A négylábú gerincesek fejlődésének ezernyi érdekfeszítő része közül az egyik legérdekesebb és ennek megfelelően legtöbbet tanulmányozott, a végtagok kialakulása. Az állatok ezen csoportjának nevét (Tetrapoda) is adó függelékek azért különösen izgalmasak egy fejlődésbiológus szemszögéből, mert rajtuk keresztül az alapoktól megérthető, hogy miként jöhet létre egy komplex szerv a maga térbeli elrendeződésével és milyen jelátviteli mechanizmusok kellenek az egyes komponenseinek kialakításához. (Gondoljunk csak a saját kezünkre, hányfajta csont, ér, ín, ideg és izom van benne, illetve, hogy jól láthatóan három térbeli tengely mentén szerveződik.) Ráadásul a végtagok a fejlődő állat szempontjából nem is létfontosságúak, így kíséreletek során viszonylag szabadon manipulálhatjuk őket, ami nem elhanyagolható a kutató önös szempontjából sem.
A történet egy sima testfallal kezdődik, amelyen egyelőre nyoma sincs annak, hogy hamarosan egy hosszú, hengeres valami lóg majd ki belőle. De molekulárisan a testfal egyes pontjai, sejtcsoportjai már elköteleződtek hogy végtagokká váljanak (ha pl. egy szalamadra embrióban a szóbanforgó területet teljesen nem adkevát helyekre – mondjuk fej – ültetve, ott végtagokat fogunk kapni).
Akik cigiznek általában többet is isznak, ez eddig tiszta empirika, de hogy pontosan miért is van ez az összefüggés, nem teljesen világos. A klasszikus addiktológiai nézetek szerint elképzelhető, hogy aki már hódol egy szenvedélynek, az könnyebben válik egy másik rabjává is. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy mivel mindkét szenvedély ugyanazon a módon, a dopamin nevű ingerületátvivő molekula segítségével okoz a szervezetnek örömet, a dohányosoknak (mivel szervezetük már megszokta a magas dopamin szintet) több alkoholt kell fogyasztaniuk, ahhoz, hogy hasonlóan deliriumos állapotba kerüljenek mint nem dohányzó társaik.
A méhek és virágok "románca" a prűd szexuális felvilágosítások örökzöld metaforájának tűnik. Azonban ne tévesszen meg senkit, hogy már nagyszüleinket is ezzel a történettel vezették be a nagybetűs élet egy jól körülírható részének rejtelmeibe: a téma korántsem biztos, hogy örök.
A jelen cikk egy lépéssel közelebb visz minket a cross-prezentáció megértéséhez. Az immunrendszer sejtjei a kórokozókat normális körülmények között bekebelezik, amik így egy sejten belüli hólyagocskába (fagoszóma) kerülnek. A fagoszóma pH-ja egy rövid lúgos szakasz után erősen savassá válik, a membránban ülő V-ATP-áz nevű fehérjének köszönhetően, emiatt a fehérjéket az emésztő enzimek gyorsan alkotóelemeikre bontják. A cross-prezentáció során azonban szükség van minimális méretű fehérjeszakaszok megőrzésére, egyébként nem történhet meg a felismerés a T-sejtek által. Különböző genetikailag módosított egértörzseken végzett kísérletek során most kiderült, hogy dendritikus sejtekben, amelyek képesek cross-prezentációra, a fagoszómák lúgosodását okozó NOX2 fehérje jóval aktívabb, így a pH nem csökken le annyira. Ennek az a következménye, hogy a fehérjék csak részlegesen bomlanak le és az így megmaradó megfelelő hosszúságú szakaszok elegendő specificitást biztosítanak a T-sejtek által való felismeréshez.
Az ausztrál tüdőshal (Neoceratodus forsteri), mint oly sok élőlény arrafele igazi élő kövület. A másfél méteresre megnövő és akár száz évig elélő hal gyakorlatilag alig-alig változott az elmúlt 100 millió év alatt, és pont annak a kornak a fontos tanúja amikor a gerincesek meghódították a szárazföldet. Ha nem is egy 
Az idegtudományok egyik Szent Grálja kétségtelenül az, hogy mozgássérült embereket újból cselekvőképessé tegyen. Erre elvileg két lehetőség nyílik: az egyik, hogy az idegrendszert ráveszik a sérült idegsejteket pótlására (egyáltalán nem egyszerű, hiszen egy-egy neuron normális körülmények között iszonytató mennyiségű kapcsolatot létesít, amit le kellene "másolni" – ráadásul ha egy teljes végtag hiányzik, akkor ez nem járható út), a másik pedig, hogy ún. neuroprotézisek segítségével az agy robot testrészeket (vagy más gépeket) irányít.
