ill. Jimmy Carter neve által is fémjelzett, Bush-kritikus díjazottak sorában). De ennek ellenére, nyilvánosan nem tehetnek mást, mint fokozatosan engednek a nyomásnak. Egyrészt mert standard politikai maszatolással aligha kenhető el a dolog, hiszen Gore-al, a több ezer kutatót felsorakoztató (és ennek megfelelően jelentős tudományos tekintéllyel rendelkező) IPCC is osztozott a díjon, másrészt az üzleti lobbi is egyre jobban felsorakozni látszik az elkerülhetetlennek vélt, kötelező CO₂-kibocsájtás szabályozás mögé. (Kevés dolog izzasztja meg még a legszkeptikusabb üzletembereket is, mint annak a gondolata, hogy az ötven szövetségi állam, központi ukász híján, ötven, különböző szabályozást vezet majd be.)

Realistán nézve a világ szempontjából igazából mindegy, hogy valódi elkötelezettség helyett, egyszerrűen politikai kényszer hatása alatt cselekednek. A lényeg az, hogy a egy, max. két évben, keződjön el egy érdemi szabályozás – hiszen amíg Amerika nem kezd ilyesmibe, valószínűtlen, hogy Kína és India komolyabban rábeszélhető lenne a CO₂ kibocsájtás-növekedés visszafogására. Pedig nem közömbös, hogy milyen utat választanak…

Ha egy reggel arra ébredünk, hogy egy vidám elefánthorda trappol végig a családunk életbenmaradását biztosító kertünkön (és az ember által lakott terület növekedésével, Afrikában ez egy egyre gyakoribb jelenség), talán megbocsátható gondolatnak tűnik, ha gyilkos gondolatok kezdenek kavarogni a fejünkben.

Persze, ha a gondolatot tett is követi, az már kevésbé kifizetődő, hiszen a tevékenységünk kvázi illegális (és – papíron legalább is – keményen büntetendő), arról nem is beszélve, hogy egy megsebzett és felbőszült elefántbika komoly pusztítást okozhat a környezetében levő élő(k)ben és élettelnben egyaránt.

Épp ezért már hosszabb ideje sokan próbálnak valamilyen olyan módszert kifejleszteni, ami minimálisra csökkenti az ormányosok és emberek közötti súrlódás esélyét. Most, az elefántok egy természetes félelmét kihasználva, sikerülni látszik. Ugyanis a szóbanforgó vastagbőrűek igencsak tartanak az afrikai vadméhektől (Apis mellifera scutellata) – ami talán nem véletlen, hiszen ez a méh alfaj, az egyik szülője az amerikai kontinensen gyakori, agresszivitásukról híres "gyilkos méheknek".

A megoldás pofonegyszerűnek tűnik: egy fatörzsnek álcázott hangszóróból méhzúgást játszanak le, viszonylag nagy hangerővel, s ez az esetek több mint nyolcvan százalékában, a közelben sziesztázó elefántcsaládok gyors (egy percen belüli) távozásával járt. Így viszonylag költségmentesen megmenthetőnek tűnik, mind a környéken élők veteményese, mind az ott élő elefántok élet; persze kérdés, hogy az okos állat hírében álló elefántok nem jönnek-e rá előbb vagy utóbb a turpisságra, főleg ha hirtelen sokan kezdenek élni az új "csodafegyverrel"…

King LE, Douglas-Hamilton I, Vollrath F (2007) African elephants run from the sound of disturbed bees. Curr Biol 17: R832-R833.