Mint azt Jared Diamond szemléletesen bemutatta a “Háborúk, járványok, technikák” könyvében, az Újvilág kolonizálása során az Európából érkező hódítók “sikere” sokban olyan mikroszkópikus patogén “potyautasokon” múlt, amelyekre a kolonizálók immunrendszere felkészült, de amelyek ellen a benszülött lakosság védtelen volt (és amely folyamat egy kicsit még mindig tart).
A Nyugati civilizáció bölcsőjének tekinthető európai és közel-keleti területeken, az állattartás és a modern mezőgazdaság megjelenésével egyetemben, ideális körülmények alakultak ki, hogy számos, korábban csak állatokon élő kórokozó az emberre adaptálódjon, korábban nem látott méretű járványokat okozva. Az efajta zoonózisok azóta sem ritkák, lásd pár éve a madárinflueza és SARS parákat, illetve a jelenleg is zajló ebola járványt, ahol valószínűleg gyümölcsevő denevérekről került a kórokozó az emberekre.
Bő éve már 
Pár nappal ezelőtt 
A daganatos megbetegédeseket kifejezetten a modern ember betegségének beállító hipotézisek egyik érve többnyire az, hogy lám, az állatvilágban mennyire ritka ez a megbetegedés, így nyilván a mesterséges környezetünk váltja ki.
Ezernyi különböző módon próbálták már gyógyítani az egyes daganatos megbetegedéseket, a legfurcsább ötleteket is kipróbálták már, hátha működnek. W. B. Coley már 1910 -ben felvetette, hogy a szilárd daganatok belseje oxigénhiányos, anaerob környezet, így meg lehetne próbálni obligát anaerob, azaz kizárólag oxigén hiányában szaporodó baktériumokat juttatni oda, amelyek elszaporodva elpusztítanák a daganatsejteket, ám az oxigénnel jól ellátott egészséges szöveteket nem bántanák. Sajnos az utóbbi száz évben nem vezettek eredményre ezek a próbálkozások, így ez a kezelés sokáig megmaradt őrült ötletnek.