A pterosaurusok sokáig a levegő királyai voltak, de étrendjükről jobbára csak ötletszerű elgondolások voltak.
Mit eszik egy igazi sárkány?
Válasz
Címke: anatómia
Se agya, se vére, mégis van vér-agy gátja. Mi az?
Természetesen a muslica, avagy becsületes nevén a Drosophila melanogaster, az egyik legöregebb modellállat, amelyet a modern biológiai tudományok palettáján találhatunk.
Az anatómia szépsége
Rég volt már film-/sorozat ajánló, így amúgy is itt lett volna az ideje egynek és keresve sem lelhettem volna jobb apropót, mint Adam Rutherford sorozatát a BBC-n.
A “The Beauty of Anatomy” azt mutatja be miként fejlődött egymással karöltve a történelem során az anatómia és a művészet: az emberi test felépítésének pontosabb ismerete életszerűbb ábrázolást tett lehetővé, a pontos (és általában művészi) anatómiai rajzoknak köszönhetően, pedig egyre többen, egyre többet tudhattak meg a test felépítéséről.
A BBC-től megszokott (lassan elvárt) színvonalú sorozatban előkerül Galénosz, Leonardo da Vinci, Vesalius, a Hunter testvérek, Henry Gray és Rembrandt. Ha van ötször fél órátok, mindenképpen nézzétek meg.
Azt sem tudom, hol áll a fejem!
Nyakunkon a Halloween és a Mindenszentek, a boszorkák, kísértetek, szellemek és halottak ünnepei. Ilyenkor kedélyesen töklámpást farag a jónép, a tökfejek félelmetesen világítanak a sötétben, miközben a meleg szobában a fejetlen lovas legendájára borzong boldog-boldogtalan. Hogy mekkora valóságalapja lehet egy ilyen történetnek, amiben egy ember fejvesztve lovagol, vagyis inkább a hóna alatt szorongatva a fejét, ne firtassuk, de az bizonyos, hogy egy Mike nevű fiatal kakas fej nélkül élte le élete utolsó másfél évét.
A folytatás csak erős idegzetűeknek ajánlott!
Vírusok a méhlepényben
A mai történet annyira kacskaringós, amennyire csak lehetséges, bár a biológiában egyáltalán nem szokatlan, hogy valami érdekeset kezdesz vizsgálni ami a végén egy teljesen más, ám nem kevésbé érdekes eredményre vezet. Annak idején, még 1999 -ben Blond és munkatársai közölték le, hogy egy azonosítottak egy retrovírust, aminek meglepő módon több példánya is megtalálható az emberi genomban. Ezeket HERV -nek nevezték el, azaz emberi endogén retrovírusnak.
Sejtnyúlványok szállítják a hírvivő molekulákat egyik sejttől a másikig
A gerincesek végtagfejlődésének egyik sokat kutatott lépése az ujjak kialakulása. A folyamatban fontos szerepet játszó sonic hedgehog (Shh) molekula a fejlődő végtagkezdemény egyik speciális, polarizációs zóna (ZPA– zone of polarizing activity) nevű régiójában expresszálódik. A ZPA mezenhimális sejtek kis csoportja a végtagbimbó poszterior részén, mely meghatározza a később keletkező ujjak számát és milyenségét. Hatását hosszú távon fejti ki, vagyis az apikális ektodermális redő (AER) sejtjei, melyek reagálnak a Shh-szignálra, nem közvetlenül a ZPA sejtek mellett helyezkednek el.
A ZPA-val és a Shh-gal kapcsolatban a hosszú táv más szempontból is fontos keresőszó. Ugyanis a ZRS enhanszer, az a reguláló elem, ami meghatározza, hogy a Shh a ZPA sejtjeiben termelődjön, magától a shh géntől több, mint 1Mb (1 millió bázispárnyi) távolságra van, méghozzá egy másik gén (lmbr1) intronjában [1]. Ráadásul a shh gén és a ZRS enhanszer között több funkcionális és az egyedfejlődés adott szakaszában nem aktív gén található. Érdekes módon a gének sorrendje és az enhanszer elhelyezkedése szinténiát mutat az ember, az egér és a fugu (Fugu rubripes) genomjában is. Sőt, mi több, az egérben azonosított cisz-reguláló elemmel homológ hal enhanszer transzgén egér embriókban képes volt rekapitulálni az eredeti shh expressziót a fejlődő végtagban [1]. Hogy pontosan hogyan fejti ki specifikus hatását az enhanszer ekkora távolságon, arra van pár elmélet és persze pár kísérletes válasz, ám a hosszú távú cisz-reguláció mechanizmusa pontosan még mindig nem tisztázott.
Visszatérve a jelátvitelre, a végtagfejlődésben is szerepet játszó szignaling molekulák egy része egy adott sejtcsoportban termelődik, hatásukat viszont ezektől viszonylag távol található sejtekben fejtik ki. A jelátvivők terjedésének mechanizmusára számos elmélet létezik, gerinceseknél főként a passzív diffúzió és a transzcitózisnak nevezett aktív transzport az elfogadott – ez utóbbi esetben a molekulákat az arra nem válaszoló szomszédos sejtek felveszik, majd továbbadják. Gerinctelen embriók esetében leírtak olyan mechanizmust, melyben speciális sejtnyúlványok (citonémák) szállítják az adott jelátvivőt a felhasználó sejtekig. A Nature online kiadványában vasárnap megjelent publikáció szerint a gerinces embriókban a Shh is hasonló sejtnyúlványokon keresztül jut el a célsejtekig [2].
Elevenszülő hüllők
Az elevenszülést általában az emlősökkel társítjuk, azonban régóta ismert tény, hogy rengeteg különböző hüllőcsoport is elevenszülő. A leggyakoribb az, hogy a nőstény a testében tárolja a tojásokat, a méhe a gázcsere lebonyolítására elég csak, a tojások szikanyaga felel az embrió tápanyagellátásáért. Ezekben a fajokban általában többé-kevésbé eltűnik a tojáshéj, de ezen kívül különleges, az embrió táplálásához szükséges képletek nem alakulnak ki sem a méhben, sem a tojás felületén. Annak idején H. Calire Weekes ezeket I. típusú méhnek nevezte el. Ennél kicsivel bonyolultabb a II. típusú méh, ami például a tasmániai Niveoscincus nemzetségre jellemző, itt a méh felületén már kidudorodó erek figyelhetőek meg. Weeks 1935 -ben közölte le a megfigyeléseit, az általa leírt legbonyolultabb méh a III. típusú, ahol a méh már mindenféle gyűrődéseket mutat és a méh epithel sejtek valamint a velük szemben található chorion epithel sejtjei is megnagyobbodtak, szekréciós működést is ellátnak. Jó pár évtizedet kellett várni, amíg ezt a felosztást kibővítették, a kilencvenes években Daniel G. Blackburn bevezette a IV. típusú hüllő méh fogalmát, amit Mabuya fajokban írt le, ezek a méhek már az embrió tápanyagellátását is biztosítják.
Honnan jön a vér?
A mai cikk kicsit régebbi, de az egyik kedvencem, mivel szellemes kísérleti rendszert alkalmaztak egy kérdés megválaszolására. Az ecetmuslica vérsejtjei, azaz hemocitái a vérnyirokban vagy hemolimfában keringenek, illetve a testüreg falára kitapadva találhatóak meg, ám arra a kérdésre, hogy honnan is származnak, sokáig nem találtak döntő bizonyítékot. Az ecetmuslica élete során ugyanis több helyen is differenciálódnak vérsejtek, az embrióban a feji mezoderma területén és a lárvában a központi nyirokszervben (lymph gland), azt azonban senki sem tudta, hogy a kifejlett rovar vérsejtjei honnan származnak, a feji mezoderma sejtjeiből vagy a központi nyirokszervből, esetleg egyikből sem, hanem a bábozódáskor újonnan differenciálódó sejtek?
A bacculum
Kedvelt családi sztori szerint, néhány generációval ezelőtt, egyik női felmenő anatómia vizsgáján szóba került a férfi nemiszerv felépítése és a szigorú (naná, hogy férfi) vizsgáztató előtt fel kellett sorolni, hogy milyen szövetek hozzák létre a kényes jószágot. A végtelen zavarban levő vizsgázó el is kezdte sorolni: “bőr, izom, csont …” – “Azt maga csak úgy érzi!” csattant a közbevágás, és hát ez az a foka a megsemmisülésnek, ahonnan már nehéz visszahozni a dolgot.
Pedig, bár az emberi “os penis” valóban kincs, ami nincs, a péniszcsont (avagy bacculum) nem hogy létezik, de kifejezetten gyakori dolog az állatvilágban. Megtaláljuk rágcsálókban, denevérekben, ragadozókban és rovarevőkben, sőt számos hozzánk közeli rokon főemlősben is. Vagyis, tulajdonképpen a mi “pőreségünk” a különlegesség, és olyannyira így van ez, hogy sokak szerint a bibliai “oldalborda” erre vonatkozó kódolt/férefordított utalás, hiszen már a korabeli embereknek is feltünhetett, hogy míg a kutyák, macskák rendelkeznek ezzel a különleges csontocskával, belőlünk, a Teremtés koronájából, bizony hiányzik. (Hiányzik más is, de az egy másik történet.)
Anyahal
Ha a halak szaporodásáról beszélünk, az értő akvaristáktól eltekintve, a legtöbb ember szemei előtt az aljzaton hagyott ikrák és tovaúszó anyák jelennek meg. Tegyük hozzá, természetesen nem alaptalanul, hiszen a szaporodás ezen, a mi szemszögünkből nézve kicsit mostoha módja a leggyakoribb a halak körében. Sikeréhez persze elengedhetetlen az embrióhoz “útravalóul” csomagolt nagy mennyiségű szikanyag, hogy szegény utód mégse éhezzen, amíg képessé nem válik a saját táplálékszerzésre.
Ugyanakkor ez messze nem a teljes kép, hiszen a halak között is találunk ún. álelevenszülőket (ők a saját testükben keltik ki az ikrákat, de más módon nem járulnak hozzá a fejlődéséhez), ill. számos elevenszülőt is, az embriók táplálásához elengedhetetlen placentával, azaz méhlepénnyel.
S még ha ez unikumnak is hangzik, valójában nem az, mint az egyre bővülő fosszilis anyag is mutatja. Most a nyugat-ausztráliai Gogo formációból került elő egy halacska, amely az áldott állapot félreérthetetlen jeleit hordozza magában (megj: akadt már arrafele korábban is érdekesség, és kétségtelen, hogy ezzel még nincs kiaknázva a lelőhely).
Az említett hal a mára kihalt páncélos halak (Placodermi) közé sorolható és a rendszertani keresztségben a Materpiscis attenboroughi nevet kapta (a “materpiscis”-hez nem sok kommentárt fűznék, hiszen ez konkrétan anyahalat jelent, az “attenboroughi” pedig onnan jön, hogy a Gogo fromációra először Sir David hívta fel a figyelmet az 1979-es “Élet a Földön“-ben). Ami érdekessé teszi az a belsejében levő kis halacska, ami minden jel szerint nem a “nagy hal enni kis hal” logika szerint került oda: részint csontozatán nyoma sincs az elfogyasztás (harapás, emésztés) jeleinek, de ami még ennél is árulkodóbb a jól kivehető köldökzsinór.
Vagyis több százmillió évvel a méhlepényes emlősök megjelenése előtt, a Devon korban, a halak már “rájöttek” arra a trükkre, ami majd később az emlősök egy csoportja számára a biztonságos szaporodást és ebből kifolyólag (valószínűleg) a gyors elterjedést is biztosította.
Long JA, Trinajstic K, Young GC, Senden T. (2008) Live birth in the Devonian period. Nature 453: 650-652.