2010. május hónap bejegyzései

Strigákról, akik léteznek

Közzétéve Szerző:
2

Eukarióták közti horizontális gén-transzfer (HGT) mindig izgalmas téma, mert ritka, amikor megtörténik az általában különösen érdekes (mármint, hogy milyen hasznot hoz az új gazdájának a beépült gén), és nem utolsó sorban azért is érdekes, mert ez a GMO-ellenes tábor nagy zsákosembere, amitől félni kell.

A most megjelent tanulmányban egy olyan parazitát vizsgáltak meg, amely a gabonaféléken élősködik: a Striga hermonthica elsősorban a rozson szeret élősködni, de azért a búzát sem veti meg. A kísérlet lényegében pofon egyszerű logikán alapult: mivel a Striga egy kétszikű növény, a rozs pedig egyszikű, olyan géneket próbáltak meg találni az előbbi genomjában, ami csak egyszikűekre jellemző.

Végül sikerült is azonosítani egyet, ami a nem túl vonzó ShContig9483 névre hallgat. Ez egy (jelenleg) ismeretlen funkciójú, 448 aminosav hosszúságú gént kódol és a genomi szekvenciában tipikus kétszikű gének veszik körül.

A legérdekesebb kérdés persze, hogy miként is került át az egyik növényből a másikba? Nos, e téren beszédes, hogy a gén 3′ végén 13 darab A sorakozik egymás után. Ez rögtön egy poly(A) farokra emlékeztet, vagyis olybá tűnik, hogy egy retrogénről van szó.

Mivel a retrogének mRNS szálak reverz transzkripciójával keletkeznek, ez persze azt a kérdést vonja maga után, hogy honnan kerülhetett be az eredeti mRNS a Striga sejtjeibe? A válasz a parazita életformájában található: mivel a Strigák vékony, hausztóriumnak nevezett szerveken keresztül csatlakoztatják saját növényi erezetüket a gazdáéhoz, hogy annak elszívják a vizét és a táplálékát. Ezeken a vékony szálakon keresztül aztán időnként mRNS-ek is átkerülnek, és ha valami módon bekerülnek a megfelelő sejtekbe, akár örökletes módon intergálódhatnak is a genomba.

A legnehezebb kérdés persze nyitva maradt: működőképes-e ez a gén, és ha igen, mi a termékének a funkciója, ami miatt a szelekció nem szórta ki?

Yoshida S, Maruyama S, Nozaki H, Shirasu K (2010) Horizontal Gene Transfer by the Parasitic Plant Striga hermonthica. Science 328: 1128.

Ajkaceratops kozmai

Közzétéve Szerző:
2

Ősi Attila dinó-szenzációjáról végképp nem tudok olyant mondani, ami el ne hangzott volna a különböző médiaösszefoglalókban.

Így maradjon annyi zanzásítva: az Iharkútról előkerült lelet az első, és eleddig egyetlen európai Ceratopsia.

Gratulálunk!

 

 

 

Ősi A, Butler RJ, Weishampel DB. (2010) A Late Cretaceous ceratopsian dinosaur from Europe with Asian affinities. Nature 465: 466-68.

Nectocaris pteryx

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ugyan ez a hír a napokban már rendesen megjárta a médiát, így igazából kétlem, hogy valaki elmulasztotta volna, de mivel remekül rímel a legutóbbi posztra, legyen azért itt is.

Szóval most konkrétan a burgessi palából került elő egy régebbi rejtély megfejtése. Hiszen a Nectocaris pteryx nem újonnan felfedezett (egykori) állat, de az addig rendelkezésre álló egyetlen példány töredezettsége miatt nem sok volt tudható róla. Most azonban nem kevesebb mint kilencvenegy új egyed maradványainak megtalálásával pontosan látható mi is ez: a legősibb ma ismert puhatestű.

Jól látható, hogy nem összetett szeme van, mint egy ízeltlábúnak, hanem ún. kamera-szeme, mint a ma élő polipoknak, így nem lehet valami furcsa rovarszerűség. Ezt erősíti meg a test elején fellelhető szifon, amely segítségével a ma is élő tengeri puhatestűek előszeretettel hajtják magukat, meg a karjai is – bár ezekből csak kettő van neki, ami arra enged következtetni, hogy nem a ma élő polipok és tintahalak őse lehet (ui. utóbbiak esetén a fejlődésbiológiai jelek arra utalnak, hogy egy sok-karos ősből erednek), hanem egy rokoncsoport.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Csodálatos élet

Közzétéve Szerző:
Válasz

Lassan több mint száz éve, hogy Charles Doolittle Walcott és felesége a kanadai Sziklás-hegységben nyaralva szinte szó szerint belebotlottak minden idők egyik legcsodálatosabb fosszilis lelőhelyébe, a Burgess palába.

Az innen előkerült, sci-fibe illő alkatú fajok százai máig izgalomban tartják a biológusokat, és töretlen népszerűségüket Stephen Jay Gould remek ismeretterjesztő könyve mellett különlegességüknek köszönhetik: egy hihetetlenül érdekes korból (kambrium), elképesztően részletességgel fennmaradt leletekről van szó. A különleges fosszilizálódás miatt (hogy ez miből is állt, arról ma is csak találgatás folyik), a kemény vázak mellett a lágy testrészek is fennmaradtak. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy a ma is létező főbb állatcsoportok ekkor már léteztek, sőt még számos más, ma már csak innen ismert törzs tagjai is szelték a vizet az akkori világóceánban.

A kambrium egyben a komplex eukarióta állatok coming-out partija is volt, amikor a több milliárd évnyi egysejtű létet, ha nem is felváltotta, de kiegészítette a soksejtű formák kavalkádja (ezt nevezi a szaknyelv kambriumi robbanásnak). Az egész dolog érdekessége, hogy sokáig olybá tűnt, a robbanás egyfajta evolúciós “buborék” volt, ami hamar ki is pukkant, és a kambrium végére a megjelent fajok nagy része kiszóródott a természetes szelekció szigorú rostján.

Ezt a nézetet cáfolja most a Nature-ben megjelent tanulmány, ahol egy marokkói lelőhelyről előkerült, az alsó-ordovíciumra datálható fosszília gyűjteményt ír le. Az ekkor élt lények közül sokan egyértelmű leszármazottai a burgessi leleteknek, így megállapítható, hogy szó sincs hirtelen kipusztulásról. A burgessi fosszíliák egyedisége mindössze annak köszönhető, hogy más lelőhelyeken általában a puha részek lebomlottak, s így azokról a fajokról, amelyek nem rendelkeznek kemény, (relatíve) könnyen megőrződő, külső- vagy belső vázzal, szinte semmit nem tudunk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Szintetikus élet 1.0

Közzétéve Szerző:
41

A “miről írnék, ha épp lenne időm” sorozat újabb darabjához értünk, amit muszáj megemlítenem, még ha mélyebben nem is megyek most bele.

Szóval a nap szenzációja kétségtelenül az ábrán látható kis kék-fehér szelekció. Az ilyesmi minden molekuláris laborban robotoló ember számára unalmasnak tűnhet, de ez esetben nagyon nem az. A jobb bal oldalon levő kék kolónia ugyanis az első szintetikus életforma, teljes nevén “M. mycoides JCVI-syn1.0″. Magyarán Craig Venter “megtalálta” a szintetikus biológia Szent Gráljainak egyikét, és létrehozott egy mesterséges baktériumot.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Neandervölgyi énünk

Közzétéve Szerző:
34

Amikor két napja megegyeztünk a Szertár fáradhatatlan RobiLacijával, hogy ma a Klubrádió “Többet ésszel” műsorában a mamutokról és a neandervölgyiekről beszélünk (valahol félúton kezdődik a szóbanforgó rész), még gőzünk sem volt arról, hogy estére az egész média a holnapi Science címlapsztorijával, a neandervölgyi genommal lesz tele.

A kutatás leglényegesebb része, hogy a neandervölgyi és modern emberi populációk keveredése mellett teszi le a garast: igaz csak kis léptékű dologról van szó, az európai és ázsiai populációk genomjának 1-4%-a lehet neandervölgyi eredetű.

Ami újdonságbamenően érdekes, hogy a neandervölgyi szekvenciák nem Európára korlátozódnak, hanem Ázsiában is jelen vannak. És az eredetük sem kb. 35 – 40 000 évvel ezelőttre tehető (amikor mind a modern ember és a neandervölgyiek huzamosabb ideig együtt léteztek Európában), hanem sokkal korábbra, 50 – 100 000 évvel ezelőttre. Ekkortájt a mai Közel-Kelet térségében találkozhatott a két faj, és következhetett be a keveredés, még mielőtt a H. sapiens Európát ill. Ázsiát meghódító populációi különváltak.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

A levéltetű új ruhája

Közzétéve Szerző:
8

A levéltetvek élete nemcsak játék és me egyszerű növényi nedv szürcsölésből álló dőzsölés, hanem, mint a táplálékpiramis alján elhelyezkedő társaik esetében, jelentős részben rejtőzködés a ragadozók elől.

Ennek köszönhetően alakult ki egy szín-polimorfizmus, amely a különböző fogyasztói megtévesztésére is szolgál, hiszen egyesek (katicák) a vörös alakokat, míg mások (parazita darázsfajok) a zöldeket kedvelik. Ez aztán fenntartja mindkét szín variánst a populációban, hiszen attól függően, hogy épp melyik ragadozóból van több, valamelyik szín-variáns szerencsésebb lehet az életbennmaradásért folytatott küzdelemben.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Még egyszer a mitokondriális Éváról

Közzétéve Szerző:
12

Olvasgatom a nol.hu interjúját Raskó Istvánnal (akinek a magyarság genetikai eredete témájában kifejtett munkájáról már elismerően írtunk korábban), és egyszer csak megüti a szemem egy népszerű, de fájdalmasan pontatlan közhely (remélhetőleg csak valami szerkesztői félreértés eredményeként került bele):

“nol: – Meg lehet-e határozni Ádám és Éva genetikai készletét?

RI: Ha nem is a két mitológiai szereplőét, de annak a két embernek az eredetét nagyjából igen, akiktől mi mindannyian származunk. Az anyai öröklést mutatja az úgynevezett mitokondriális DNS, amely anyáról leányra száll. Az időben visszafelé haladva eljuthatunk egy alapító ősanyához, akit úgynevezett mitokondriális Évának szoktunk nevezni. Fontos, hogy ez az Éva nem az egyetlen nő volt, aki abban az időben élt. A többinek viszont nem maradtak fenn utódai, vagy megette őket egy ragadozó.“

Korábban már volt erről szó, de akkor most mégegyszer, hátha van akinek az újdonság erejével hat: a mitokondriális Éva nemcsak nem az egyetlen nő volt akkortájt, de nem is az egyetlen, akinek még ma is élnek az utódai. Ő az egyetlen, akinek fennmaradt nővonali leszármazottja (azaz minden generációban volt legalább egy női nemű leszármazottja). Hogy jól szemléltessem: én az édesanyám mtDNS-ét hordom, de a gyerekeim már nem. Mivel nincs lánytestvérem ez azt is jelenti, hogy az édesanyám mtDNS vonala bennem megszakad. De ez nem azt jelenti, hogy az anyámnak ne lenne utódja az unokái generációjában, hanem csak azt, hogy genetikai anyagának egyetlen lokusza (mert a teljes mtDNS egyetlen lokuszként viselkedik) nem öröklődik tovább.

Hogy még tovább ragozzam, lássuk a felső ábrát: ha a szóbanforgó testvérpárt nézzük, látjuk, hogy apai dédnagymamáik (sárga és rózsaszín) mtDNS-e már nincs meg bennük. Ugyanakkor más génjeik, mint azt az autoszómák színei mutatják, igen.