1990 decemberében az emberiség első alkalommal detektálta egy bolygón az élet jeleit az űrből. Az, hogy erről nagyon kevesen tudnak, nem a nemzetközi háttérhatalmak ármánya, hanem annak a következménye, hogy laikusok szemével nézve az esemény banalitása a fölöslegesség határát súrolta. De nem volt az.
A jelzett időpontban a Föld mellett elhaladó Galilei szonda érzékelőit Carl Sagan és munkatársai bolygónk felé fordították, és ahogy azt később leírták, a légkörben kiemelkedően magas oxigén tartalmat érzékeltek és a termodinamikai egyensúlytól lényegesen eltérő mennyiségű metánt, a felszínen pedig egy nagy gyakoriságú, vörös hullámhosszú fényt elnyelő pigmens jelenlétét, amelyek együttesen azt valószínűsítették, hogy a bolygón élet van. Sőt, az amplitúdómodulált rádiójelek jelenléte még az intelligens élet lehetőségét is felvetette.
Mindezt természetesen a Galilei nélkül is tudtuk, de pont ezért volt annyira fontos a kísérlet: ha ugyanis a szonda méréseivel az egyetlen ismert, életet rejtő bolygón sem tudnánk felfedezni az élet jeleit, akkor aligha várhatjuk, hogy a világűr egy távoli pontján majd sikerülni fog.
Saganék cikke a kontrollkísérletek fontosságát mutatja, amelyek hiányában a kísérletes munka eredményei sokkal nehezebben és kisebb bizonyossággal értelmezhetők. A gond persze ott van, hogy nem minden esetben vannak jó és egyértelmű kontrollkísérletek – de ilyenkor is törekedni kell persze arra, hogy ha kell kreatív kérdésfeltevéssel megbizonyosodjunk arról, hogy választott módszereink valóban alkalmasak-e a kitűzött cél elérésére.
Ennek a kreativitásnak a remek példája Eric Jonas és Konrad Kording cikke, ami még májusban került fel a bioRxiv-ra és amelyben azt az egyszerű kérdést tették fel, hogy egy ha egy mai idegtudós, kvázi marslakóként rácsodálkozna egy mikroprocesszorra, képes lenne-e megfejteni a működését.
