Az alábbiakban ismertetett cikk ugyan nem biológiai témájú, mégis elég érdekes, hiszen a konklúzió, miszerint a túl sok tudatos gondolkodás káros hatással lehet a komplex problémák kezelésére, számunkra sem elhanyagolható. Az amszterdami egyetemen dolgozó kutatók négy frappáns kisérlet alapján állítják, hogy míg egyszerű problémák esetén érdemes tudatosan átgondolni a problémát, az összetett, több paraméter együttes mérlegelését kívánó döntéseket jobb a tudatallatira hagyni. (1)

A hipotézis szerint a tudatos mérlegelés véges kapacitású, ezért viszonylag egyszerű kérdések eldöntésére ugyan jól alkalmas, összetettebb döntések esetén viszont hatásfoka erősen lecsökken. Ezzel szemben a tudatalatti mérlegelés kapacitása végtelen, így alkalmazása összetett problémák megoldása esetén jobb eredményhez vezet.

Az egyik kísérlet során a kutatók által megkérdezett önkénteseknek 4 képzeletbeli autó közül kellett kiválasztani a legjobbat. Az egyes autókhoz különböző kitalált tulajdonságokat rendeltek, mint például a fogyasztás vagy a belső tér tágassága, és mindig volt egy legjobb autó, amihez a legtöbb jó tulajdonság tartozott. Az egyszerű modelben csupán 4, a komplex modelben már 12 tulajdonságot kellett egyszerre mérlegelni. A tudatallati segítségével gondolkodók csoportjának a rendelkezésre álló 4 perc gondolkodási idő alatt anagrammákat kellett megoldaniuk, így nem koncentrálhattak tudatosan a legjobb autó kiválasztására. Egyszerű döntés (4 tulajdonság) esetén a tudatosan gondolkodók értek el jobb eredményt, ők választották ki nagyobb arányban a legjobb autót. Ha azonban már 12 tulajdonságot kellett együttesen mérlegelni (ami valószínűleg még mindig elmarad a hasonló valós szituáció komplexitásától), nagy meglepetésre a tudatos gondolkodók közül jóval kevesebben voltak képesek a legjobb autó kiválasztására, mint a tudatallatti segítségével gondolkodók.

Egy másik kísérletben igazi vásárlók elégedettségét vizsgálták, annak függvényében, hogy mennyit gondolkodtak egyes áru megvétele előtt. A kutatók itt a túlnyomórészt egyszerű árukat (ruhaneműt, konyhai kiegészítőket) forgalmazó Bijenkorf áruház vásárlóit hasonlították össze a kísérlet szerint összetett termékeket árusító IKEA-val. A kijáratnál megkérdezték a vásárlókat, hogy mennyit gondolkodtak az egyes áruk megvétele előtt. Az időtartam alapján tudatos és tudatalatti csoportra osztották a vásárlókat, úgy érvelvén, hogy aki kevesebbet gondolkodik tudatosan, az többet fog tudatalatt. (számomra ez elsőre nem annyira egyértelmű, de nem is vagyok pszichológus) Pár héttel később telefonon megkérdezték ugyanazokat a vásárlókat, hogy mennyire elégedettek a vásárolt portékával. A laborkísérleteknek megfelelően itt is azt tapasztalták, hogy egyszerű döntés esetén (Bijenkorf) a tudatos gondolkodók voltak elégedettebbek döntésükkel, míg összetettebb döntés (IKEA) alkalmával a tudatosan rövidebb ideig gondolkodók. Ergo, komplex döntések esetén nem érdemes sokat rágódni, bizzuk a döntést tudatalattinkra, vagyis hallgassunk a megérzésünkre.

A cikk igen érdekes és tanulságos, biológus lévén mégsem bírok elmenni amellett, hogy az emberi populáció közismerten igen heterogén, így mindannyian ismerünk olyan embereket, akik mindent százszor megrágnak, illetve olyanokat, akik rövid időn belül képesek döntést hozni. A könnyen döntéseket hozók általában később sem rágódnak döntésük helyességén, így nyilván elégedettebbek döntésükkel. Az is elképzelhető, hogy körükben erősebb a kognitív disszonancia csökkentésére irányuló magatartás, hogy dolphin kolléga kedvenc szakkifejezésével éljek.

És hogy a cikkből mi a tanulság a végzős PhD-sek munkabeosztására nézve? Ezt kérem mindenki vonja le egyénileg.

---

[1] Ap Dijksterhuis, Maarten W. Bos, Loran F. Nordgren, and Rick B. van Baaren (2006) On Making the Right Choice: The Deliberation-Without-Attention Effec Science 17 February 2006: 1005-1007.

Kb. ezt jelenti a legújabban felfedezett emlős-ős latin neve (Castorocauda lutrasimilis), melyet a pittsburghi Carnegie Museum of Natural History kutatói valamint kínai kollegáik tártak fel Belső-Mongóliában.
A 164 millió éves, valószínűleg a kacsacsőrű emlősökhöz hasonló életmódot folytató ősemlős csontváza a leletekben gazdag Jiulongshan formációból került elő. Amiért paleontológus körökben közel szenzációként kezelik, az a mérete, amely majdnem fél méter. Bár a jura viszonylatában ez nem számít éppen földrengetőnek (sőt), mégis lényegesen nagyobb, mint az eddig előkerült, kb. cickány nagyságú ősi emlőscsontvázak; azaz az ősi emlősök csoportja sokkal színesebb lehettett, mint azt eddig feltételezték. További érdekesség, hogy ugyan az összehasonlító anatómiai vizsgálatok erdeményei arra utalnak, hogy a Castorocauda nem a mai emlősök közvetlen őse (hanem egy közeli, de különálló rokon-ág képviselője, amely azóta kihalt), nemcsak a farka külleme emlékeztet a hódokra, de a farkában előforduló csigolyák is igen hasonlóak a hódok farokcsigolyáihoz, a konvergens evolúció szép példájaként. (A “konvergens evolúció” azt jelenti, hogy különböző erdetű , de nagyon hasonló élőhelyeken előforduló állatokban gyakran egymástól teljesen függetlenül alakulnak ki hasonló anatómiai jegyek).

---

Ji Q., Luo Z.-X., Yuan C.-X.& Tabrum A. R. (2006) A Swimming Mammaliaform from the Middle Jurassic and Ecomorphological Diversification of Early Mammals Science 311: 1123 – 1127.

Lyesszasz, szegény Dudits mit is mondhatott volna erre:

A Bhaktivedanta Intézet kampánya a tyúk-tojás paradoxon megoldásáért.

A magyar Bhaktivedanta Intézet – amely az ősi indiai írások és a mai tudomány világképének viszonyát kutatja – a tojás, illetve élet eredetének kiderítése céljából felhívást intézett a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Kutatóközpontjához vezetőjéhez.

A Kutatóközpont felkérést kapott, hogy képzett munkatársai és technológiai felszereltsége segítségével próbáljon meg létrehozni egy mesterséges tyúktojást.

Ha a kísérlet során a tudósoknak nem sikerül életet létrehozniuk az anyagból, akkor arra kérjük őket, ismerjék el, hogy nem tudják, hogyan jelentek meg az élőlények a bolygónkon. Az élet mibenlétére vonatkozóan teljesen ésszerű az az alternatív magyarázat is, mely szerint az életjelenségeket a testben lévő anyagtalan lélekszikra jelenléte idézi elő. A fajok biológiai formáit pedig – eszerint e megközelítés szerint – egy magasabb rendű intelligencia tervezte és alkotta meg. […]

Ha valaki annyira nem érti miről is szól az evolúciós elmélet illetve az abiogenezis, hogy a semmiből akar tyúktojást csinál(tat)ni, az vajon miért szeretne minden elképzelhető és létező fórumon erről beszélni….?

How are we to interpret the scientific picture of life’s origins in terms of religious belief. Do we need God to explain this? Very succinctly my answer is no. In fact, to need God would be a very denial of God. God is not the response to a need. One gets the impression from certain religious believers that they fondly hope for the durability of certain gaps in our scientific knowledge of evolution, so that they can fill them with God. This is the exact opposite of what human intelligence is all about. We should be seeking for the fullness of God in creation. We should not need God; we should accept her/him when he comes to us.

George Coyne atya, a vatiknáni obszervatórium vezetője, és az evolúció elméletének következetes védelmezője, ismét egy elolvasásra érdemes irománnyal rukkolt elő. Napjainkban, amikor néhány helyen a vallásosság egyet jelent a kreacionizmus feltétlen elfogadásával, különösen érdekes ilyesmit olvasgatni.
A napokban néztem meg Dawkins legutóbbi dokumentumfilmjét is, amelyben természetesen nincs véka alá rejtve a jó öreg Richard véleménye a vallásosságról. A kritikusainak annyiban mindenképpen igazat adok, hogy Dawkins valóban nem tett túl sok próbálkozást a moderáltabb vallásos nézetek bemutatására (bár ha jól értettem a canterburyi érsek nem vállalta az interjút, azaz ez nem csak D. hibája). Érdekes lenne azért egyszer egy kerekasztal beszélgetés Dawkins és mondjuk Ken Miller, valamint Coyne között, a vallás és evolúció kapcsolatáról, bár félek ilyesmire nem lesz alkalom a közeljövőben.

Ha keresni kellene valami jelképet arra, hogy az emberiség milyen tehetséges teljes ökoszisztémák veszélybe sodrásában, invazív fajok betelepítésével, a cukornád varany (Bufo marinus) története jó eséllyel dobogós helyezést érne el. Mint annyi más hasonló esetben a helyszín Ausztrália (egész pontosan Queensland), ahova a szóbanforgó kétéltűeket a múlt század elején telepítették be a karibi térségből. Mint neve is utal rá, a varangy azokon a területeken érzi jól magát ahol a cukornád is terem, és (elvileg) remekül karban tartja a nádat pusztító rovarok populációinak méretét. Ebből a megfontolásból aztán orrba-szájba exportálták szerte a világban a különböző cukornád ültetvényekre, anélkül, hogy valamilyen hatástanulmány készült volna valaha a várható hatásukról. Így került 100 db. varangy 1935-ben Gordonvale-be, ahol aztán hamar kiderült, hogy a kártékony rovarokat ott ugyan nem pusztítják el, de elképesztő ütemben tudnak szaporodni (egy-egy nőstény 8-30 ezer (!) petét rak). S mivel hatalmasra megnőnek, kissebb helyi állatokat kíméletlenül elfogyasztanak, ugyanakkor mivel önmaguk mérgezőek, nincs ragadozó, ami a számukat kordában tartaná. Ausztráliában manapság tűzzel-vassal próbálják írtani őket, egyelőre azonban kevés eredménnyel.

Egészen enyhe öröm az ürömben, hogy a nagyütemű terjeszkedésük következtében (ismét) el lehetett csípni az evolúciót működés közben. Ráadásul a logika pofon egyszerű: természetes intuíciónk is azt mondja, hogy azok a békák amelyeknek nagyobb lábuk van, gyorsabban fognak haladni, így elvileg hamarabb terjeszkednek át még nem "belakott", tápanyagban gazdag területekre. Ausztrál kutatók pont ezt figyelték meg (miközben a varangy-terjeszkedés "frontvonala" áthaladt a közelükben). Valóban, a nagyobb lábú egyedek jelentek meg először, mi több, ha a később kolonizált területeken élő kétéltűeket hasonlították össze a korán kolonizált területeken élőkkel, akkor is egyértelmű volt, hogy a queenslandi kiindlási ponttól távolodva egyre nagyobb lábú varangyok fordulnak elő. Ha belegondolunk, ez sem meglepő, hiszen akik hamarabb érnek egy új helyszínre, sokkal jobb eséllyel szaporodnak sikeresen, mert még nem kell társaikkal versengeni a forrásokért. S a lábukkal együtt (sajnos), várható módon a sebességük is nőtt: míg 1945-64 között kb évi 10 km/es sebességgel terjeszkedtek, addig a legutóbbi felmérések szerint, napjainkban már 50 km/év körül járnak…
Klasszikus példája annak, hogy az evolúció miként alakítja egy faj jellegeit, bár gondolom az ausztrálok meglettek volna ezen bizonyítás nélkül is.

---

Phillips BL, Brown GP, Webb JK, Shine R (2006) Invasion and the evolution of speed in toads. Nature 439: 803.

Egy új sejttípus borzolja manapság az immunológusok idegeit; a jövevény neve a keresztelôben az IKDC nevet kapta (interferon-producing killer dendritic cell, azaz interferon-termelő, ölő dendritikus sejt).

De miért is érdekes ez? Az új sejttípus az immunrendszer egyfajta kacsacsőrű emlőse, ami magán hordozza több, jól ismert sejt tulajdonságát. Mely sejtekre hasonlítanak tehát az IKDC-k? Mint, ahogy az a Nature Medicine legújabb számában megjelent két független kutatócsoport eredményeiből kiderül, az új kentaur sejttípus egyszerre dendritikus sejt es termeszétes ölősejt (natural killer, azaz NK sejt) is egyben. [1,2]

Ezen sejttípusok már régóta ismertek az immunológusok számára. A dendritikus sejtek (DC, dendritic cell) a szervezet őrszemei. A szövetekben lazítanak, ahol a kórokozókat (pl. baktériumokat) észlelve, azokat felveszik és a nyirokcsomókba szállítják. Itt a kórokozókból származó fehérje darabokat T sejteknek mutatják be, s a fehérje fragmenseket specifikusan felimerő T sejtek pedig az interakció következtében aktiválodnak ( ezt nevezzük klonális szelekciónak), azaz beindul az immunválász. A buli végén – többek közt – a B sejtek által termelt ellenanyagok segítségevel, a kórokozó eltávolítódik a szervezetből. Ez az ún. adaptív immunitás; nagy specificitású ellenanyagok termelése és immun-memória kialakulása jellemzi (ezen a jelenségen alapulnak a vakcinációk is). Hátránya, hogy viszonylag hosszú időt, mintegy két hetet vesz igénybe. Tekintve a bakteriumok gyors osztodási sebességet (akár 20 perc) ez önmagában nem lenne elegendő a boldogsághoz. Szerencsére segítségünkre van egy ennel sokkal ôsibb rendszer is; a természetes immunitás. Ennek a részei a falósejtek, (makrofágok) természetes ölősejtek (natural killer, vagyis NK sejtek) illetve egy, a vérben jelenlévő nagy hatékonyságú enzimrendszer, a komplement rendszer. A természetes immunitás evolúciósan sokkal korábban jelent meg, már a rovarokban is megtalálhatók egyes sejttípusok, illetve molekulák ősei. Ezzel szemben az adaptív immunitás először a halakban jelent meg, bár nemrég egy hasonló rendszert írtak le a gyümölcslégyben (Drosophila melanogaster) is. A természetes immunitás setjei és molekulái azonnal reagálnak a kórokozókra, mintegy első vonalbeli védelmet biztosítva.

Térjünk vissza az IKDC-hez. Ezek a sejtek kapcsot alkotnak az immunrendszer két ága között: képesek nagy mennyiségben interferon-alfá-t termelni (plamacytoid DC tulajdonság), sejteket megölni a TRAIL nevu halál-receptoron keresztul, (NK sejt tulajdonság) illetve antigéneket prezentálni T sejteknek (myeloid DC tulajdonság). Az NKDC sejtek igen homogén populációt alkotnak, több sejtfelszíni molekula expressziója szerint azonosíthatók. Sok kutató számára bizonyosan egyes DC-kkel illetve NK sejtekkel végzett kisérletek során kapott „furcsa” eredményekre is magyarázatot adhat az IKDC-kkel való szennyezôdés.

Felmerül a kérdés; mi lehet evoluciósan a jelentősége egy olyan sejtnek, ami egyesíti más, hasonló feladatokra szakosodott sejtek funkcioit? Az egyik elmélet szerint az új sejt fő szerepe a tumorok elleni védekezés (tumor surveillance). Könnyű belátni, ha egy sejt képes felismerni és megölni a tumorsejteket, ugyanakkor azonnal képes is felvenni és feldolgozni a tumor eredetű fehérjéket, majd azokkal indukákni a T sejteket (ezáltal hatékony adaptív immunválaszt váltva ki), akkor az a sejt igazán legény a gáton.

Számos bizonyíték van rá, hogy a természetes és az adaptív immunrendszer nem két egymástól elválasztható, független rendszer, hanem egymással több ponton állandó kapcsolatban álló, sok kölcsönös visszacsatolással rendelkezô dinamikus hálozat. Az új sejttípus létezése ennek egy újabb ékes bizonyítéka. Az IKDC-ket a tumor immunterápiában való ígéretes szerepük miatt várhatóan több csoport is górcső alá fogja venni, ezert minden bizonnyal még hallunk róluk a jövőben is.

---

[1] Interferon-producing killer dendritic cells provide a link between innate and adaptive immunity
Camie W Chan, Emily Crafton, Hong-Ni Fan, James Flook, Kiyoshi Yoshimura, Mario Skarica, Dirk Brockstedt, Thomas W Dubensky, Monique F Stins, Lewis L Lanier, Drew M Pardoll & Franck Housseau
Nature Medicine, 29 January 2006, pp207 – 213

[2] A novel dendritic cell subset involved in tumor immunosurveillance
Julien Taieb, Nathalie Chaput, Cédric Ménard, Lionel Apetoh, Evelyn Ullrich, Mathieu Bonmort, Marie Péquignot, Noelia Casares, Magali Terme, Caroline Flament, Paule Opolon, Yann Lecluse, Didier Métivier, Elena Tomasello, Eric Vivier, François Ghiringhelli, François Martin, David Klatzmann, Thierry Poynard, Thomas Tursz, Graça Raposo, Hideo Yagita, Bernard Ryffel, Guido Kroemer & Laurence Zitvogel
Nature Medicine, 29 January 2006, pp214 – 219

Ha a napokban PZ Myers blogjában nem figyelek rá fel, akkor el is mulasztottam volna egy remek kis Science cikket. Pedig tényleg kár lett volna, mert szép és elegáns példája annak, hogy miként működhet az evolúció.
Gyorsan változó környezeti feltételek mellett gyakran jól jön, ha a körülményektől függően egy kicsit különböző adottságok jelennek meg egyes egyedekben. Bármennyire is furcsán hangzik ez, a valóságban számos példa van rá, hogy egy és ugyanazon genom, különböző viszonyok közepette, (kicsit) eltérő kinézetű egyedeket produkál. Példa erre számos pillangó faj, ahol a szárny mintázata változik évszakonként (így a hőfelvevést szabályozzák), bizonyos Daphnia fajok (lásd baloldali ábra), amelyek ragadozók jelenlétében a fejük tetején tüskéket növesztenek, vagy a kasztrendszerben élő hangyák mindenki számára jól ismert esete: bizonyos környezeti hatások esetében szárnyas királynők és hímek bújnak ki a tojásokból, ellenben ha a hatások megváltoznak szárnyatlan dolgozók és katonák jönnek világra. Ezt a jelenséget nevezzük polifenizmusnak.

A szóbanforgó cikk szerzői annak próbáltak a nyomába eredni, hogy mi is működtethet egy-egy polifenizmust és ehhez kísérleti alanyként az amerikai dohányszendert (Manduca sexta) választották. A szender lárvái általában zöld színűek, de létezik egy fekete mutáns is (lásd jobboldali ábra) – ez viszont nem évszak/hőmérséklet/stb. függő, azaz önmagában még nem polifenizmus. Egy rokon szender faj esetében azonban valóban létezik egyfajta hőmérsékleti polifenizmus (alacsonyabb hőmérsékleten a lárvák feketék, míg magasabb hőmérsékleten zöldek), így felvetődik, hogy a M. sexta esetében is indukálható-e egy hasonló hőmérsékleten alapuló fenotipikus variáció.

Ezt tesztelendő, a kutatók egy csapat dohányszendert vetettek hősokk alá (az ilyenfajta radikális kezelés gyakran segít különféle variációk felszínre hozasában). A zöld lárvájú szendereknél a kezelés semmilyen hatással nem járt, ellenben a fekete lárvájú rokonaiknál egyes lárvák zöldek lettek, mások átmeneti fenotípust mutattak, míg megint mások feketék maradtak. Az eredmény figyelemreméltó, még akkor is ha 42C nem sűrűn fordul elő a rovarok természetes élőhelyén, így ez még nem tekinthető polifenizmusnak a szó klasszikus értelmében (de már közel jár). Mindenesetre jó kiindulási alap arra, hogy mesterséges szelekcióval polifenizmust mutató zöld-fekete populációt, ill. egy teljesen fekete, semmilyen körülmények között nem változó populációt hozzunk létre. Ez is történt, és a hősokk után “kizöldülő” valamint feketének maradó egyedeket különválasztva és külön szaporítva, kb. 12 generáció, azaz 12 szelekciós lépés után siker koronázta a szerzők tevékenységét. Létrejött egy olyan csoport, amelyik soha, semmilyen körülmények között nem hozott létre zöld lárvákat, illetve egy másik, amelyik már valódi polifenizmust mutatott. Utóbbi szenderek lárvái 20-25C között fekete színezetűek lettek, ellenben 30 fok felett már zöld színben pompáztak.
Lássuk hát, mi is áll a jelenség mögött. Rovarokban a pigmentáció egyik fontos szabályozója az ún. juvenális hormon (JH). Amikor a szintje magas, a fekete pigmentet létrehozó melanizáció folyamata visszaszorítódik, így a lárva zöld színű marad (lásd az alábbi ábrán). Ha valamilyen okból (ez lehet egy mutáció (“enabling mutation”), vagy mesterségesen meggátoljuk a hormon elterjedését a szervezetben) a hormon szintje alacsony, értelemszerűen a melanizáció felszabadul a gátlás alól és a lárva fekete lesz. A mutáns M. sexta egyes egyedeinek esetében a hősokk hatására azonban a hormon szintje kellően megemelkedik ahhoz, hogy variációt figyeljünk meg. A C és D ábra pedig azt mutatja mit is értek el a kutatók a mesterséges szelekció révén: a polifenizmust mutató vonal esetében a válogatás eredményeként megnövekedett a szervezet környezeti ingerekre való válaszadó képessége (genetic accomodation), míg a másik esetben a fekete lárvaszín fixálódott (genetic assimilation), feltehetően a JH szabályozó régiójában bekövetkezett mutáció révén (ennek következtében a hormon-szint többé nem hőmérséklet függő, hanem mindig alacsony).

Az eredmény jól tükrözi hogyan is alakulhatnak ki új tulajdonságok egyes populációkban jelen levő variációk révén. Pl. eredetileg a magas JH szint miatt minden hernyó zöld színű. Azonban az idők folyamán a populációban megjelenik egy mutáció, melynek eredményeként a JH szintjében beálló csökkenés ill. hőmérséklet érzékenység polifenizmust hoz létre. Melegebb helyeken továbbra is minden lárva zöld lesz (vagyis nincs szelekció mutáns és nem mutáns egyedek között), ellenben hűvösebb körülmények között, a mutáns egyedek feketék lesznek. Ha ezen hűvösebb körülmények között a fekete színű lárvák valamilyen előnyt élveznek, akkor a természetes szelekció gyorsan rögzíti az adott mutációt. Végül, ha a faj egy csoportja olyan körülmények közé kerül, ahol állandóan hűvös időjárás uralkodik (vagyis zöld színű hernyók sosem fognak amúgysem előfordulni), a JH szabályozásában újabb változások rögzülhetnek és ezek eredményeként szintje állandóan alacsony marad.

---

Suzuki Y, Nijhout HF (2006) Evolution of a polyphenism by genetic accommodation. Science 311: 650-652.

197 éve született Darwin, ami annak az apropóján (is) érdekes, hogy világszerte (de különösen Amerikában) felhasználják a mai napot a három év múlva esedékes 200. születésnap előkészítésére.

Mérete alapján a kb. 3 m magas Guanlong wucaii max. a Tyrannosaurus rex kisöccse lehetne, de a paleontológiai leletek tanulsága alapján a 160 millió éve élt dinó mégis inkább egy eddig ismeretlen távoli nagybácsi lehetett. A kínai kutatók által feltárt csontváz tanúsága szerint a Guanlong minden bizonnyal egy igen primitív tyrannosaurid volt, amely kezén még három ujjal rendelkezett, szemben a nagyobb és híresebb rokonai két ujjával. De az összenőtt orrcsontjai és U-alakú “metszőfogai” (ezek nem igazi metszőfogak, de hasonló helyen vannak az állkapocsban) már jellegzetes tyrannosaurid vonásokat tükröznek.
Legszembeugróbb tulajdonsága azonban minden bizonnyal karakteres taraja, amely a kutatók szerint a párválasztásban és udvarlásban szerepet játszó dísz lehetett, mert ahhoz túl törékeny, hogy verekedésben hasznát vehette volna gazdája.

---

Xu, X., Clark, J.M., Forster, C.A., Norell, M.A., Erickson, G.M., Eberth, D.A., Jia C., and Zhao, Q. (2006) A basal tyrannosauroid dinosaur from the Late Jurassic of China. Nature 439, 715-718.