A pterosaurusok sokáig a levegő királyai voltak, de étrendjükről jobbára csak ötletszerű elgondolások voltak.
Mit eszik egy igazi sárkány?
Válasz
Címke: fossziliák
Hungaropannon dínók, szevasztok!
Igazi könyvcsemege jelent meg a napokban, némileg a világ szemétől elrejtve, de egész biztos, hogy minden dínó-rajongónak megdobban majd tőle a szíve.
Csillagok, csillagok
A dél-afrikai Rising Star barlangrendszer neve múlt hétig csak avatott barlangászoknak mondott valamit. Azóta azonban – még ha nem is pusztán ismeretterjesztő lapokat, újságokat és szociális médiát bújunk – szinte a csapból is ez folyik. Az történt ugyanis, hogy az évtized egyik legmeglepőbb és sok tekintetben legfantasztikusabb paleontológiai lelete ennek a barlangnak az egyik elérhetetlennek tűnő kamrájából került elő és ha nem is fenekestül forgatta fel a Homo génusz családfáját, néhány nagy kérdőjelet mindenképpen felvetve arra utal, hogy az eddigi, kicsit lineáris értelmezése a leleteknek nem feltétlenül helyes.
Az “Ősi Ember” és társai – kik lehettek az első amerikaiak?
Ha a korábbi genetikai vizsgálatokat nézzük, az amerikai kontinensek eredeti, Homo sapiens által történő benépesítése viszonylag jól visszakövethető eseménynek tűnik, hiszen mind a mitokondriális DNS, mind a genomi szekvenciák azt mutatják, hogy egy É-Ázsiából származó populáció kolonizálta a két kontinenst, fokozatosan, dél felé haladva. A kolonizáció kezdete is jól definiálható eseményhez köthető: a legutóbbi jégkorszak alatt a világóceán szintje alacsonybban volt, így a Bering-szoros egy hidat képezett Ázsia és É-Amerika között, amelyen a világ benépesítésén tüsténkedő H. sapiens-ek is átjutottak.
Ezután azonban egy igazi jégfal állta útjukat: pont a jégkorszak miatt a mai Kanadát áthatolhatatlan jégpáncél fedte, így a kontinens további kolonizására még várniuk kellett, mígnem megnyílt a délre vezető út – évszázadokkal később. Ez a mai “kanonikus” eredettörténet, de ennek – eddig – azért akadtak bírálói is, akik szerint a szárazföldi hódítás előtt akár évszázadokkal, a partok mentén hajózva egy másik populáció már “előkolonizálta” a területet és a később érkezők tulajdonképpen már nem is az első telepesek lehettek.
Őskori szerelemről tanúskodik a Csontok barlangja
Az elmúlt évek egyik nagy fegyverténye a molekuláris biológiában az archaikus DNS vizsgálatok szárnyalása volt, az újgenerációs szekvenálási eljárások (NGS) szította “forradalmi” hangulatban.
Ezeknek a vizsgálatoknak köszönhetően, most már pontosan ismerjük a “legközelebbi” unokatestvérünk, a neandervölgyi ember (Homo neanderthalis) genomját is, és mára azt is sikerült rekonstruálni, hogy miképp hibridizáltak a Közel-Keletre érkező modern Homo sapiens-ek és az akkor már ott élő neandervölgyi emberek, illetve az is látható, hogy a sikeres utódnemzés ellenére a két csoport között minden valószínűség szerint elegenedő különbség volt, hogy külön fajokról beszélhessünk.
Kilóg a kígyóláb – 3.
Azt, hogy a kígyók négylábú hüllő-ősöktől származnak nem csak azért tudjuk, mert a klasszikus és molekuláris törzsfák egyaránt a Tetrapoda csoportba helyezik őket, hanem ezt bizonyítják az embrionálisan megjelenő (majd elsorvadó) végtagbimbók, a boák csökevényes hátsó medenceöve, az időről-időre megfigyelhető végtag-atavizmusok is, na meg persze az eddig ismert fosszíliák is szépen tükrözik a lábak elvesztésének állomásait.
Most épp ez utóbbi ismeretanyag gazdagodott egy új, fantasztikusan szép adatponttal (már ha elfogadjuk a szerzők érvelését – de erről majd a végén).
Az aktuális Science lapjain jelent meg egy cikk, ahol a korai Kréta időszakban, a Gondwana területén élő, kígyószerű, több mint 270 csigolyát számláló, de ugyanakkor négy lábbal is rendelkező lényt írnak le. A fosszília feltehetően Brazíliából került elő – azért csak feltehetően, mert igazából egy magángyűjteményben leltek rá, és a környező kőzet alapján lehet csak a Brazil származást valószínűsíteni.
Tíz éves a “hobbit”
Egy évtizede jelent meg először a hír az indonéziai Flores szigetén élő, alig egy méter magas Homo fajról.
Az azóta eltelt években elég kevés új dolog derült ki a Homo floresiensis-ről, bár a folytonos feltételezések ellenére, ma már egyre kevesebben gondolják, hogy egyszerűen egy beteg Homo erectus csontvázát ásták ki 2003-ban Liang Bua hűvös barlangjában.
A Nature most egy kis különkiadással emlékezik az évfordulóra, ahol az egyik legfajsúlyosabb szakértő, Chris Stringer ír arról, hogy miért is olyan nehéz ezt a kis embert tanulmányozni, illetve néhány eddig kevésbé ismert érdekesség is kiderül, pl. a szerzők által használt eredeti név, Sundanthropus floresianus azért került elvetésre, mert a latin jelentése “virágos ánusz” volt.
A nagy hobbit háború – 2.
Pár nappal ezelőtt röppent föl a hír (amit az Index is átvett), hogy az indonéz Flores szigeten levő Liang Bua barlangban talált különös, aprótermető emberi csontvázak nem is egy új emberfaj, a Homos floresiensis, ismertebb nevén a “hobbit” csontjai, hanem egy Down-kórban szenvedő modern ember lehetett.
A “hobbit” súlyos humán betegségekkel való asszociálása nem új. Már rögtön a felfedezése után is felvetették, hogy igazából nem egy új emberfajról van szó, hanem egy kisfejűségben (microcepháliában) szenvedő emberé, majd később, egy másik cikkben Laron-törpeségre gyanakodtak a szerzők.
Most, amint a Guardian sztorija megvilágítja, van egy feltűnő összefüggés a három, H. floresiensis különlegességét kétségbe vonó cikk között: azon túl, hogy ugyanaz a szerzőgárda áll mögöttük, a kutatók mindig az Amerikai Tudományos Akadémia (NAS – National Academy of Sciences) lapjának számító PNAS egy különleges szabályát használják ki, ahhoz, hogy ennyire színvonalas helyen közöljék elméleteiket.
Régen minden jobb volt, avagy mióta van velünk a rák?
(A cikk szerkesztett verziója 2014 február 16-án az origo tudományrovatában jelent meg.)
“Ha megvizsgálsz egy embert, mellén tumorokkal és azt taleled, hogy a duzzanat az egész mellkasán szétterjedt, és ha kezedet a mellkasán ezekre a tumorokra teszed és ezeket hidegnek leled, bennük nem lévén meleg érintésedkor, és kezed nem lel bennük szemcséket, és nem termelnek folyadékot, sem váladékot, de kezedben labda alakúak, akkor azt mondhatod neki: “Tumorod van, egy betegség, amivel megküzdök”.“
Feltehetőleg személyesen Imhotep főpapnak tulajdoníthatóak a fenti sorok, amelyek az Edwin Smith papirusz révén maradtak fent az utókor számára. Ez a 48 gyógyászati beavatkozást részletező írás a legrégebbi ismert orvosi szöveg, így az idézett rész egyben a legősibb írásos emléke a daganatok diagnosztikájának. S hogy belekerülhetett az Imhotep-féle listába, jelzi, hogy már az i.e. 17. századi Egyiptomban sem voltak ritkák a tumoros megbetegedések. A papirusz egyben jól tükrözi azt is, hogy már sok ezer évvel ezelőtt sem kecsegtetett sok jóval a rák: “Nincs kezelés”, folytatódik ugyanis az idézet, vagyis a beteg a korabeli orvosokban már nemigen, legfeljebb Szahmet istennő jóindulatában reménykedhetett.
A rák kapcsán időnként felmerül, hogy ez a modern ember betegsége, egy kór amelyett a természettől eltávolodó, hálátlan faj szabadított magára, chemtraillel és gén-módosított élőlényekkel terhelt világában. A daganatos megbetegedések számának folyamatos és megállíthatatlannak tűnő növekedése látszólag támogatja is az ilyen megállapításokat, ám a valóság komplexebb.
Mit nem adtak nekünk a neandervölgyiek?
A neandervölgyi genom a kezdetektől fogva izgalomban tartott minket is, meg persze mindenkit, aki fogékony az efajta genomikai – humánbiológiai ínyencségekre.
A genom, sőt genomok (mert ma már három, földrajzilag nagyon különböző helyeken fellelt fosszíliából nyert genetikai anyag áll a rendelkezésünkre), pedig fokozatosan egyre több dolgot árultak el a mai modern ember és az Eurázsiát előtte meghódító neandervölgyi populációk bonyolult viszonyáról.