Könyvhét – 2021

      Nincs hozzászólás a(z) Könyvhét – 2021 bejegyzéshez

A tavalyi hiátus után az idén valóban megrendezésre kerül az Ünnepi Könyvhét (még ha kis késéssel is). Mi pedig, szokásunkhoz híven erre az alkalommal egy külön könyvajánló poszttal készültünk, ami annyiban különleges, hogy először ajánlunk olyan könyvet, amelynek a szerzője egyben a blog (egykori és esetei) szerzője is. Lássuk hát, mit olvastak régi és új szerzőink az elmúlt évben, amit ajánlanának is a blog látogatóinak.

Dominic Streatfeild: Kokain

Babiczky Ákos

" Bár a könyv nem a legfrissebb darab, mégis ajánlom mindenkinek, aki szereti az olyan dokumentarista könyveket, amiben egy viszonylag szűk témát járnak körül hihetetlen részletességgel. Azóta persze számos mű született a témában, de szerintem továbbra is ez a legalaposabb és legszéleskörűbb az összes közül. Streatfeild – brit újságíró, aki főleg katonai és biztonságpolitikai témákra szakosodott – eredetileg csak egy hosszabb cikket akart írni a kokainról, ám saját bevallása szerint annyira rákattant a témára, hogy nem bírta visszafogni magát. Így született ez a masszív mű, amiben tényleg mindenről részletesen szó esik, amit a kokainról tudni érdemes – és lehetséges. A könyv első felében inkább a biológiai, orvosi és orvostörténeti témák dominálnak, míg a második fele szinte kizárólag a latin-amerikai drogkartellek hihetetlen részletes és véres történetét meséli el. Szóba kerülnek az inkák és Dél-Amerika ősi kokafogyasztói, az első európai orvosok és gyógyszerészek, akik praxisukban és szabadidejükben is rácsúsztak a kokainra (köztük Sigmund Freud), és természetesen elég nagy szerep jut Pablo Escobarnak is. Ugyan szigorúan véve nem egy természettudományos könyvről van szó, de lehet, hogy ez a téma megérdemli, hogy teljes komplexitásában olvassunk róla.

Csányi Vilmos: Íme, az ember

Babiczky Ákos

Csányi Vilmost talán senkinek nem kell bemutatni, talán az egyik legnépszerűbb hazai tudós, aki rendszeresen jelentet meg ismeretterjesztő írásokat is. Az Íme, az ember nem a legismertebb műve, de számomra mégis hatalmas élményt jelentett az elolvasása. A könyv nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint az emberi élet gyakorlatilag minden aspektusának körüljárása a humánetológus szemével. Szó esik többek között a közösségekről, párkapcsolatokról, vallásról, nemzetekről és országokról, háborúkról, a feminizmusról és a kiégésről. A könyv jellegét tekintve nagyon hasonlít az elmúlt évek egyik nagy sikerkönyvéhez, Yuval Noah Harari Sapienséhez, azonban annál sokkal természettudományosabb szemlélettel közelíti meg szinte ugyanazt a témát – ami nekem még jobban is tetszett. A könyv számomra azért volt nagy élmény, mert rengeteg “necces” témát is felvetett, ezekhez bátran hozzányúlt, de mindig következetesen ragaszkodott a tudományos állásponthoz. Ezért szinte garantált, hogy mindenki talál majd benne olyat részt, aminek az olvasása során végig helyeslően és elégedetten bólogat majd, de biztos, hogy lesznek olyan részek is, amin szemöldökráncolva felháborodik. A könyv nagyon jól van megírva – bár nem egy tipikus strandolvasmány-, ezért nem kifejezetten fárasztó vagy megterhelő az olvasása. Viszont biztos, hogy mindenkiben hagy majd bőven gondolkodni valót, és lehet, hogy egy-egy fejezet után, kicsit meg kell állni, hogy az ember átgondolja az olvasottakat.

Szathmáry Eörs (szerk): Klímaváltozás és Magyarország (2020)

Kun Ádám

A klímaváltozás kifejezéssel egyre többet találkozunk, ahogy egyre szélőségesebbé válik az időjárás, megdőlnek a melegrekordok, erdőtüzek pusztítanak világszerte, és száradnak ki a folyók és tavak. Az ökológiai – és lássuk be civilizációs – katasztrófa, ami felé haladunk megkapja a maga publicisztikáját, de minden egyes újabb könyv csak egy igen szűk részletre koncentrál és példái távoli vidékekről származnak. Minket persze az érdekel, hogy milyen hatással lesz Magyarországon a klímaváltozás? Mi várható itthon a következő évtizedekben és mit tehetünk?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ a 2020 elején megjelent rövid könyvecske. Szathmáry Eörs az Ökológiai Kutatóközpont akkori főigazgatója a magyar tudományos élet legnagyobbjaiból válogatott szerzőket, hogy bemutassák szakterületük mit mond a témáról. Ennek a könyvnek az erőssége, mondhatom különlegessége, hogy nem csak a klímakutatás és az ökológia jelenik meg benne, hanem a társadalomtudományok (szociológia, jog, gazdaság) is. Tudjuk, hogy baj van és cselekedni kell. Erről írhatnak a klímakutatók és az ökológusok. Írniuk is kell, és ennek megfelelően az éghajlatról, vizeinkről, környezetünkről és a klímaváltozással itthon is megjelenő új ragályos betegségekről olvashatunk a könyv első felében.

A könyv második fele viszont azzal foglalkozik, hogy a cselekvésre való felhívás hogyan válhat tetté. Hogyan lehet a törvények, a gazdasági ösztönzők és a társadalmi igény felől kezelni a problémát. Mert bár a klímaváltozásra és annak ökológiai következményeire a természettudomány mutat rá, az emberi társadalomnak kell változnia. Ez a változás az igények mentén történik. Ahogy az egyes embereknek szeretnének egy élhetőbb, fenntarthatóbb társadalmat, úgy reagál erre a politikai és a gazdasági élet szereplői.

Ad konkrét megoldást a könyv? Nem. Talán olyan nem is létezik. Bár ezzel beleesek az egyik csapdába, amit az utolsó fejezet listáz: sok oka van annak, hogy lemondunk a cselekvésről és tétlenül nézzük az eseményeket. Az egyik ilyen ok a pesszimizmus. A pesszimizmusból is ki kell keveredni, az sem vezet előre. Meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt helyben. Nem szabad várnunk a megoldást máshonnan, sem nem mutogathatunk másra, hogy ő az ok, neki kéne tennie valamit. Nekünk kell tenni, itt és most.

Kun Ádám, Kozák Eszter, Mokos Judit, Rózsa Lajos: Covid – olyan, mint az influenza, csak halálosabb (2021)

Kun Ádám

A világ megismerhető és megérthető. Ha nem gondolnánk így, sem kutatónak nem álltunk volna (a világ megismerése a célunk), sem nem foglalkoznánk tudománynépszerűsítéssel / tudománykommunikációval (másokkal való megismertetése a világnak). Most különösen fontos ez a tevékenység, mert ember legyen a laikus a talpán, ha a fake news cunamiban megtalálja a ritkás valós információt. Sőt a valós, hiteles forrásból származó információk sem mindig vannak úgy tálalva, hogy az közérthető legyen. A tudományos szakirodalom nyelvezete nem a laikusoknak való, a belőlük írt hírek pedig kattintásvadászok, így pont a magyarázás vész el a „mind meghalunk” és a „karácsonyra vége lesz” között.

Akik a hagyományos nyomtatott információforrásokat, azaz a könyveket kedvelik, azoknak bátran ajánlom könyvünket. Szerzőtársaimmal nem a COVID-19 járványról szerettünk volna írni (a könyv borítóján éktelenkedő felirattal szemben), hanem fel szeretnénk vértezni az olvasót azokkal az ismeretekkel, amelyek a hírek értelmezését lehetővé teszik. Kezdve olyan dolgokkal, hogy kit is nevezhetünk szakértőnek, hogyan működik a tudományos publikálás, mi az a statisztika vagy mi a különbség egy vírus és egy baktérium között? Mi a DNS és az RNS, és miért nem lepődünk meg az újabb variánsok (mutánsok) megjelenésén (sőt azon lepődnénk meg, ha nem lennének)? Mitől jöhetnek létre hullámok egy járvány során, és miért akkor jó egy járványmodell, ha nem következik be, amit jósol (spoiler: mert komolyan veszik a következtetését)? Sőt a 190 oldalba még az is belefért, hogy írjunk az immunrendszer működéséről és az oltásokról. Valamint elgondolkodjunk azon, hogy miért is terjednek az összeesküvéselméletek és miért olyan nehéz a kutatók hangjának eljutni a laikusokhoz.

A könyv szövegét laikusokon „teszteltük” és addig finomítottuk, amíg azt nem mondták: érthető. Egyes részeket még viccesnek is találtak.

Varga Zoltán, Rózsa Lajos, Papp László, Peregrovits László: Zootaxonómia – Az állatvilág sokfélesége (2021)

Kun Ádám

Az állatvilág sokféleségét rendszertani szempontból bemutató, igen vaskos könyv jelent meg idén. Hasonló című könyvvel találkozhatott már a biológus közönség, az 1997-ben kiadott egyetemi jegyzet formájában. Azóta eltelt két évtized és bizony az élővilág rendszerezése, beleértve az állatok rendszerezése is változott. Megérett az idő egy új kiadásra.

A korábbi jegyzet kiadásakor is már pedzegették, de már teljesen elfogadottá vált, hogy az ősszájúakat két nagy csoportra osztjuk: a csillókoszorús-lárvájú állatok (Lophotrochozoa) és a vedlő állatok (Ecdysozoa). A közismert csoportok közül az elsőbe tartoznak a puhatestűek és gyűrűsférgek, a másodikba az ízeltlábúak, fonálférgek és a medveállatok.

A legtöbb állattörzsnek legfeljebb az osztályai és rendjei vannak megemlítve. A rovarok és a gerincesek altörzsei viszont család szintig vannak részletezve. A fajimertetés azonban nem célja a könyvnek, bár fajok, mint példák szerepelnek benne. Inkább egy szélesebb látókörű, de távolabbi rátekintést enged meg a könyv az állatvilágra. Az állatrendszertan iránt érdeklődőknek ajánlom a könyvet.

A sokszerzőségnek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Az egyes csoportokat lehetőleg azok hazai ismerői mutatják be, így egyes állatcsoportok bemutatása részletesebb, míg másoké elnagyoltabb. Különösen a kevésbé ismert „féregtörzsek” ismertetése lett szerintem túl rövid, sokszor rajz vagy kép nélküli. Pedig pont ez az a része az állatvilág sokféleségének, amelyet máshonnan nem ismerhetünk meg.

Amit még nagyon hiányoltam a könyvből, az a kladogrammok, vagy legalábbis a leszármazási viszonyok ábrázolása. Egyes taxonoknál van ilyen, de átfogó, mondjuk törzs vagy osztály szintig eljutó törzsfa nincs. Pedig jó rendszertan könyvhöz illően a rendszerezés alapelveivel, a törzsfák jellemzésével és a nevezéktannal kezd a könyv.

Amikor azt írtam, hogy a könyv vaskos, akkor egy A4-esnél nagyobb alakú, keménykötéses 400+ oldalas könyvet képzeljen mindenki maga elé. Nem egyetemi tankönyvnek íródott, hanem szakkönyvnek. Kevesen fogják nap, mint nap magukkal cipelni, pláne buszon vagy villamoson olvasni. De az iroda vagy otthon nyugalmában az egyszeri biológus a könyvet lapozgatva elmélyedhet az állatok sokféleségében.

Peter Godfrey-Smith: Metazoa (2020)

Nádori Gergely

Kevés jobb dolog van, mint amikor valaki össze tudja kapcsolni a hobbiját és a munkáját. Láthatóan ezt tette a filozófus Peter Godfrey-Smith is, aki nagyon szeret búvárkodni. Elsőre távoli lövésnek tűnik a tengerbiológia és a filozófia összekapcsolása (lásd még emlőspreparátor-vitorlás tábor), de ő megoldotta. 2016-ban jelent meg az Other Minds című könyve, amiben a polipok viselkedésével kapcsolatban ír a tudatról, azt állítva, hogy a legközelebb egy idegen elme megismeréséhez akkor juthatunk, ha a polipokat próbáljuk megérteni. A könyvről hosszabban írt a 444 is, de számomra némiképp csalódást okozott. Túlságosan keveredett benne a búvárnapló (Kittenberger a tengerben) és a metafizika és hiányzott a nagy megfejtés belőle. Nem tudtuk meg, hogy milyen polipnak lenni (persze azt sem tudjuk, hogy milyen denevérnek lenni, pedig az mégiscsak közelebbi rokon) és az sem lepleződött le, hogy akkor mi is a tudat.

Új könyve sokkal ambiciózusabb, a polipoknak is csak egy fejezet jut benne, címe Metazoa és a tudat evolúciós eredetének nyomába ered benne. Godfrey-Smith bevallottan materialista és redukcionista, nem gondolja, hogy a tudat valamilyen a biológián túli, csak metafizikusan magyarázható dolog lenne, szerinte ha meg akarjuk érteni, akkor az evolúcióban érdemes körülnéznünk. Ennek megfelelően egy nagyon alapos áttekintést kapunk az élőlények evolúciójáról különös tekintettel az állatok (a metazoa csoport) fejlődésére. A történet jobbára ismerős, az eukarióták megjelenésétől a soksejtűség kialakulásáig, de a filozófus nézőpontjának köszönhetően szinte újként tekinthetünk rá. Mit jelentett az izmok megjelenése és az összehangolásuk kényszere a tudat kialakulásáa szempontjából? Vajon a belső vagy a külső világ érzetének megjelenése a fontosabb ebben a folyamatban? Lehet-e tudatos egy érzet, amihez nem társul érték?

Az ilyen határterületeken bóklászó könyvekkel a legnagyobb probléma az szokott lenni, hogy a szerző valahonnan érkezik (jelen esetben a filozófiából) és annak, aki pedig a másik oldalon jártasabb (itt a biológiában például) vagy nem mond újat, vagy kifejezetten hibásan interpretál dolgokat. Ugyan Koestler szerint a kreativitás pont itt, az addig különálló területek összekapcsolásánál jelenik meg, gyakran a világújítónak gondolt elméletek inkább csak megmosolyogtatóak azok számára, akik mélyebben értenek témához. A Metazoa nem ilyen könyv, amit biológiáról, őslénytanról, evolúcióról ír az számomra a tanítás felé elfajzott biológus számára pontosnak tűnik. Az újfajta szempont pedig segít abban, hogy amit eddig is tudhattunk, azt egy kicsit másképp lássuk.

A nagy megfejtés ebben a könyvben is elmarad, de mivel sokkal alaposabban, kicsit kevesebb búvársztorival (azért marad benne elég) olvashatunk a tudat mibenlétéről, nem is hiányzik.

Matt Parker: Humble Pi (2019)

Nádori Gergely

A matematikusokról nem az jut elsőre eszünkbe, hogy vicces emberek. Matt Parker matematikus és kifejezetten vicces, annyira, hogy a YouTube csatornájának Stand-up Maths a neve (és tényleg viccesek is a videói). A Humble Pi című könyvben (ez már a második könyv a blog könyvajánlóiban, ami a π – pie angol szóviccre építi a címét) is vicces dolgokról van szó, olyasmikről, amikor valahogy nem jön ki a matek. természetesen itt a matematika nagyon tágan van értelmezve, a klasszikus mértékegység egyeztetési hibáktól a számolási tévedéseken át a statisztikai botlásokon át az hibás adatokból adódó problémákig mindenféléről olvashatunk.

Parker írónak is ugyanolyan szórakoztató mint Youtubernek, egy-egy történet ritkán több pár oldalnál és még akkor is jópofa az ő interpretációjában olvasni, ha már ismertük korábban. Azért is mert a leírásokból is átjön a valós lelkesedés, például, amikor a brit közlekedési hatósággal levelezik arról, hogy a pihenőövezet tábláján a focilabda topológiailag helytelen. Igazi vízparti könyv ez, két csobbanás között pont elfér egy-egy sztori és este lehet villogni a vicces esetekkel a vacsoránál.

Sean B. Carroll: A Series of Unfortunate Events (2020)

Varga Máté

Egyik régi nagy kedvencem tért vissza, most egy elég visszafogottan rövid művel. Carroll a kétezres évek nagy evodevo hullámának ikonikus és fontos szereplője, korai művei is ezt dolgozták fel (“Endless Forms Most Beautiful”, illetve “The Making of the Fittest”). Aztán kisebb tudománytörténeti kitérő után (“Remarkable Creatures” és ”Brave Genius”), általánosabb ismeretterjesztésbe kezdett – ide tartozik előző könyve is, a “The Serengeti Rules”, de a mostani “A Series of Fortunate Events” is ehhez tartozik.

Könyvében Carroll a véletlen nagyon fontos szerepéről ír, ami mind a bolygónk, mind a fajunk történetében alulbecsülten fontos szerepet tölt be, ahogy személyes sorsunkban is. A Kréta földtörténeti korszak végét jelentő meteorbecsapódás ugyanúgy (fajunk történetének szempontjából) szerencsés véletlen volt, mind az indiai szubkontinens befúródása Eurázsiába, pont úgy, hogy a korabeli globális klimatikus viszonyok optimálisan változzanak ahhoz, hogy valahol a Rift völgyben kialakulhasson a modern ember közvetlen őse. A természetes szelekció alapanyagául szolgáló véletlen mutációk szerepét pedig természetesen aligha kell bemutatni bárkinek, aki már forgatott biológia tankönyvet, ahogy azt sem, hogy az is mekkora véletlen, hogy pont egy adott petesejt pont egy adott spermiummol fuzionálva létrehozhasson bennünket. Tulajdonképpen egy-egy ilyen szerencsés (és már már mesésen valószínűtlen) véletlen sorozat végén állunk/ülünk mi is kedves olvasónk, még ha nem is vagyunk tudatában. Ha pedig elfogy a szerencsénk, akkor a bennünk levő szerencsétlen (de ugyanúgy) véletlenek összejátszásaként valamikor az életünk során egy sejtünk önállósítja magát és nyakló nélkül szaporodni kezd.  

Lewis Held, Jr: Animal Anomalies (2021)

Varga Máté

Hogyan járulnak hozzá a Hox gének a test felépítéséhez és milyen elváltozásokat (homeotikus transzformációkat) okozhat, ha nem működnek. Mi mindenbe szól bele a Notch- és a Wnt-jelátvitel a fejlődés során, illetve hogyan vezetett küklopikus bárányok születése a Sonic Hedgehog jelátvitel megismeréséhez? Lewis Held könyvében szinte minden fontosabb téma jelen van, amit a blog története során feldolgoztunk, legyenek azok fejlődési rendellenességek, gynandromorph, vagy épp a kültakaró és az ujjazat kialakulását segítő biológiai mintázatok. Aki nálunk is szerette ezeket a témákat, azoknak tudom ajánlani ezt a sima ismeretterjesztő könyvnél fajsúlyosabb, de talán standard egyetemi tankönyvnél egy fokkal könnyebben emészthető művet.  

Mark Honigsbaum: The Pandemic Century (2019, 2020)

Varga Máté

Ha van könyv, amiből sugárzik az aktuális zeitgeist, akkor ez az. Pedig Honigsbaum eredetileg 2019-ben jelentette meg a könyvet, amiben az utóbbi bő száz év nagy járványait veszi végig, tényleg nincs jobb szó rá, lebilincselően érdekes stílusban. És ha összeszámoljuk, nem is egy ilyen eset volt (bár persze volt, amikor a lokális járványkitörések nem álltak össze pandémiává), kezdve a spanyolnáthával, a dél-amerikából importált papagájokból terjedő psittacosison át, az USA nyugati partján kisemlősökben endemikus, de a század első felében még néha emberekre is átterjedő pestisig, vagy a keleti parton később feltűnést keltő “legionárius betegségig”. És akkor persze még ott van a HIV, ebola, Zika, klasszikus SARS, hogy azokat említsem, amelyek már a 2020-as években is ismerősen csengenek a füleinknek. Honigsbaum tolmácsolásában az egyes járványok kvázi detektív novellaként bomlanak ki és pontosabban láthatjuk, miképp próbálják, főleg a korabeli kevésbé érzékeny módszerekkel a kor járványügyi “detektívei” megfogni és meghatározni az egyes patogéneket, a mai szemmel megdöbbentően fapados módszerekkel. A könyv 2020-as újrakiadása már kapott egy COVID-19 fejezetet, ami még természetesen egy nagyon vékony ismeret anyagot tudott csak feldolgozni, de az előző fejezetek fényében ez is roppant informatív és hasznos. Nehéz nem azzal a meggyőződéssel letenni a könyvet (különösen az elmúlt másfél év után), hogy járványok nem csak eddig kísérték végig a történelmet, de ezután is folyamatosan részesei lesznek a világunknak, így a legjobb, amit tehetünk, hogy monitoring-rendszerekkel megpróbáljuk időben “megfogni” őket, illetve a korábbi járványok tanulságait levonva védekezünk ellenük.    

Stuart Ritchie: Science Fictions (2020)

Varga Máté

Talán a legfontosabb könyv, amit az elmúlt évben olvastam. Nem azért mert új a téma (Ben Goldacre a “Bad Pharma” c. könyvében már érint számos fontos szálat), hanem mert ennyire jól dokumentáltan és összeszedetten talán nem lehetett még arról olvasni, hogy milyen az amikor a borzasztóan kompetitív kutatási karrierekben egyesek szándékosan vagy akár öntudatlanul a “könnyebb” utat választják és így, vagy úgy, de nem abban a szellemben végzik munkájukat, ahogy a tudomány szigorú plátói ethosza megkívánná. Ez lehet legsúlyosabb esetben teljes adatsorok fabrikálása, vagy szelektív prezentálása, illetve talán etikailag kevésbé súlyos kategóriába eső, ellenben sokkal gyakoribb (és a tudomány számára szintén problémás) negatív eredmények “süllyesztőbe” irányítása, vagy esetleg statisztikai “p-hacking” alkalmazása adatelemzéseknél, a mitikus szignifikancia keresése közben. Senki nem szeret ezekről a dolgokról a laikus nyilvánosság előtt beszélni, mert sokan félnek, hogy ezek az esetek csak témát adnak az ilyen-olyan szkeptikus közösségeknek, de valójában a nyilvánosság bevonásával lehet leginkább biztosítani, hogy mindenki megértse, bár a tudomány összességében egy önkorrektív folyamat, az egyes művelői nagyon is esendő emberek, akik személyes motivációi adott esetben felülírhatják azt az etikai kódexet, amelyet minden kutatónak követni kellene, vagy tudatalatti szubjektív szempontjaik miatt hajlandóak ott is eredményt találni, ahol valóban nincs. Nem véletlen, hogy pár hónapos rendszerességgel egy-egy újabb adathamisítós botránynak lehetünk tanúi (most épp Dan Ariely apropóján) – és, ahoyg Ritchie bemutatja, talán az sem véletlen, hogy a pszichológia esetében per pillanat talán még több ilyen esetet látunk, mint más tudományoknál. Bizonyos szempontból szomorú ez, ugyanakkor a tudomány természetes “önkorrekciójának” a bizonyítéka is – hiszen általában más kutatók, az adatok újraelemzésével, a kísérletek újrafuttatásával szokták az ilyen simliskedésekről lerántani a leplet.

Helen Pilcher: Life Changing – How Humans are Altering Life on Earth (2020)

Varga Máté

Ahogy a címe is sugallja, Helen Pilcher könyve arról szól, hogy miként változtatjuk meg, mi emberek, akarva és akaratlanul a körülöttünk levő világot. Miképp hoztunk létre “génmódosított farkasokat” (aka. kutyákat) és milyen egyéb hatásai vannak a domesztikációnak (pl. miért gondolhatják majd a jövő paleontológusai, ha megnézik korunk, az antropocén fossziliáit, hogy ez igazából a csirkék kora volt). Miképp változtathatja meg már a közeljövőben a lovas sportokat a kereskedelmi ló-klónozás sikere, illetve milyen potenciál rejlik a patogéneket hordozó vektorfajok (pl. szúnyogok) ellen kifejlesztett gene-drive rendszerekben. Ezek persze a kiszámíthatóbb példák, a könyv legérdekesebb részei viszont kétségtelenül azok, ahol azt mutatja be a könyv, hogy miképp alkalmazkodik, vagy próbál alkalmazkodni az egyre nagyobb lábnyomot hagyó emberiséghez. A klasszikus pettyesaraszoló példa mellett iszonyatosan jópofa a londoni metró különböző állomásain elkülönülő szúnyogok esete, vagy az, hogy az életterek csökkenése miképp járul hozzá már elkülönült fajok hibridizációjához és régi-új fajok kialakulásához, vagy épp miképp próbálják lelkes kutatók felgyorsított evolúcióval kitenyészteni azokat a korallokat, amelyek jól bírják a hőhullámokat. Összességében mindenkinek ajánlom, a könyvet, aki szeretne a körülöttünk zajló evolúció minél szemléletesebb példáival megismerkedni.  

Merlin Sheldrake: Entangled Life (2020)

Varga Máté

Sheldrake könyve rendkívül egyszerű premisszára épül: igazából fogalmunk sincs arról, hogy mennyire érdekesek a többsejtű eukarióták klasszikus (és igen, mára már meghaladott) taxonómiában harmadik nagy “királyságát” alkotó gombák. És tényleg nem nagyon van. Persze a gombák évezredek óta nem teljesen “láthatatlanul” élnek körülöttünk sőt, nagyon is látható, már-már kultúraformáló módon részei az emberi civilizációk történetének. De ha csak a csiperke kalapját vagy a szarvasgombát látjuk és értékeljük gasztronómiai szempontból, vagy a pszilocibin és a párducgalóca tudatmódosító hatásáról értekezünk, akkor is csak a felszínt (vagyis a termőtestet) kapargatjuk. A labirintus megoldásában jeleskedő nyálkagombák fontos kérdéseket tesznek fel az intelligencia természetéről, az erdők talaját behálózó fagyökerekből és hifafonalakból álló “wood wide web” pedig feladja a leckét, ha arra keressük az egyszerű választ, hogy hol is fejeződik be az egyed. És akkor még nem is szóltunk a praktikus megfontolásokról, hogy a gombák révén könnyen lebomló természetes csomagolóanyagokat, vagy épp bútorokat hozhatunk létre, és a fantasztikus belső anyagcseréjüknek köszönhetően potenciálisan megannyi szennyeződés felszámolására alkalmasak lehettek (elképesztő képességeiknek talán legjobb példája, hogy mindmáig gombák tudták leghatékonyabban a fák evolúciós ugrását lehetővé tevő, bonyolult lignin molekula lebontását megvalósítani). Sok könyvre mondják, nem mindig megalapozva, hogy segít rácsodálkozni az élővilág valamely igen alulértékelt szegletére. Ezt itt is elmondhatjuk, méghozzá alappal.     

Carl Zimmer: Life’s Edge – The Search for What It Means to Be Alive (2021)

Varga Máté

Ha valaki régóta követi a könyvajánlóinkat, akkor tudja, hogy leplezetlen Zimmer-fan vagyok. Nem nagyon van olyan műve, amit ne olvastam volna és általában mindegyiket melegen szoktam ajánlani. Épp ezért kicsit bajban vagyok, mert szerintem a legutóbbi könyve, a “Life’s Edge”, nem elég jó. Nincs vele semmi baj, de valahogy a benne leírt és egyenként érdekes történetek valahogy bennem nem álltak össze egy egésszé, ellentétben például a “Parasite Rex”, vagy az “At the Water’s Edge” művekkel, ahol nagyon is jól érthető, hogy mi miért van ott a könyvben megemlítve, ahol. 

Persze az is lehet, hogy egyszerűen az elvárásaim voltak rossz helyre címezve: amikor bejelentették a könyvet, szinte biztos voltam, hogy a nem is olyan régi, nagyon érdekes “What Is Life?” podcast egyfajta átirataként valahogy az egész az abiogenezis körül fog forogni. Ehelyett a mű az életdefiníció alkonyzónájába repít minket, rámutatva, hogy milyen nehéz is definiálni, hogy mi az az élet. Hibernáló állatok és komplex genommal rendelkező vírusok mind-mind bonyolítják a definíciót, amiről persze, mint Zimmer ügyesen megmutatja, bármennyire is alap, ma sincs teljes konszenzus. Ugyan alapvetésnek tűnik (hiszen így tanuljuk), hogy a vírusnak nincs saját metabolizmusa, így nem lehet élő, de ha egy fertőzött sejtre, amelynek összes citoplazmatikus folyamata vírus szolgálatába lesz állítva, mint a vírus kiterjesztett fenotípusára tekintünk, már nem is annyira egyszerű ez a kérdés.

Összességében nagyon sok érdekes dolog van ebben a tisztességesen megírt könyvben, csak hát a mérce a korábbi művekkel nagyon magasra lett téve.


Előző évek könyvajánlói: 2020 | 2019 | 2018 | 2017 | 2016 | 2015 | 2014 – I. és II. | 2013 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük