Ma olyat láttam, amit eddig még sohasem, pedig elolvastam már néhány tudományos közleményt eddig. Egy politikailag teljesen semleges, ecetmuslicákról szóló közlemény elé az alább látható szerkesztőségi üzenetet illesztették. Igen, jól látjátok, a szerkesztő magyarázkodik, amiért mégis leközölték ezt a cikket az ecetmuslicákról. De miért merülhet föl kérdésként ez egyáltalán? Ez egy tudományos szaklap, ez meg egy közlemény az ecetmuslicákról, pont ez a dolguk, hogy ilyeneket megjelentessenek.

A jövő gyógyszerei közül nagyon sok fehérjetermészetű lesz, már most is kaphatóak a piacon monoklonális ellenanyagok, különböző enzimek, hormonok. Ezek közös hátránya, hogy nem vehetők be szájon át, hiszen a gyomrunk azonnal le is bontaná a bekerülő fehérjéket, így hatástalanná is válnának. Így kizárásos alapon marad az injekció, de ugye a gyakori injekciózás például egy cukorbetegnél megterheli a szervezetet, meg sokan félnek is tőle eleve, tehát kifejezetten nagy igény mutatkozna olyan megoldásokra, amikkel ezek a hatóanyagok bejuttathatóak a szervezetbe. Ezek közül mutatnék be ma egyet.

Közhelyszámba megy, hogy a nyugati műveltség alapja a tudomány. Nem is nagyon kételkedik benne senki, hogy a jelenlegi életünk minden mozzanata valamilyen észérveken alapuló folyamat terméke. De hogyan viszonyulunk mi magunk a saját műveltségünkhöz? Valóban a múlt század emberei a tudomány és a technika használatával teremtették meg a mai jólétünk alapjait, de mi magunk továbbvisszük -e ezt a hozzáállást? Folytatjuk -e a megközelítést, ami ilyen látványos sikerre vezette a nagyapáinkat? Rengeteget beszélünk arról, hogy a post-truth korszakban az észérvek helyett az emberek érzései az egyetlen lényeges szempont, de ez vajon csak olyan szokásos nyavalygás (=egy személyes érzés), vagy valóban a közbeszéd eltávolodik a tényektől és az érzelmek világába menekülünk a valóság elől? Egyáltalán hogyan lehetne ezt vizsgálni?