
A szokásos magyarázkodás helyett tiszta vizet öntünk a húrok közé és egyből a medián résen leszünk:
Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A szokásos magyarázkodás helyett tiszta vizet öntünk a húrok közé és egyből a medián résen leszünk:
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Újságírói/ismeretterjesztői szempontból hálás téma, mert klikk-barát, ugyanakkor tudományos értékét erősen mérsékeli az aránytalan PR-hype, mi az? Egy újabb hír a mamutklónozásról…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….A biológiai nemek kialakulásának genetikája és fejlődésbiológiája mindig is közel állt a szívemhez. Most már elég sok éve külön előadást szentelünk ennek a kérdéskörnek az ELTE biológus mesterszakán a Genomika kurzuson, de volt már arra is példa, hogy saját kutatásaink során futottunk bele olyan mechanizmusokba, amelyek kicsit váratlan módon befolyásolták a (hal) nemek kialakulását.
Épp ezért talán logikus lett volna, hogy amikor kb. mindenkinek megvan a véleménye erről az ügyről is, én is erős késztetést érezzek arra, hogy mondjak valamit, de talán pont amiatt, hogy már amúgy is rengetegen megnyilvánultak, nem nagyon volt bennem motiváció. Para-Kovács Imre meghívása kellett ahhoz, hogy pár dolgot kicsit összeszedettebben elmondjak, ugyanakkor a beszélgetésben pár (szerintem) fontos dolgot nem, vagy nem eléggé emeltünk ki, így legyen itt egy rövidebb felsorolás, amolyan lábjegyzetként.
Mivel a blog tetszhalálán minden évben szeretnénk változtatni, de végül nem tudunk, így maradjon az eseti posztolás, főleg olyan anyagokkal, amelyek máshol jelentek meg.
Az egyik legrégebben futó posztsorozatunk a “Miért jó a GMO?”, amiben főleg Sexcomb kolléga vetette gépbe a témáról szóló gondolatait. Talán ehhez csatlakoztatható a legjobban a Qubitnek pár hete adott interjúm, amiben ugyan a GMO is terítékre kerül, de inkább általánosabban a géntechnológia volt terítéken.
Akit pedig esetleg ugyanennek a témának a kicsit “bulvárosabb” feldolgozása érdekel, annak ajánlom a radiocafé “Kávézó a világ végén” c. műsorában megejtett beszélgetést:

Ahogy azt egyszer már pár éve megállapítottam: ha semmi nincs, könyvheti ajánló-poszt akkor is van (na jó, tavaly az is a Könyvfesztiválra csúszott, de az még talán pont belefért). Idén viszont tényleg a 94. Ünnepi Könyvhétre időzítve posztolunk, szóval lássuk mit olvastunk az utóbbi évben, amit ajánlani is tudunk, merünk, vagy épp ellenkezőleg, mindenkit lebeszélnénk róla.
Kalmár Éva
A Stanford- , a Milgram-, avagy a Tuskagee szifilisz kisérletet ma biztosan nem engedélyezné egyik egyetem sem, mint ahogy amit Dr Murray művelt 1960-ban a fiatal Theodore Kaczynskivel, akiből a hírhedt Unabomber lett, ma már megengedhetetlen: a kísérletben résztvevő hallgatókat leszíjjazták, extrém stressznek tették ki, miközben reakcióikat elektródákkal mérték, dühreakcióikat többször visszajátszották nekik, folyamatosan megszégyenítették őket. A legtöbb kutatóintézet és egyetem etikai kódexe igencsak szigorú manapság. A kutatás alanya csakis önkéntes alapon vehet részt egy kutatásban, tudnia kell arról, hogy milyen kutatás része, és ehhez aktivan hozzá is kell járulnia, valamint joga van anonim maradni. A kutató köteles garantálni, hogy a kutatásban résztvevők sem fizikailag sem lelkileg nem károsodnak amiatt, hogy részt vesznek a kutatásban, az adataikat a GDPR szabályoknak megfeleően kell kezelni, valamint csak speciális etikai engedéllyel alkalmazhat a kutató olyan résztvevőket, akik valamilyen oknál fogva alárandelt helyzetben vannak.
Sam Kean 2021-es könyve jócskán belenyúl az erkölcstelen, törvénytelen és gonosz tudomány témakörébe, és a klasszikus etikailag igencsak megkérdejelezhető esetek mellett hoz különös és meghökkentő példákat. A jégcsákányos műtős, Walter Freeman, aki egy jécsákánnyal hajtott végre az orron keresztül lobotómiát Amerika-szerte mentális betegeken és akiről a könyv a címét is kapta, különösen megdöbbentő és brutális, akárcsak Edison villamosszékes állatkísérletei. A kalóz biológus és a rabszolgakereskedő természetbúvár története az enyhébb és talán az emberileg érthetőbb sztorik közé tartoznak, bár az általuk feltett erkölcsi kérdések nem kevésbé súlyosak. Aztán vannak persze horror történetek is, mint például az emberölésre átnyergelő hullarablók esete, akik az orvosképzés boncolásaihoz szállították a holttesteket, avagy az áldozatát feldaraboló vegyészprofesszor esete.
Kémkedés, tudományos államtitkok ellenséges országoknak való eladása, dinócsontok körüli elmérgesedett vita, csalás, van itt (és ez alatt a tudományos kutatás és orvostudomány értendő) kérem minden, amit csak egy szaftos bulvárlap kivánhat.
Hogy mért is érdemes elolvasni ezt a könyvet? Kean mesterien fűzi fel a hátborzongató történetek egy szálra: a tudomány nem választható el a társadalomtól. Együtt éljük hétköznapjainkat mi kutatók, orvosok, tudósok a hétköznapi emberekkel, és a tudomány eredményi hatással vannak mindnyájunkra. A tudomány, mint fogalom, nem lehet feljebbvalóbb az emberi életnél, és az emberi értékrendet be kell épiteni a tudományos kérdések megvitatásába.
Víg Julianna
Minden út a sejtbiológiához vezet – ha egy tőmondatban kellene összefoglalnom Siddhartha Mukherjee legújabb könyvének tanulságát, valószínűleg ennyit mondanék. Talán azért is tetszett annyira a könyv, mert felidézte, mennyire fel voltam villanyozva, amikor először vontam le ezt a tanulságot. Ez még boldog biológushallgató koromban történt, amikor már tanultam annyit az élőlényeknek mind a sejt “alatti” szerveződési szintjéről, vagyis a molekulák és anyagcserefolyamatok világáról, mind a sejt “felettiről”, vagyis az anatómiáról és élettanról, hogy észrevegyem: a sejtbiológiában ez a kétféle lépték és tudás találkozik. Pontosan ezt a csomópont-jelleget emeli ki Mukherjee is, aki egy-egy sejttípuson, illetve sejtfunkción keresztül mutat be egymástól – látszólag – igen távoli jelenségeket, a mesterséges megtermékenyítéstől az őssejtterápián, a rákon és a “fiatalító” vérátömlesztésen át a COVIDig.
A biológiai-orvosi fogalmakat, folyamatokat Mukherjee ezúttal is mindenki számára érthető és – mint minden nagy ismeretterjesztő – sokszor egészen költői metaforákkal írja le. Emellett fontos alkotóeleme a könyvnek a sok (fotókkal is illusztrált) tudománytörténeti érdekesség, amelyek közt értelemszerűen kiemelt szerepet kapott a sejtelmélet megszületése, és ezen túl a mikrobiológia, az immunológia, a genetika és az idegtudomány néhány megunhatatlan sztorija. A sztorik közt két magyar vonatkozású is van: Semmelweis Ignác mellett Nagy László szegedi evolúcióbiológus nevét is kiszúrhatja a figyelmes olvasó.
A tudomány és a tudománytörténet mellé igen sok személyes jellegű történetet is kapunk. Bevallom, nekem helyenként túl sok, túl amerikai a személyesség és a dráma. Mindjárt a könyv első mondata arról szól, hogy a szerző végignézte egy barátja halálát, de torokszorító részleteket olvashatunk a halál küszöbéről visszahozott kislányról, és a szerző saját visszatérő depressziójáról is. Persze ha belegondolok, hogy Mukherjee karrierjének jelentős részét rákbetegek gyógyítására tette fel, mindjárt megértőbb vagyok a drámai tónussal. (Legalább a könyveiben hadd drámázzon egy kicsit.) És abban viszont biztos vagyok, hogy a sejtek énekébe belehallgatni nemcsak egy nehéz szívű onkológus számára segíthet kizárni a nyomasztó gondolatokat, hanem bármelyikünknek, aki menekülne néha a szabad szemmel látható világ elől.
Zsámboki János
Kevés olyan pálfordulás ismert a zöld mozgalom történetében, mint Mark Lynasé. Ő ugyanis vagy húsz éven át GMO ellenes aktivistaként működött, a kilencvenes évektől kezdve. Azonban mindenki meglepetésére 2013 -ban nyilvánosan ismerte el, hogy mekkorát tévedett a kérdésben, ennek az előadásnak a felvétele azóta is népszerű. Néhány évvel később, 2018-ban jelent meg a könyve, a “Seeds of Science“, amit részben magyarázatnak szánt, részben önfelmentésnek, részben útmutatásnak.
Az első fejezetek a kilencvenes évekbe repítenek vissza, a mozgalmi időket idézi meg, leírja, hogyan került a GMO ellenes mozgalomba, milyen akciókat hajtottak végre. Nagyon szemléletes, hogy leírja, az aktivisták közül soha senkinek semmilyen valódi ismerete sem volt a technológiáról, az egész nagycégezést, a GMO ellenességet tokkal-vonóval átvették a tengerentúlról. Bár a GMO ellenességet mindig is alulról építkező népmozgalomként akarták eladni, már a kilencvenes években is egy az egyben életvitelszerű aktivisták reklámkampánya volt.A második fejezet arról szól, hogyan gondolta meg magát Mark. Meglepő módon felhívták a Guardian újságtól, hogy valamilyen miniszter nem átallott pozitívan nyilatkozni a GMO -król, úgyhogy kéne valami ellenmaszlag, ő pedig készségesen meg is írta egy óra alatt, hiszen “csukott szemmel is meg tudott már ekkor írni egy gyors anti-GMO szöveget”. Ez után teljesen meglepődött, hogy az újságban megjelent írására a válaszok nagyrészt negatívak, konkrétan ki is mondták, hogy mélyen tudományellenes a szösszenete, a GMO ellenesség Európa kreacionizmusa és hasonlók. Ekkor már komoly tudományos ismeretterjesztő munkásság állt a háta mögött a klímaváltozásról, föl is háborodott rajta, hogy miért nem hiszik el neki a szokásos maszlagot, bár ugye azt el kellett ismernie, hogy nem sok tudományos bizonyítékot mellékelt. Úgyhogy nekiállt összeszedni a bizonyítékokat, hogy ne kritizálhassák azzal, hogy tudományellenes a mondókája. De itt kezdődött a törés, ugyanis bizony a szakirodalomban nem talált semmi olyasmit sem, amit addig állított. Oké, akkor vissza akart nyúlni a szokásos módszerhez és idézni akarta a nagyobb tekintélyű tudományos testületek állásfoglalásait, amik alátámasztanák az állításait. De ezeket sem találta. Ekkor kezdett rájönni, hogy ebben a kérdésben ő, a zöld mozgalom és a teljes liberális társadalom éppen a tudományellenes oldalon áll.
A könyv hátralévő része a valóságot próbálja körüljárni. A harmadik fejezet a rekombináns DNS technológia történetét meséli el, a negyedik a Monsantóét.
Az igazán érdekes részek viszont az ötödik fejezettől kezdődnek. Ugyanis Mark Lynas nem átall utánamenni a zöld mozgalom tevékenységének az ügyben. Körbejárja Vandana Shiva hazugságait az indiai farmeröngyilkosságokról, érdekes elolvasni, hogyan sikerült a zöld mozgalomnak egy teljesen hazug történetet eladni a teljes nyugati sajtónak amit gyakorlatilag a mai napig alapvetően igaznak tart mindenki. Ez a hazug valóságteremtés az egész könyvön végigvonul, ahol megjelent a zöld mozgalom, ott bizony azonnal terjedni kezdtek a nevetségesen valótlan történetek. Egészen félelmetes például, hogy a bangladesi Bt-toxin termelő padlizsán kipróbálásakor egészen szervezett mozgalmat találtak, akik személyesen keresték fel a programban résztvevő parasztokat, hogy lejárató hazugságokkal tömje a fejüket a GM-padlizsánról. Például írt egyszer egy Mohammed Hafizur Rahman nevű bangladesi parasztról, aki nagyon elégedett volt a GM-padlizsánnal, amit termesztett. Miután a történet megjelent a New York Timesban, bár szándékosan nem írta le, hol is él Mohammed, azért az aktivisták csak megtalálták a százhatvan millió lakosú Bangladesben és rögtön elkezdték agitálni is, hogy valójában milyen szörnyű dolog a GM-padlizsán, nehogy szegény a saját szemének higgyen.
A hatodik fejezet Afrikáról szól, ahol egy az egyben sikerült megfojtani a GM-növényeket, kategorikusan betiltották mindet a legtöbb államban. A hetediktől a tizedik fejezetig a könyv a GMO ellenes mozgalommal foglalkozik. Érdekes elolvasni, hogyan indult a mozgalom, hogyan szerveződik. A legérdekesebb viszont a “Hogyan gondolkodnak a környezetvédők?” fejezet. Érdemes elolvasni, mivel éppen azt próbálja meg feltárni, hogyan lehetne hatni erre a mozgalomra, hogyan lehetne meggyőzni őket.
Kun Ádám
Dunbar azon kevesek egyike, akiről egy számot elneveztek. Ez a Dunbar-szám megmondja, hogy mi a korlátja az ismerőseink számának, ami 150. Persze ennél több embernek a nevére emlékezhetünk, facebookon lehet tízszer ennyi „barátunk”, de attól még minden kutatás azt mutatja, hogy ennyi emberrel vagyunk ténylegesen kapcsolatban. Barátokra pedig szükségünk van, mert csoportos élőlényként elég rosszul működünk társak és társas kapcsolatok nélkül.
A könyv a társas kapcsolatok előnyeivel indít és a kapcsolati hálózat feltérképezésével folytatódik. Egy nagyon szűk időablak állt a kutatók rendelkezésére, amikor már volt elég digitális adat a telefonhívások, mobil cellaadatok, iwiw és korai facebook (és társai) platformok jóvoltából, de még nem állt rendelkezésre túl sok ilyen, hogy még lehessen automatikusan (de anoním módon) követni, hogy ki kivel áll kapcsolatban. Ma már szinte mindenkivel más platformon kommunikálunk, így mindegyik hamis képest mutat. Marad a kérdőívezés, ami viszont egyre nehezebb, ahogy az emberek egyre kevésbé szeretnék, ha túl sok adat gyűlne róluk.
A barátok, ismerősök és kapcsolati hálózatok az egyénektől függenek. Az egyének neurális és hormonfolyamatai befolyásolják a viselkedésüket, de a viselkedés befolyásolja a barátokat, akikkel való viszonyunk kihat a mentális állapotunkra és a hormonjainkra. Tehát a barátságok hatását a szervezeten belül is lehet vizsgálni. De a barátok, ismerősök és kapcsolati hálózatok alkotják a társadalom szövetét, így egy az egyénnél sokkal magasabb szinten is vizsgálhatjuk hatásait. A könyv természetesen az együttműködésre is kitér. Miben mások a közösségeink egy csimpánz közösséghez képest? Hogyan járul hozzá ez ahhoz, hogy ki tudtunk alakítani technikai civilizációt, nagyfokú együttműködést?
Dunbar munkásságának egy részét ismertem, így azok visszaköszönnek a könyv lapjairól. Persze sokkal emészthetőbb formában, mint a szakcikkekből. És persze felhívja a figyelmemet, hogy mit nem olvastam még, pedig kellett volna. A nyelv evolúciójáról még vannak fura elképzelései, de ez bocsánatos bűn, nincs vele egyedül.
Kun Ádám
Ez a könyv rólunk szól, ahogy szinte minden a biológiában. Ez a könyv az érzékelésünkről szól. A legtöbb példa mégsem az emberről szól, bár nagyobb részében olyan érzékekről, amelyekkel mi is rendelkezünk és csak a végén megemlítve párat, amivel egyáltalán nem. Ennek ellenére ez a könyv azt mutatja meg, hogy mi milyenek vagyunk azon keresztül, hogy milyenek és mennyire mások a körülöttünk levő élőlények. Továbbá végigvonul a könyvön az a gondolat, hogy a saját magunk érzékei által korlátozott világ egyben mennyire nehézzé teszi más élőlények megértését.
Engem kimondottan zavar a sötétség, főleg, ha kint az utcán szeretnék járni. Ezért van közvilágítás a településeinken. A nappali életmódú emberszabású nappallá (na jó, szürkületté) változtatja az éjszakát maga körül. És közben nem gondolunk bele, hogy ez mennyire megzavar minden más élőlényt, amelyek evolúciósan megszokták, hogy van világos és van sötét időszak és nem világos és kevésbé világos időszak váltogatja egymást. Rotorhanggal zajongjuk tele az óceánokat, tükröződő felületeket rakunk oda, ahol olyan sohasem volt, és új szagokkal terheljük a levegőt. A rotor mély hangját alig halljuk, az ablakok nekünk üvegfelületnek látszanak és nem víznek, a szagokkal meg – a vasárnapi rántotthúson és egymás szagán kívül – nem nagyon törődünk (pedig érzékelni képesek vagyunk azokat). Ha ennyire nem tudunk mit kezdeni a kicsit más érzékeléssel, akkor mégis hogyan képzeljük el a világot a színek egy teljesen új dimenziójával, amivel igen sok nem-emlős rendelkezik? Vagy milyen lehet lényegében panorámában látni a világot, mint több növényevő? Esetleg a kezünkkel ízlelni, hogy már akkor tudjuk, hogy mennyire ehető valami, amikor hozzáértünk?
A könyv hosszú. Rengeteg muníció van benne egy baráti beszélgetés feldobására. Tudod, hogy a harcsák egész bőrfelületén vannak ízlelőbimbók? Mintha egy óriás nyelv lenne az egész állat. Tudod, hogy egyes rovarok „füle” a lábán van, vagy a szárnya tövében? A könyv nagy része ilyenekkel van tele, és azzal, hogy a kutatók hogyan jöttek rá, hogy mit érzékelnek az állatok. Már, amely állatok esetében tudjuk.
Ami kevésbé tetszett a könyvben az a nekem erőltetett interjúérzet, hogy mindent egy-egy amerikai kutató szemszögéből kell látnunk. Mások eredményei pedig lábjegyzetbe kerülnek, pedig megérdemelnék a főszöveget is. Lábjegyzetből sok van, túl sok.
Nekem ez az első Ed Yong könyvem. Itt is méltatták már és nem kellett csalódnom benne. Tényleg jól ír.
Varga Máté
Ritkán fordul elő, bár nem példátlan, hogy ketten is írunk ugyanarról a könyvről, de Ed Yong könyve egyébként is megérdemel egy dupla-kritikát. Bár már blogger korában is szerettem Yongot és az általa még 2006-ban, valamikor a természettudományos blogírás fénykorában elkezdett Not Exactly Rocket Science az egyik kedvenc hírforrásom volt anno, igazából azt hiszem nem vitatható, hogy jelenlegi munkahelyén a The Atlantic-nél vált belőle korunk egyik legjobb ismeretterjesztője, nem véletlen a 2021-es Pulitzer díj. (BTW, a CriticalBiomass de facto néhány hónappal korábban indult és még hivatalosan nem zártuk le, szóval ez is egyfajta apró győzelem ;-).)
Már a Pulitzert megelőző “I contain multitudes” is minden idők top ismeretterjesztője közé emelte Yongot, nem véletlenül ajnároztam már 2017-ben is, ez a műve azonban – szerintem – még azon is túltesz.
Bizonyos szempontból tökéletes párja ez a könyv a tavaly bemutatott, Peter Godfrey-Smith jegyezte Metazoának, csak míg utóbbi kifejezetten azt feszegette, hogy evolúciósan miképp alakultak ki az egyre bonyolultabb felépítésű idegrendszerek és ez milyen új kognitív működést tett lehetővé egyes állatcsoportokban, Yong könyve azt mutatja be szemléletesen, hogyan, hány féleképpen látják világunkat közeli és távoli rokonaink ezen a bolygón.
A könyv kulcsszava az Umwelt, a Jakob Johann von Uexküll által bevezetett kifejezés, ami körülbelül azzal egyenrétékű, hogy egy állatnak, saját érzékszervei felhasználásával, milyen szubjektív érzete lehet a külvilágról. És, ahogy Ádám is utalt rá, bizony újból és újból fény derül arra, hogy az emberi Umwelt is szegényes, sok dolgot el sem tudunk képzelni. Mert lehetnek hasonlataink arra, hogy milyen lehet, amikor egy csörgőkígyó hőreceptorokkal is látja áldozatát, vagy egy denevér echolokációval közelíti meg az áldozatául szolgáló lepkét, de ezek minden jel szerint szegényes próbálkozások annak a szenzoros érzetnek a leírására, amit megfelelő receptorok hiányában istenigazából igazából nem tudunk elképzelni és felfogni.
Azt, ha egy-egy faj más hullámhosszokon (is) látja a világot, mint még csak-csak felfogjuk, ahogy azt is, hogy egyes rovarfajok ízérzékelés és akár hallása a lábukon keresztül történik, hiszen hasonló ingereket feldolgozó receptoraink nekünk is vannak. De hogy lehet elképzelni azt, hogy egy delfin érzékeli a környezetében levő tárgyak és lények sűrűségét, vagy, hogy egy teknős a bolygó mágneses terét is használja a tájékozódáshoz? Bármennyire is sok dolgot el tudunk képzelni, ilyen érzékelésre képtelenek vagyunk, a világ bizonyos szegletei számunkra sötétben vannak és maradnak, és szenzoros plátói barlangunkban ilyen esetekben szegényesnek bizonyuló hasonlataink adnak bármi információt ezeknek a fajoknak a valóságérzetéről.
Varga Máté
Szomorú apropója miatt, talán ez volt a tavalyi év legfontosabb tudományos ismertető könyve. Quammen nem kevesebbre vállalkozott, mint, hogy megírja a COVID-19 járvány lehető legpontosabb történetét: hogy fedezték fel, hogyan terjedt el, honnan eredhetett és hogyan evolválódott.
Mivel a fent említett témákról minden bizonnyal karaktermilliókat írtak az elmúlt évek során (csak az előbb említett Ed Yong is több könyvnyi hosszúságú cikket írt a The Atlantic-be erről a témáról), mindenkiben felmerülhet, hogy van-e bármi szükség egy ilyen könyvre. Az én véleményem nem csak az, hogy igen, de egyben ez az a könyv, amire konkrétan szükség van.
Quammen eszméletlen mennyiségű szakirodalmat dolgoz fel, ráadásul személyes interjúkban hihetetlen mennyiségben és minőségben dokumentálta, mi történt. A járvány elején, szinte órákra lebontva követhetjük, hogy próbálják az első vírusgenomot megszekvenálni, összeszerelni és nyilvánosságra hozni ausztrál, kínai és amerikai kutatók. Később nagyobb időléptékre váltunk, de nem kevésbé olvasmányosak azok a részek, ahol a vírus-evolúciót célzó kutatásokba láthatunk bele, amelyek a dominánsá váló variánsok kiszúrását tűzték célul, vagy hogy miként tudott a SARS-CoV-2 vírus futótűzszerűen elterjedni a minket körülvevő állatokban is.
Ez utóbbi átköt abba a járvány eredetét firtató, sokakat lázba hozó kérdésekbe is. Ugyan Quammen végig hangsúlyozza, miért és mennyire nehéz ezekre választ adni (a fejezet címe is ezt tükrözi: “Nobody Knows Everything“) és bőven teret ad olyanoknak is, mint Alina Chan, akik konzekvensen a járvány “laboreredete” mellett törtek lándzsát, aligha marad kétséges a fejezet olvasása után, hogy a szerző messze valószínűbbnek tartja, hogy az egész egy banális zoonózissal kezdődött a Huanan piacon.
Varga Máté
Balcombe könyvéről nem hallottam korábban, de amint megláttam, tudtam, hogy el kell olvasnom: amolyan szakmai kötelesség volt, hiszen saját csoportom kísérleteinek egy része is különböző halfajok kognitív képességeivel foglalkozik.
A könyv címe (bennem) megidézte a legendás “A belső hal (Your Inner Fish)” című könyvet, ahol Neil Shubin anatómiai és fejlődéstani hasonlóságokon keresztül mutatja be, mi minden közös a gerincesekben (vagyis akár bennünk és egy halban is). Abból a szempontból helytálló a hasonlat, hogy Balcombe tényleg hosszan mutogat olyan tulajdonságokat, amelyeket a legtöbb laikus emlős-, vagy akár ember-specifikusnak gondolhat, pedig nagyon nem az és “vízben élő unokatestvéreink” esetében is megfigyelhető.
Messze nem triviális, hogy honnan tudja egy géb, miután párszor elúszott egy rögös felszín fölött dagálykor, hogy apálykor milyen irányba és mekkorát kell ugrania, hogy egyik visszamaradt pocsolyából pontosan szomszédosba kerüljön és ne a partra vetett hal effektust mutassa be. Hogyan találnak vissza több ezer kilométeres vándorlás után lazacok a szülőhelyükre? De ugyanígy nem triviális, honnan ismerik fel a tengeri tisztogató halak, melyik hal úszkál körülöttük kuncsaftként és melyik potenciális predátorként (akár ugyanabba a fajba tartozó egyedek közül) és hogyan tartják fejben, akár egyedi szinten is, ki a jó kuncsaft és ki nem az, kivel érdemes kivételezni és kivel nem.
Mondhatjuk-e egy halról, hogy játszik, ha láthatóan céltalan tevékenységet végez, ami nem emlékeztet olyan veleszületett mozgáskombinációkra, ami például a táplálkozáshoz fontos. Arról már nem is szólva, hogy különböző halfajokban milyen széles tárháza jelenik meg a szülői gondoskodásnak: nem minden faj hagyja ott az utódait az ívás után, van aki fészket épít, van aki szájában hordozza őket.
A könyv előnye, hogy nagyon széles hálóval merít az anekdotikus esetekből, s ez egyben a hátránya is: számos olyan jelenséget ír le a szerző, ahol messze nincs bizonyítva, hogy az az adott fajra jellemző tulajdonság, sőt, néha még a megfigyelések megismételhetősége is kérdéses. Mivel ez nem tankönyv, hanem szórakoztató ismeretterjesztés, ez önmagában nem gond, viszont amikor figyelembe vesszük Balcombe tágabb (de nem titkolt) célját, akkor már problémássá válik: már a könyv előszavából kiderül, hogy a szerző azt szeretné bebizonyítani nekünk, hogy a halak ugyanolyan érző lények, mint mi, így nem csak a túlhalászás és embertelen tömegtartás a problémás, hanem tulajdonképpen szinte bármilyen tevékenység, aminek halfogyasztás a vége (legyen az akár mezei horgászat), hiszen érző, gondolkodó lényekről van szó. Ami ebbe a világképbe már kevésbé fér bele és ennek megfelelően nem is nagyon kap helyet a könyvben, hogy a halfajok többsége lelkiismeretlen predátor is egyben és minden skrupulus nélkül elfogyasztanak más halakat, legyenek azok fajtársak, vagy akár saját utódaik…
Varga Máté
Humán genetikai és populációgenetikai körökben ez volt talán a közelmúlt legviharosabban fogadott könyve és a ha csak egyes kritikákat olvasnánk, vagy az azok nyomán is kirobbanó Twitter-vitákat, könnyen juthatnánk arra következtetésre, hogy Harden egy titkos, vagy nem is olyan titkos eugenista célzattal írta ezt a könyvet.
“GWAS undoubtedly captures some causal genetic effects, i.e., more than confounding alone, and there is interesting science to learn from these initial findings.” pic.twitter.com/HOQgqV1OXP
— Kathryn Paige Harden (@kph3k) January 25, 2022
A viharos fogadtatás legfőbb oka értelemszerűen a kényes téma: mennyire felelősek génjeink összetett tulajdonságainkért, mennyire van a génjeinkbe írva, hogy mi lesz a végzettségünk, vagy pont, hogy mennyi lesz a keresetünk. A 20. századi eugenikai “megoldások” érthető okokból mély nyomokat hagytak sokakban és hosszú időre tabuvá tették annak a gondolatát is, hogy komplex tulajdonságoknak, viselkedésformáknak genetikai alapjuk lehet. Ezért is sokak által osztott álláspont, amely szimplán tagadja, hogy a genetika és az emberi viselkedés között kapcsolat lehet és minden viselkedés esetében kizárólagosan tanult magatartásformákat keres. Extrémebb esetekben ez oda vezethet, hogy már minden olyan kérdésfeltétel, ami ezt nem eleve axiómaként fogadja el, gyanús és hátsó szándékot sejtet.
Harden egész karrierje márpedig arról szól, hogy ezt, a szerinte dogmatikus álláspontot megkérdőjelezze. Talán a legfontosabb “eszköze” ebben a munkában az ún. GWAS-analízis, amely segítségével, genom-szinten lehet egyes esetekben olyan polimorfizmusokat találni, amelyek bizonyos jellegekkel együtt jelennek meg. Ezek a GWAS tanulmányok voltak az elsők, amelyek elkezdték pedzegetni, hogy bizonyos szociokulturális jelenségeknek genetikai hátterük lehet (vagyis lehet olyan bonyolult jelleget találni, ami mögött genetikai okok vannak), de mivel őrülten nehéz megfelelő kontrollokat alkalmazni ezekben a tanulmányokban, plusz eleve több százezres mintaszám kell ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vehető eredmények születhessenek, a genetikusok jelentős része még ma is sokszor kétségbe vonja az ilyen típusú eredményeket. (Graham Coop bevezetőjét mindenképpen ajánlom a téma iránt érdeklődőknek.)
Harden, aki egyébként baloldalinak vallja magát, nem azért foglalkozik mindezzel (mint azt kritikusai néha sarkítva állítják), hogy bebizonyítsa, vannak olyan emberek, akik “genetikailag predesztináltak” arra, hogy csak érettségijük legyen és azokkal nincs mit tenni, kár pénzt fordítani az oktatásukra (ez a klasszikus eugenista nézet, napjainkban altright topszként szokott fel-feltűnni). Az ő érvelése pont fordított: ha valóban léteznek olyan faktorok, amelyek a mai rendszerben sok embert genetikailag predesztinálnak arra, hogy rosszabbul teljesítsenek, akkor fontos kutatnunk őket, mert csak akkor tudunk társadalmi szinten javítani a helyzetükön. Egyszerű hasonlatban, gondoljunk arra, hogy a genetikai okokból kialakuló rövidlátást kezelhetjük úgy is, hogy a rövidlátóknak nem segítünk, sőt egyre távolabb ültetjük őket a táblától, megideologizálva azzal, hogy a jól látóktól veszik el a jobb helyeket, pedig nekik amúgy is mindegy, vagy úgy is, hogy szemüveget adunk nekik, ezzel kiegyenlítve genetikai hátrányukat.
Harden gondolatai nagyon is relevánsak napjaink géndiagnosztikáról és génszerkesztésről szóló vitáiban és a könyv sokat tesz azért, hogy ezt az egyébként nem könnyű (de sokakat érdeklő) témát könnyebben emészthetővé tegye.
(Akit kicsit bővebben is érdekel a téma, annak ajánlom Harden és Carl Zimmer beszélgetését a könyv apropóján.)
Varga Máté
Látszólag kilóg az aktuális könyvek ajánlójából ez a mű, hiszen finoman szólva sem aktuális könyvről van, szó, de tavaly is előhozakodtam egy hasonló kaliberű (és szintén nem épp friss) Richard Lewontin művel, ezt a “hagyományt” folytatnám ezzel. Dobzhansky szintén a múlt századi biológia legendája, akik oroszlánrészt vállalt a korabeli genetika és evolúcióbiológia téziseinek összeboronálásában, az ún. “új szintézis” megalkotásában.
Gyerekkoromban, a nappalinak egy jól látható helyén, színes, kisméretű könyvekből álló sorozat hívta fel magára a figyelmet. Engem (akkor) a témák nem nagyon fogtak meg – kellett bő évtized, hogy ez megváltozzon – de mindenképpen látszott, hogy a Kriterion Kiadó Téka sorozata nagyon széles témakört ölel fel: megfért benne Tacitus és Francis Bacon, Moholy-Nagy László és Marcus Aurelius. Ma már persze rácsodálkozom, hogy a szerkesztők milyen fantasztikus érzékkel válogattak össze ma is értékes és érdekes műveket, ahol ókori filozófusoktól egészen a modern tudományig minden képviseltette magát. Persze a szerkesztői előszavakat érdemes volt akkor is átugorni, hiszen azok tulajdonképpen nem az olvasónak, hanem a ceaușescui cenzoroknak szóltak (elmagyarázva, hogy a dolgozó román népnek miért hasznos az adott mű kiadása), de ezen túl kifejezetten színes világok keltek a lapokon életre.
A Korunk áprilisi számába írtam a muslicák tudománytörténetéről, s ez adta az apropóját, hogy végre elolvassam Dobzhansky 1973-as “Genetic Diversity and Human Equality” című könyvének 1985-ös Tékás fordítását (egyébként, ha jól tudom, más fordítása nem is létezik ennek a könyvnek). Dobzhansky maga az egyik legfontosabb alakja volt a múlt század második felében fellángoló “nature” vs. “nurture” vitának, ahol a saját kísérleti tapasztalait felhasználva érvelt szenvedélyesen a mellett, hogy a társadalom sokszínűsége (genetikai és nem csak) egy természetes és hasznos dolog és mindaz az eugenikai irányvonal, amelyet például a Dobzhansky-hoz hasonlóan Thomas Hunt Morgan laborjából kikerült Herman Joseph Muller hirdetett, nem csak hamis, de veszélyes is. A Mullerhez hasonló “genetikai Jeremiások”, akik folyton az emberi genetikai állomány devalvációjától tartottak és pozitív genetikai programok (pl. mesterséges megtermékenyítés Nobel díjas férfiak spermájával) keretében akarták ezt az imminens armageddont elkerülni, nem értették, hogy miként működik az evolúció, hogyan keveri át a genetikai anyagot és miként válhat a sokszínűség a pont a populáció előnyévé új szelekciós nyomás alatt. Mindez nem azt jelentette, hogy Dobzhansky elvetette volna a genetika szerepét akár az összetett jellegek kialakulásában. Ellenkezőleg, de az ebből adódó társadalmi problémákra szerinte nem az eugenika korai, vulgáris formája adhatta meg a választ. Ilyen szempontból, talán azt is mondhatjuk, hogy a korábban emlegetett Paige Harden előfutára mindaz, amit Dobzhansky ebben a művében is papírra vetett.
Nem állítom, hogy minden ízében friss még a szöveg és hogy helyenként nem haladta meg a tudomány Dobzhansky korabeli álláspontját. Ugyanakkor összességében még ma is igaz, amit leír, és fontos, amire reflektál. Hiszen egy olyan korban élünk, amikor megint nagyon is realisztikus, sőt kívánatos lett sokak számára, hogy a leendő generációk genetikai anyagában belenyúlva, a mi mostani ízlésük szerint alakítsuk azokat.
Előző évek könyvajánlói: 2022 | 2021 | 2020 | 2019 | 2018 | 2017 | 2016 | 2015 | 2014 – I. és II. | 2013
Nagy adósságunk, hogy idén megszakadni látszott az eddigi sorozat és a Könyvhétre nem szültük meg a szokásos könyvajánlós posztunkat. Talán az egyéb aktivitásokon (pontosabban azok szinte teljes hiányán) is lemérhető, hogy nem a blog legtermékenyebb időszakát éljük és ez részben az olvasási teljesítményeken is tetten érhető. Azért is húztuk, toltuk a “könyvhetes poszt” elkészítését, hogy hátha addig többen, többet olvasunk.
De most már nincs tovább, így álljon itt az idei, kicsit szerényebb gyűjtésünk (és egyben a tizedik ilyen posztunk):
Rob R. Dunn: A Natural History of the Future (Basic Books, 2021)
Kun Ádám
Az ökológiával úgy gondoljuk, hogy mostanság sokat találkozunk, mert az ökológusok (is) felhívják állandóan a figyelmet a változó klíma, a fajkihalás és az urbanizáció problémájára. De igazából nagyon kevés jut el a közönséghez abból az ökológiai tudásból, amit felhalmoztunk. Ennek az egyik oka, hogy az ökológia törvényei bár művelői számára közismertek, de nem intuitívak és nagyon nehezen figyelhetőek meg. A fizika iskolában megismert törvényei ezzel szemben intuitívabbak, de legalábbis megfigyelhetőek. Az ökológia (biológia) törvényei viszont ugyanolyan hasznosak, mint a fizika törvényei: segítenek megérteni a világot és megjósolni, hogy merre tart egy rendszer. Ez a rendszer a Földünk bioszférája és a kérdés, hogy milyen lesz a jövőben.
A cím, ami magyar fordításban nagyjából a „Jövő természetrajza” lehetne, arra utal, hogy a jövőben a jelenleg megszokotthoz képest másfajta természetre kell felkészülnünk. Például foglalkoznunk kell a városokkal, mint természettel. Vagy a változó környezettel is, ami azzal fenyeget, hogy a trópusi kórokozók eljutnak a mérsékelt égövre, a termesztett növényeinket egyre több betegségtől és kártevőtől kell védeni, a mindenféle gyom-, baktérium-, gomba-, rovarírtó szerek ellen pedig egyre több immunis élőlény lesz.
Rob Dunn ökológus és tudományos író. Mindkettő érződik a könyvön. Egyrészről otthon van abban, amiről ír. Ez nem mindig jellemző a tudományos újságírókra. A könyv olvasmányos, jól olvasható. Van benne néhány olyan irányváltás, ami csak oldalakkal később lesz tiszta, hogy miért is történik, de ez a könyvet végigolvasva nem gond. Van egy íve a történetnek, amit felvet a bevezetőben és a konklúzióban megismétel, keretbe foglalva az egészet.
Nem egy „jaj minden rossz és még rosszabb lesz” kiáltvány, pedig ez is kiolvasható belőle. Az ökológusok – sajnos – ritkán tudnak valami pozitívról beszámolni. De ez a könyv próbál ezen túlmenni. Ezt már hallottuk. Ő arra vállalkozik, hogy elmagyarázza mi a tudomány a mögött, hogy az ökológusok olyan borúlátóak. Miért gond, hogy kihalnak a fajok? Miért probléma, hogy élelmezésünk pár fajon múlik? Miért gond, ha a természetes élőhelyek nincsenek összekötve, de a városi élőhelyek annál inkább? Miért lesz egyre több kórokozónk? Ezekre és sokkal több mindenre választ kaphat az olvasó.
Michael Shellenberger: Apokalipszis soha – A klímakatasztrófa elmarad? (Gingko Kiadó, 2021)
Kun Ádám
A klímaváltozás a körülötte levő problémakör megoldása éppen elég vitát generál. Bár maga a jelenséget a kutatók elsöprő többsége számára evidens, a megoldási javaslatokban bőven van eltérés. A címmel ellentétben a könyv nem arról szól, hogy nincs gond, hanem arról, hogy a klímakatasztrófát hirdetők és a megoldásaik miért kártékonyak.
Michael Shellenberger PR szakember és fiatal korában klímaaktivista volt. Jelenleg az íráson kívül politikával foglalkozik. A könyv így nem ökológia vagy klímatudomány, hanem közgazdaságtan, technológia- és politikatörténet.
A könyvön két fő gondolat vonul végig: (1) a szegényebb régóknak is lehetővé kell tenni a fejlődést, mert a nélkül egy sokkal környezetrombolóbb szinten ragadnak meg. Tehát amilyen lemondásokat, éltmódváltozást igenis elvárhatunk a fejlett világban, azt ne akarjuk rögtön ráerőltetni a fejlődő világra. (2) Energiafelhasználásban a nagyobb energiasűrűségű működés felé kell elmozdulni. Ez azt jelenti, hogy a szén jó, ha a fatüzelést váltja ki, de nem jó földgáz helyett. És a legfontosabb: az atomenergia tiszta, sok áll rendelkezésre és lecserélhetőek általa a fosszilis erőművek. A megújulók, mint szél és a napelem nem járható út (ezt amúgy kezdjük belátni).
Nem állítom, hogy mindennel egyetértek. Azt sem, hogy minden oldalát körbejárta volna egy-egy problémának. Viszont biztosan alaposabb és körültekintőbb azoknál, akik a klímaválságot egy-egy témára akarják felfűzni. Nem a hús a probléma önmagában. Nem a műanyag a probléma önmagában. Nem a fast fashion a probléma önmagában. Mind része a problémának. De a legnagyobb problémánk a szegénység és az irdatlan vagyoni különbség. Ajánlom azoknak, akik a természettudományon túli részével is szeretnének megismerkedni az előttünk álló évtizedek kihívásainak.
Sigrid Bratlie & Hallvard Kvale: A jövő embere – A biotechnológiai forradalom – és annak hozadéka az emberiség számára (Typotex, 2022)
Kun Ádám
A norvég szerzők áttekintik azokat a felfedezéseket, amelyek az elmúlt időszakban jelentősen felforgatták a biológiai ismereteinket, egyben felcsillantják a lehetőséget, hogy mindenféle betegségeink egy részét gyógyítsuk. A könyv a születéstől kezdve vezet végig az emberi élten, egészen az öregedésig. Közben megmutatja, hogy mely részeken van vagy lesz lehetőség beavatkozni. A beavatkozás lehet jó is, és lehet morálisan megkérdőjelezhető. Például a mesterséges megtermékenyítés segít szülővé válni olyan pároknak, akiknek máshogy nem lehet gyermeke. De mi van azzal, hogy előre meg szeretnénk határozni a gyerek nemét? Azaz a technológiának nemcsak biológiai vetületei vannak, de etikai és szociológiai is.
A könyv erőssége, hogy nem ragad le a hurráoptimizmusnál, hogy akkor mostantól mindent kijavítunk és az örökélet már csak pár évnyi kutatás kérdése. A technológiák nehézségeit és árát is megadja. Illetve nem rejti véka alá nemtudásunkat is. Meg tudjuk mondani egy ember örökítőanyagának szekvenciáját, még mindenféle valószínűségeket is adhatunk arra, hogy milyen betegségei lehetnek. De jobb vagy rosszabb lesz ettől az élete? Szeretnél szorongani egész életedben egy betegség lehetőségétől? Vagy jobb, ha felkészülsz rá, esetleg valami megelőző terápiát vagy éltmódváltozást eszközölve? Erre most még nincs jó válasz.
Az az érzésem, hogy aki teheti ír egy könyvek a génszerkesztésről, annak etikájáról és elmereng a genetikailag tökéletesre csiszolt emberek lehetőségén. Ezt most nagyon divatos és nagyon megy. A legnagyobb része persze még sci-fi, de a technológia rohamosan fejlődik és most kell beszélnünk ezekről a témákról, hogy ne legyen késő, amikor a technológiák teljesen beérnek.
Peter Godfrey-Smith: Metazoa – Animal Minds and the Birth of Consciousness
Varga Máté
Godfrey-Smith ausztrál filozófus és nem mellesleg lelkes könnyűbúvár, ami mind korábbi könyve (Other minds), mind annak aktuális logikus folytatása szempontjából központi fontosságú, hiszen a könyv(ek) elbeszélési íve is saját búvárélményeiből indul ki.
De míg előző könyvében kifejezetten csak az oktopuszok agyába/elméjébe próbál “belelátni”, ez a műve sokkal komplexebb, és a szivacsoktól az ízeltlábúakan (és puhatestűeken) keresztül a halakig és végül az emberig próbálja megérteni, hogy miképp is jöhetett létre az agy, a tudat. Milyen kisebb és nagyobb evolúciós lépések voltak szükségesek ahhoz, hogy a különböző komplex idegrendszereket és ezzel együtt komplexebb viselkedési formákat létrehozzák.
Amitől különleges a könyv, hogy nem egyszerűen az anatómiai komplexitás növekedését próbálja leírni (sőt, legkevésbé azt), hanem a filozófus szerző arra koncentrál, hogy hogyan, az idegrendszer fejlettségének milyen fokán jelenhetnek meg azok a tulajdonságok, amelyeket a szubjektivitással és qualiával (a valóság magunk által való megélésével), vagy az aktív cselekvéssel (sajnos nem tudok jó/jobb fordítást az angol agency kifejezésre) társítunk. Illetve mennyire lehet különböző a világról alkotott képe egy tizenkét különböző fényérzékeny fehérjét (opszint) használó sáskaráknak, vagy a központi agydúc mellett a karjaiban nyolc, valamekkora függetlenséget élvező “segédaggyal” rendelkezik, mint nekünk. És ennek tárgyalása során a szerző abba is bevezet, hogy milyen neurobiológiai-filozófiai szempontból is fogas kérdéseket vet fel például a hasított-agy szindrómákban szenvedők esete.
Richard Lewontin: The Triple Helix
Varga Máté
A nemrég elhunyt szerző bő két évtizeddel írta ezt a négy rövidke fejezetből álló művét és nekem is egy 2001-es kiadás került egy antikváriumban a kezembe. Az egyes fejezetek eredetileg a milánói előadássorozatának átirataiként születtek, kisebb kiegészítésekkel.
Nehéz nem túlzásokba esnem, mert ugyan bár kétségtelenül tisztában voltam azzal, hogy ki Lewontin és például a The Apportionment of Human Diversity című cikkét/esszéjét legalább annyira fontos műnek tartom a neo-eugenikai mozgalmak áltudományosságának leleplezésében, mint Stephen Jay Gould The Mismeasure of Man könyvét, ennek a kis esszé gyűjteménynek a tisztánlátása, pontossága és nem szűnő aktualitása egészen megdöbbentő volt.
Például már bő két évtizeddel nagyon egyértelműen ír arról, hogy a “gén – környezet” vitában mennyire alulértékelt szerepe van a fejlődési programnak, bőven megelőzve ezzel a téma ma talán legismertebb apostolát, az ír Kevin Mitchell-t (2019-ben ajánlottam az ő Innate című művét is). Vagy arról, hogy az élőlények nem csak folyamatosan alkalmazkodnak a környezetükhöz, de puszta létükkel, mozgásukkal, metabolizmusukkal, folyamatosan alakítják is azt, ezáltal tulajdonképpen lehetetlenné is téve, hogy tökéletesen alkalmazkodni tudjanak hozzá.
Nem a legkönnyebb olvasmány, laikusoknak csak nagyon feltételesen ajánlanám, viszont minden biológus kollégának annál melegebben.
Lewis Wolpert: Why Can’t a Woman Be More Like a Man
A szintén nemrég elhunyt Wolpert a modern fejlődésbiológia egyik legnagyobb alakja volt, akinek munkásságához több ikonikus fogalom (pl. a morfogének hatásmechanizmusának ún. “francia zászló” elmélete) és kísérlet fűződik, a tudományterület egyik legfontosabb tankönyve és ő volt talán az egyik utolsó tudós, akire amolyan polihisztorként szoktat tekinteni.
Nyugdíjas éveiben számos könyvet írt, amelyek közül például sokan kifejezetten fontosnak tartják a saját depressziós élményeit feldolgozó Malignant Sadness-t. Ennek megfelelően nagyon kíváncsi voltam, hogy mit is ír a biológiai és társadalmi nemek evolúciójáról. Bárcsak ne lettem volna. Talán nem fair egy nagyon lehúzós kritikát írni egy tényleg nagy és fontos ember művéről, de az igazság, hogy ez a szűk tíz éve íródott könyvecske abszolút nem méltó Wolpert életművéhez.
Egy szomorú, helyenként unalmas közhelygyűjteményt veszünk a kezünkbe, amelyben korábban elfogadottnak tartott, de mostanra azért már bőven meghaladott elgondolásokat kezel tényként a szerző, mint, hogy a fiúk és lányok szín-, vagy játék-preferenciája veleszületett adottság.
Ahhoz, hogy erről az egyébként sem könnyű témáról a közbeszéd valamennyire is normális mederben zajlódjon, fontos lenne, hogy ne meghaladott sztereotípiákra, hanem aktuális eredményekre támaszkodjunk. Így akiket ez a téma érdekel, azoknak továbbra is inkább ajánlom Angela Saini Inferior, illetve Cordelia Fine Testosterone Rex című könyveit, amelyeket 2018-as könyvajánlónkban már előhoztunk.
Poczai Péter: Heredity Before Mendel
Varga Máté
Ezzel az ajánlóval lesz talán most a legkönyebb dolgom, hiszen a szerzővel nemrég beszélgettünk a Mendel200 évforduló apropóján hosszabban is a könyvben feldolgozott témáról.
A lényeg, hogy Gregor Mendel nem a semmiből érkező zseni volt, hanem az akkor már évtizedes múltra visszatekintő brnoi öröklődés-iskola egyik “diákja”. Mendel és mentora, Cyril Napp apát pedig abból annak a tudományos gondolkodásmódnak lettek maguk is a továbbvivői, amelyek a morva “Manchesterben” a Christian Carl André körül szerveződő Morva Mezőgazdasági és Természettudományi Társaságból (MAS), illetve annak részeként a Festetics Imrét is soraiban tudó Juhtenyésztést Tökéletesítő Társaságból (vagy röviden Juhos Társaságból) nőttek ki.
Akit igazán érdekel a genetika története, hogy miképp gondolkoztak öröklődésről, amikor már tudták, hogy van, de nem értették miképp működik, annak ez egy kötelező könyv.
Hannah Fry, Adam Rutherford: Rutherford & Fry’s Complete Guide to Absolutely Everything (Abridged)
Varga Máté
Végül pedig valami könnyedebb dolog is legyen: Adam Rutherford könyveiről már többször is szó esett (és most pont nem fért már az idei ajánlóba bele a legújabb Control c. könyve), de ezek írása mellett a matematikus Hannah Fry társaságában már hosszú évek óta vezetik a BBC4-en a The Curious Cases of Rutherford & Fry című ismeretterjesztő rádiósorozatot, ahol tényleg mindenféle könnyed téma terítékre kerül: hogyan csomagol be egy ajándékot egy matematikus, vagy miért is annyira különleges a víz.
Ez a könyv ennek megfelelően szintén leginkább a “csapongó” jelzővel írható le, ahol a Bábel Könyvtártól, a négydimenziós gömbön keresztül egészen addig az egzotikus kérdésig, hogy miért utálják sokan a spárgát, rengeteg dolog terítékre kerül.
(Az egész koncepció helyenként engem egy régi-régi könyvre emlékeztet, amit még kisgyerekként nagyszüleim polcán fedeztem fel; ez volt Kilián Zoltán bácsi sokat tudó könyve, de a hasonlóság itt azért ez inkább csak műfaji adottság lehet.)
Előző évek könyvajánlói: 2021 | 2020 | 2019 | 2018 | 2017 | 2016 | 2015 | 2014 – I. és II. | 2013
(Egyik hangyász a másikról: Markó Bálint vendégposztja a napokban elhunyt Edward Osborne Wilsonról.)
Jean-Henri Fabre (1823–1915) és persze Maurice Maeterlinck (1862–1949). Ha valaki arra kért volna évtizedekkel ezelőtt, hogy ajánljak olyan írásokat rovarokról, amelyek megkapóak és szerethetővé, barátságossá teszik ezt a furcsa világot, akkor gyerekkoromból ez a két név ugrott volna rögvest elé. Persze, tudom, némileg avítt, régies nyelvezetűek, néhol túl romanticizálóak, no és, mi tagadást, tudományosan sem teljesen helytállóak ma már. Mégis, ezek az írások, egy vérbeli kísérletező, profi rovarásztól és egy izgalmas életű írótól, alkalmasak voltak arra, hogy egy gyerek fejében ablakot nyissanak a hatlábúak csodálatos világára. Ma, ha megkérdeznének, akkor biztosan Wilson-t ajánlanám. Vagy őt is.
Ed Wilson, vagy ahogy szélesebb körben ismerték, a Hangyaember (Ant Man), rendelkezett azzal a képességgel, amivel kevesek a kutatók között: tudott úgy beszélni, írni a tudományról, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig, a kívülállótól a bennfentesig le tudott nyűgözni mindenkit. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy a Bert Höldoblerrel együtt írt The Ants (1990) című, többszáz oldalas monografikus művével kiérdemelte a Pulitzer díjat. A könyv a hangyák világának hihetetlenül izgalmas bemutatása mellett hangyahatározó kulcsokat, szakmailag teljesen helytálló leírásokat, ábrákat tartalmaz, s mint ilyen, a díj által jelzett népszerűsítő szerepe mellett állandóan hivatkozott tudományos alapműként is számontartott. Mai napig amolyan muszáj-darab egy hangyász könyvtárában. Valljuk be, erre a teljesítményre nem sokan képesek a vérbeli kutatók közül. Mint arra sem, hogy a fent jelzett díj valójában csak a második volt, hiszen az 1979-ben kiadott On Human Nature (1979) című könyvéért már kapott egy Pulitzert.

Wilson, túl azon, hogy számos tudománynépszerűsítő könyvvel van jelen ma már a világ bármely könyvesboltjának polcain, nagyon komoly tudományos teljesítménnyel is rendelkezett. Gyerekkorától foglalkoztatták a rovarok, majd egyetemi tanulmányai alatt teljes mértékben a hangyák felé fordult érdeklődése, s ettől kezdve élete végéig hangyákkal, a hangyák viselkedésével, ökológiájával foglalkozott elsősorban. A feromonokkal való kommunikáció, illetve a feromonok szerepe a kolónia életében, rokonfelismerés, a jellegpolarizáció, a társas rovarokra jellemző kasztok és a munkamegosztás paraméterei, a biodiverzitás változásai mögött felsejlő tényezők mind-mind olyan területek, témák, amelyekben Wilson úttörő volt, és maradandót, sok szempontból máig megkerülhetetlent alkotott. Eközben a nehéz alapokat sem felejtette: határozókat állított össze, új fajokat írt le, több mint százat. Egyik utolsó nagy szakmai műve is egy több mint 700 oldalas monográfia volt a busahangya (Pheidole) hangyanemzetségről (Pheidole in the New World: A Dominant, Hyperdiverse Ant Genus. Harvard University Press, 2003). A Harvard Egyetem munkatársaként, múzeumi kurátorként, számos tudományos díj és kitüntető titulus birtokosaként hangyászok, társas életmóddal foglalkozó szakemberek generációit inspirálta, segítette, indította útjára nemcsak az Egyesült Államokban, hanem szerte a világban. Ahogy Gerald Durrell, Joy Adamson vagy közelebbről Molnár Gábor, Széchenyi Zsigmond írásai inspiráltak természet iránti érdeklődést kicsiben és nagyban, úgy az ő könyvei (pl. Journey to the Ants: A Story of Scientific Exploration – Harvard Univ. Press, 1994; Naturalist – Shearwater Books, 1994) képesek voltak rajongást kelteni a szociális rovarok, vagy csak úgy általában a rovarok iránt gyerekben, felnőttben egyaránt.
Tudományos érdeklődése nem korlátozódott csupán a szociális rovarok, és azon belül a hangyák társadalmára. A Crafoord díjat a Szigetbiográfia elmélete (The theory of island biogeography, Princeton Univ. Press, 1967) című, Robert MacArthur-ral együtt írott alapozó könyvéért, illetve az ehhez kapcsolódó munkásságáért kapta. Még egyetemistaként forgattam a William Bosserttel együtt írt Bevezetés a populációbiológiába (A primer of population biology. Sinauer Assoc., 1971) munkájának könyvtári példányát, hogy később „levadásszam” valamelyik antikváriumban. Igazán nagyot, biológián, ökológián túlmutatóan nagyot azonban az 1975-ben kiadott Szociobiológia: az új szintézis (Sociobiology: the new synthesis, Harvard Univ. Press) című könyve szólt. A mű a hatalmas érdeklődés mellett (25 kiadást élt meg és számos nyelven, kivéve magyarul, megjelent teljes vagy rövidített változatát) komoly hullámokat keltett a tudományos életben is. Főleg az emberi viselkedésre vonatkozó, amúgy vékony fejezetei kapcsán kezdték ki a könyvet szociológusok. De evolúcióbiológusok, genetikusok, többek között harvardi kollégái részéről (pl. Richard Lewontin) is kapott számos kritikát azt róva fel neki, hogy az emberi viselkedést túlságosan is determinisztikusan kezeli, és számos evolúciós jelenséget egyszerűsítő módon tárgyal, eltekintve a molekuláris evolúciós ismeretek tárházától. Mindezeken túl azonban a könyv számos leírásával, példájával a szociális evolúció egyik alapkönyvének számít, és az is tény, hogy maga a vita is hozzájárult az emberi viselkedés alapjainak újragondolásához.
Szuperorganizmus címmel Bert Hölldoblerrel együtt írott 2009-es könyve (The Superorganism: The Beauty, Elegance, and Strangeness of Insect Societies, W.W. Norton & Company, Inc.) a Szociobiológiához képest már egy változó felfogásról árulkodik, ami a társas evolúciót illeti. A szuperorganizmus metafora önmagában nem új az ökológiában (lásd Frederic Clements): a közösség, illetve ezúttal a kolónia, mint egy fajon/egyeden túli magasabban integrált egység elképzelés kétségtelenül nagyon megkapó. Az egyedről és az egyedi változékonyságról vonzó könnyedséggel áthelyezhető a hangsúly a kolóniára, mint vizsgálati egységre. Ugyanakkor ez roppant félrevezető is lehet, hiszen az egyedi különbségek komoly evolúciós hajtóerőt jelentenek még az euszociális rendszereknél is, ahol a kolónia tagjainak túlnyomó része steril, és csupán néhány egyed szaporodóképes. Wilson a Szociobiológia című könyvében még a William D. Hamilton, majd John Maynard Smith és sokan mások által képviselt inkluzív fitnessz és rokonszelekciós elmélet mellett foglal állást, azaz az egyedek közötti rokonsági fok-alapú preferenciális kooperációt és ennek következményeit tekintette hajtóerőnek a társas struktúrák evolúciója szempontjából. Ezzel szemben a Szuperorganizmus című könyve után röviddel a Nature folyóiratban leközölt cikkében már teljesen szembe megy korábbi felfogásával és a csoportszelekció alapvető fontossága mellett tör lándzsát, támadva a rokonszelekciós keretet. A cikk szelet vetett és vihart aratott: több mint száz neves, társas rendszerekkel, elsődlegesen társas rovarokkal foglalkozó neves biológus írt cáfoló válaszcikket ugyancsak a Nature hasábjain, amit több hasonló követett. Esszenciálisan mindegyik tanulmány ugyanazt mondta: Wilson a hamiltoni elmélet lényegét tekintve alapvetően hibás feltevésekkel operál. Mint minden tudományos vitának, ennek is voltak pozitív hozadékai: a rokonszelekció témakörében több új, tisztázó tanulmány is született.
Edward O. Wilson egyértelműen a XX. század meghatározó biológus, ökológusa volt, kutatásai úttörő jellegűek voltak. Habár több helyen úgy írnak róla most, mint Darwin valódi örököse, ez talán túlzó minősítés tudományos tevékenységének kiemelkedő fontossága ellenére. Kétségtelen, hogy korának nagy természetmesélője volt és ha társas rendszerekről, biogeográfiáról beszél ma valaki, akkor munkássága megkerülhetetlen, a modern evolúcióbiológiának azonban voltak még hozzá mérhető, vagy akár nála sokkal nagyobb hatású kutatói, elég csak a szintén társas viselkedéssel is foglalkozó William D. Hamilton-t (1936–2000) vagy John Maynard Smith-t (1920–2004) említeni. Halálával egy olyan népszerűsítője távozott a tudománynak, s ezen belül a hangyák birodalmának, aki képes volt játszi könnyedséggel, de ugyanakkor megfelelő tudományos hitelességgel a nagyközönség elé tárni a tudást, s erre nagyon kevesek képesek. Tanulni érdemes tőle. Rovarászként, biológusként alapokat, természettudósként mesélni, laikusként pedig rácsodálkozni a természetre körülöttünk, a világra a lábunk alatt.
(Markó Bálint a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Tagozatának oktató-kutatója, a BBTE rektorhelyettese. Bálint kutatói oldala a ResearchGate-en. A felhasznált kép forrása: Wikimedia/Public Library of Science.)
Nowak M., Tarnita C.E., Wilson E.O. (2010): The evolution of eusociality. Nature 466: 1057-1062
Abbot P. és mtsai. (2011): Inclusive fitness theory and eusociality. Nature 471: e1-e3.

Alig múlik el nap anélkül, hogy Britney Spears-ről ne olvashatnánk, nagy interjú jelenik meg Gerendai Péterrel, Magyarországra jön a Red Hot Chili Peppers – mintha csak felengedte volna valaki a “Pause” gombot és hirtelen magukról megfeledkezve tovább pörögnének a ma már nosztalgikusan valami aranykorként emlegetett 1995-2005 évek. Ha ez egy trend, akkor nyilván ebbe illik az is be, hogy Magyarország egyik vezető magazinja, a Nők Lapja, fizetett hirdetésben reklámozza a “Természet IQ”-ja című kreacionista pamfletet.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A tavalyi hiátus után az idén valóban megrendezésre kerül az Ünnepi Könyvhét (még ha kis késéssel is). Mi pedig, szokásunkhoz híven erre az alkalommal egy külön könyvajánló poszttal készültünk, ami annyiban különleges, hogy először ajánlunk olyan könyvet, amelynek a szerzője egyben a blog (egykori és esetei) szerzője is. Lássuk hát, mit olvastak régi és új szerzőink az elmúlt évben, amit ajánlanának is a blog látogatóinak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….