Eljött a Könyvhét, így mi is folytatjuk lassan 5 éve elkezdett hagyományunkat és olyan ismeretterjesztő könyveket ajánlunk és kritizálunk, amelyeket az utóbbi évben olvastunk. Csapjunk is bele.
A Crack in Creation – Jennifer Doudna, Samuel Sternberg (2017)
dolphin
Nyilván túlzás lenne azt írni, hogy aki 2018 derekán nem hallott még a genetikusok új, kedvenc, genomszerkesztő játékszeréről, a CRISPR/Cas9-rendszerről, az egy kő alatt töltötte az elmúlt éveket, de azért meg merem kockáztatni, hogy a blog olvasóinak azért ismerősen fog csengeni ez a név. Ha másért nem, mert mi is sokat írtunk róla, ui. ez az a rendszer, ami jó eséllyel alapjaiban változtatja meg életünket. (Nem azért elsősorban, mert saját genomunkat átírjuk, bár ott is lesznek jelentős dolgok, hanem mert haszonállatainkat és takarmánynövényeinket fogjuk szorgalmasan formázni segítségével.)
Erre a talán korábban példa nélküli hatásra utal a rendszer egyik felfedezője, Jennifer Doudna és egykori diákja, Sam Sternberg által jegyzett könyv címe is, hiszen az új genomszerkesztésnek köszönhetően soha nem látott pontossággal és szándékossággal tudunk belenyúlni az élet “kódjába”.
A könyv egyébként nemcsak azt írja le – kvázi első kézből – izgalmasan, hogy Doudna és Emanuel Charpentier kollaborációja miként vezet a CRISPR rendszer felfedezéséhez (egyébként a tavaly megjelent Nathaniel Comfort féle, elég rosszt szájízt hagyó, Nature kritikával ellentétben nekem azért nem volt az az érzésem sehol, hogy Doudna saját magát akarná az egy és igaz CRISPR hősként beállítani, sőt). De egy jó és könnyen emészthető ismertető van benne például a génterápiák múltjáról, illetve a különböző CRISPR-technológiák jövőjéről.
A könyv abban is sikeres, hogy valamennyire képes visszaadni Jennifer Doudna vívódását, aki nehezen szabadul a gondolattól, hogy az általa is fejlesztett technológia rossz kezekbe is hatalma adhat (erről van egy hosszabb rész Michael Specter 2015-ös New Yorker cikkében is). De – ahogy egyik diákja rámutat – ha kezünkben van egy technológia, amivel potenciálisan betegségeket gyógyíthatunk meg, de nem tesszük, az is egy olyan döntés, aminek van jelentős erkölcsi vonzata.
A CRISPR a közeli jövőben biztos velünk marad és aki szeretné érteni, hogy miről is beszélnek a kutatók annyit, annak merem ajánlani ezt a könyvet.
Caesar’s Last Breath – Sam Kean (2017)
dolphin
Három évvel ezelőtt ajánlottunk utoljára Sam Kean könyvet, igaz, akkor egyből hármat is, hiszen egy kifejezetten jó tollú, sokat anekdotázó szerzőről van szó. Legújabb könyve is folytatja ezt a hagyományt – ahogy a New Scientist ajánlója ki is emeli, már-már Bill Bryson-i magasságokat ér el Kean – és furcsa módon végül az anekdotázás végül már-már soknak tűnt. Az újabb és újabb sztorik mellett, néha egészen elfelejtjük, hogy a könyv igazi témáját a gázok jelentik – persze ha valaki jól akar szórakozni, pont ezért nem jár rosszul Kean könyvével.
A gázokról, pontosabban a gázok apropóján rengeteg fantasztikus tudománytörténeti érdekességet tudhatunk meg, kezdve a mezőgazdaságot (és hadiipart) forradalmasító Haber-Bosch eljárás feltalálóinak kalandos életétől, a Montgolfier fivérek és riválisaik versenyén át, egészen a gőzgépek és a hűtőszekrények elterjedéséig (utóbbi kapcsán kerül a képbe Einstein és Szilárd Leó kevésbé ismert közös szabadalma is egy új hűtőrendszer fejlesztésére). A gázok mindenütt ott vannak és nem nagyon van olyan téma, amiről Kean ne írna szívesen pár jó sztorit, legyen az a flatuláció, a közutálat, ami Alfred Nobelt övezte élete során, vagy Harry R. Truman nem mindennapi élete és halála Mount St. Helen tövében.
Who We Are and How We Got Here – David Reich (2018)
dolphin
Ami 2014-ben Svante Pääbo “Neanderthal Man”-je volt, azt jelenti most Reich könyve: az ősi DNS-en alapuló kutatás egyik legnagyobb alakjának szintézise arról, hogy mi minden történt szűkebb szakterületén az utóbbi években.
Ha neve nem is ismerős, Reich munkásságával mindenki tisztában lehet, aki követte migrációs podcast sorozatunkat az impaktákban, hiszen a téma legnagyobbat szóló publikációi rendre az ő csoportjához köthetők (ami nem is csoda, hiszen ahogy maga is írja a könyvében, számukra nem az ősi DNS kényes és sok szakértelmet igénylő munkája a kutatások szűk keresztmetszete, hanem az így keletkező bődületes információtömeg elemzése).
Reich és csapata az emberi történelem (írott) történelem előtt idejét tárja fel előttünk az egykor élt emberek genomjának megismerésével és nekik köszönhetően, a már ismert régészeti anyagot is figyelembe véve, tudjuk és látjuk, hogy korábban statikusnak és már-már unalmasnak gondolt időszakok valójában hatalmas léptékű vándorlásokat, szétvállásokat és összeolvadásokat rejtenek magukban.
Persze nem ő az első, aki ezt csinálja: bő három évtizede jelent meg az egész tudományág atyjának, Luigi Luca Cavalli-Sforzának a klasszikus műve (“Genes, Peoples and Languages”). Reich maga is ennek az iskolának a tagja, nagyon melegen is beszél Cavalli-Sforzáról (ami nagyon kontrasztos, a szintén ezt a vonalat később tovább vivő Spencer Wells féle NatGeo-s Genographic Project fagyos kritikájával.) Csak míg a korai munkák csak egészen apró DNS fragmentumok alapján állítottak fel elméleteket, Reich a maga aprólékos metodológiájával igazolja, vagy épp cáfolja meg őket.
Az elmúlt néhány év munkája alapján az a kép rajzolódik ki, hogy az emberi történelem alapállapota sok ezer éve a migráció és a keveredés, ami persze sokak számára ma nem épp az az üzenet, amit hallani szeretnének. Reich egyébként nem is kerüli meg, hogy eredményei miképp írják át töviről hegyire mindazt, amit a korabeli antropológia a rasszokról mondott és hogy ennek milyen következményei vannak napjaink társadalmi párbeszédére (lásd két pár héttel ezelőtti NYTimes véleményt itt és itt).
Akit érdekel, hogy egy szimpla, kereskedelmi, genealógiai DNS teszt állításai valóban mit takarnak a régmúltról, annak ez egy alapmű lehet/lesz, bár szakmaisága miatt kétségkívül nehezebb olvasmány, mint Adam Rutheford tavalyi könyve (A brief history of everyone who ever lived).
A Gén – Siddhartha Mukherjee (2017)
dolphin
A 2015-ben lefordított “Betegségek betegsége” után Sid Mukherjee új, szűk két éve megjelent könyve is fordítóra lelt itthon. A Gén az elmúlt évek egyik legjobb genetikai témájú könyve (nem véletlenül áradoztam róla tavaly), így akit az angol kiadástól annak méretes hossza riasztott el, annak ajánlom a Park Kiadó gondozásában megjelent magyar verziót.
Ahogy tavaly is írtam, a nagyon személyes, családi szálat is bemutató könyvben “Mendeltől indulunk, majd a huszadik század eleji eugénikai mozgalom munkásságát érintve eljutunk a huszadik század végének biotech boom-jához. Megelevenedik a Genentech alapítása, részletes bemutatásra kerülnek az első génterápiás kísérletek, pontosabban, hogy azok miért torkolltak tragédiába.”
Eszes róka sorozat – Farkas Róbert
dolphin
A Kolibri kiadó gyerekeket megcélzó sorozata egy üdítő és hiánypótló színfolt a hazai gyerekirodalom palettáján, hiszen azért a Kisvakond, Bob mester, Geronimo Stilton és tsaik által uralt paletta mindeddig nem nagyon tudott igényes, a korosztálynak szóló ismeretterjesztő alkotásokat felmutatni.
Nem is véletlen, hogy Farkas Róbert előbb Indiegogo-ra feldobott ötlete nagy siker lett – gyakorló apaként én is csak üdvözölni tudom a kezdeményezést.
Ugyanakkor most már a második kötet (Első könyvem a fénysebességről) megjelenése után, szintén gyakorló apaként, annyi kritikát ide tennék, hogy a szakmai lektor mellett szerinem fontos lenne, hogy legyen egy korosztályos lektor is: komplex és nehéz témákat egyszerűen megfogalmazni irgalmatlanul nehéz (ezt tapasztalatból is tudom), főleg, ha az ember nem akar a tudományos pontosságból engedni. Az Eszes róka könyveket olvasgatva, azonban gyakran úgy éreztem (és a célkorosztályos tesztelőim ezt meg is erősítették), hogy egy átlagos 4-10 éves számára nehezen megfogható fogalmak jelennek meg sokszor a szövegben bevezetés nélkül, ami könnyen ahhoz vezethet, hogy a kis olvasó kikapcsoljon.
Mindez persze a szó legőszíntébb értelmében vett építő kritika lenni és remélem, hogy még sok kötetet megér a sorozat.
Almost Human – Lee Berger, John Hawks (2017)
Kalmár Éva
Nem is olyan rég számolt be dolphin a blogon Lee Berger dél-afrikai felfedezéséről: egy olyan barlangrendszert fedeztek fel (Rising Star), amelyben egy eddig ismeretlen, Bergerék által Homo naledi-nek elnevezett emberelőd csontjai vannak/voltak egymás hegyén-hátán. Az expedició több szempontból is különlegesnek számitott. Egyrészt a barlang megközelitése kockázatosnak és kihivásokkal telinek nevezhető, és akkor még enyhén fogalmaztunk. Aztán Berger a facebook-on toborzott hozzá kutatókat (kis testméret, paleontológus, anatómus vagy antropológus végzettség, ha lehet PhD fokozat, barlangász tapasztalat voltak a követelmények), a többszáz jelentkező közül végül hat kutatónőt választottak ki a feladatra. A barlangban csak és kizárólag egy ősember csontjai voltak egymás hegyén-hátán, semmi egyéb állat maradványai nem voltak ott – ez egyáltalán nem jellemző egyik környékbeli ősember-lelőhelyre sem. Továbbá a viszontagságos expdeicióról a National Geographic folyamatosan tudósitott, a csontok feltárását, felszinre hozását illetve analizisét végző kutatók pedig folyamatosan posztoltak a kutatásról a National Geographic blogján illetve különféle szociális média felületeken.
Többek között erről is mesélt Lee Berger április elején az új-zélandi Dunedinben tartott PCST (Public Communication of Science and Technology) konferencián lélegzetállitó előadásában. (Csak igy zárjelben, sajnos nagyon kevés előadás volt ilyen szinvonalas.) Berger egyáltalán nem tűnt meg nem értett vagy a szakmabeliek által el nem fogadott zseninek sem. Egy olyan kutató tartott előadást egy sikertörténetről, aki egy előre átgondolt kommunikációs stratégiával fogott neki a munkának. Volt pár fixa idája (például hogy megreformálja a kutatási területét), és ezel érdekében talán pár szokatlan döntést hozott, de ezek mind racionálisan beleilletek egy racionálisan megtervezett kommunikációs stratégiába. Természetesen a felfedezést és az azzal kapcsolatos felhajtást és a kollegák reakcióját az ő szemszögéből hallottuk, de emögött nem volt se vagdalkozás, se sértett meg-nem-értettség, csak elmesélte, hogy ő hogy látja a kutatást, mivel nem ért egyet, és miért tette azt, amit tett, és mindezt annyira összeszedetten és logikusan adta elő, hogy abban nem volt semmi hiba.
A tavaly megjelent Almost Human cimű könyvében ugyancsak megemliti ezekat a tudománypolitikai és talán tudományfilozófiai döntéseket, megmagyarázva azok miértjét, a döntési folyamatokat, amik a döntések meghozásához vezettek, illetve leirja azok következményeit, és az ellenkezőinek reakcióit. Az egyik tipikusan kritizált döntése az volt, hogy a talált leleteket beszkennelte, és a 3D-s szerketet bárki számára ingyen elérhetővé tette. Vagyis az általuk talált és leirt új Homo faj mondjuk koponyáját bárki kinyomtathatja 3D-s nyomtatóval, a replikát a kezében fogva tanulmányozhatja, és összehasonlithatja más ősember-koponyákkal – már ha azokhoz hozzájut az illető, ugyanis arról a legtöbb fiatal palontológus csak álmodhat, hogy eljut azokra a helyekre, ahol ezeket őrzik. Ehhez kapcsolódik a második, sokak által vitatott lépése: 30 fiatal kutatónak szervezett egy „workshop”ot, amin 5 hétig tanulmányozhatták a több, mint 300 csontból álló leletet, összehasonlitva azokat a johannesburgi egyetem lelet-gyűjteményével. Mindezt azzal a több szem többet lát céllal, nem titkolva azt, hogy a soksk által furcsa kombinációnak tartott leletet besorolják az eddigi ősember leletek sorába.
A könyv mellesleg bevezet minket az ősember-kutatás történetébe, képet ad az eddigi leletekről és a lalőhelyekről, de mindezt hihetetlen jó stilusban, igy a könyv szinte olvasatja magát. Legutóbb azt hiszem gyerekkoromban izgultam végig ennyire egy felfedezésleirást (az a Tutenhamon sir megtalálásról szólt).
Lab Girl – Hope Jahren (2016)
Kalmár Éva
Egy kutatónő hiánypótló és egyben csodás memoárja a kutatásról és a növénybiológiáról.
A természet feltalálója: Alexander von Humboldt kalandos élete – Andrea Wulf (2017)
Kalmár Éva
Alexander von Humboltnak, a tudomány Shakespearjének, a növényföldrajz és az összehasonlító klimatológia atyjának tavaly magyarul is megjelent élettörténténete. Humbolt báró a rabszolgaság és a diktatúra heves ellenzője volt, mindamellett a tudományos ismeretterjesztés úttörője, Goethe, Ernst Haeckel es Charles Darwin “múzsája”.
Izgalmas korrajz es életrajz egy mára elfeledett, de egykor hihetetlen hírnévnek örvendő kutatóról.
Behave – Robert Sapolsky (2017)
Tancsibácsi
Sapolsky izgalmas figura, egyfelől igazi pátriárka szakállal rendelkezik, másfelől olyan endokrinológus, aki évtizedek óta páviánokat altat el köpőcsővel a kenyai szavannákon. Fő kutatási területe a stressz hatása a vadon élő állatcsoportokban, amiről több könyvet is írt (Why Zebras Don’t Get Ulcers és A Primate’s Memoir), remek, többször kitüntetett előadó. (itt egy teljes előadás sorozata nézhető meg). Tavaly volt 60 éves és úgy tűnik ez az a kor, amikor a nagy összefoglaló művet kell írni. Így született meg a Behave című kötet, aminek alcíme: az ember biológiája, amikor a legjobb és a legrosszabb viselkedésében.
Tankönyv-szerű, vaskos kötettel áll szemben az olvasó, aki jó eséllyel vagy egyetemi hallgató, vagy nagyon érdeklődő laikus. A stílus agyon ügyesen egyensúlyoz a tudományos pontosság és a szórakoztatás között (már amennyiben bárkinek szórakoztató, hogy milyen rémségekre lehet képes az ember). A borítón Oliver Sacks nevezi Sapolskyt korunk „egyik legjobb tudós-szerzőjének”, ami persze azonnal rögtön elgondolkodtat, hogy vajon kire gondolt, ki lehet a másik? Sapolsky stílusa sokkal keményebb, mint Sacksé, a poénjai is gyakran mélyebben ütnek, különösen a lábjegyzetekben engedi el magát, azokat sosem érdemes kihagyni.
A könyv témája az emberi viselkedés biológiája, ami merész vállalkozásnak tűnik első hallásra és nem azért 700 oldalas a könyv, mert annyira értjük már, hogy mi történik bennünk, hanem azért, mert még nem feltétlenül állt össze egy egységes kép. Sapolsky ügyesen csoportosítja az ismereteket, az időben visszafelé haladva taglalja, hogy egy cselekedet (pl. valaki meghúzza a ravaszt) milyen okora vezethető vissza. Pár pillanattal az esemény előtt az agy mely részei aktivizálódnak, pár nappalkorábban milyen hormonális változások következnek be, milyen epigenetikai változások történtek a serdülőkorban, az anyaméhben, milyen géneket hoz az adott személy, hogyan határozza meg a kultúra a viselkedést és milyen evolúciós hatások formálnak olyanra, amilyenek vagyunk? Minden egyes fejezet leírja, mi az, amit a viselkedés mozgatórugóiról az adott szinten tudunk és beszámol a terület legfontosabb kísérleteiről is. Ezek a kísérlet ismertetések, gyakran megdöbbentőek, néha kifejezetten viccesek adják a könyv igazi erősségét, ezektől lesz valahol a tudományos népszerűsítés és a szakkönyv között félúton.
A kötet második felében egyfelől az emberi viselkedés egyes jellegzetes mintázatainak (mi-ők rendszerek felállítása, egyűttműködés, hierarchiák) biológiai háttere kerül elő, másfelől arról is szó kerül, hogy mindezen ismeretek mit mondanak el a társadalmi rendszereinkről (igazságszolgáltatás, háborúk, szolidaritás) néhol egy kicsit túl is lépve a biológia és a tudományosság keretein lehetséges politikai programokat vázolva fel. Sokat birkózik a szabad akarat kérdésében, amiben végül teljesen szélsőséges álláspontot foglal el, mondván, hogy tettünk visszavezethető valamilyen ideológiai, kémiai, fizikai okra, tehát semmiféle szabad akaratról nem beszélhetünk. Számomra kicsit furcsa volt ezt pont egy biológustól hallani, hiszen az előbukkanó struktúrák (emergence), a jelenség, hogy egy adott bonyolultság felett egy rendszer olyan jellemzőkkel fog rendelkezni, amivel a részegységei nem, a biológia egyik alapja. Sőt ezért beszélünk egyáltalán biológiáról és azt nem a szerves kémia egyik alfejezetéről. A szabad akarat szerintem éppen így tekinthető valamilyen, a viselkedés egy adott bonyolultsága felett megjelenő struktúrának.
Már az, hogy a könyv elgondolkodtat és vitára ingerel az erényeit mutatja, hogy milyen alapos és átgondolt műről van szó. Az, hogy mindezek mellett kifejezetten szórakoztató is (többször is hangosan felnevettem az olvasása közben) kiemeli az egyetemi tankönyvek sorából.
Itt egy TED előadás, ami a könyv szerkezetét követi:
Beyond Infinity – Eugenia Cheng (2018)
Tancsibácsi
A tavalyi könyvajánlóban már előkerült a matematikus Eugenia Cheng, de az ideibe is jutott egy könyve. Cheng célja, hogy a valódi matematikát tegye izgalmassá, érdekessé az olvasók számára, nem a számolást vagy a sémák begyakorlását, ami sokak fejében él matematika néven. Ehhez most egy olyan koncepciót választott, ami szinte mindenkit nagyon foglalkoztat hat és nyolc éves kora között, majd hiába várja, hogy a matematikatanára végre megmagyarázza neki, mi is az. A végtelenről van szó. A végtelen, ami kifejezetten misztikus dolog, bár azt is tudjuk, hogy valamiképpen a matematikának kellene foglalkoznia vele. Végül is az a legnagyobb szám és a matekban számokról van szó, nem?
Cheng könyvéből kiderül, hogy nem végtelen van, hanem végtelenek, egyik nagyobb mint a másik. Megtudjuk, hogy mi a több, a végtelen pár cipő vagy a végtelen pár zokni (persze, hogy a zokni). Szerencsére az egyre bonyolultabb koncepciók megértését folyamatosan szórakoztató példák és metaforák segítenek megemészteni. A végtelenül nagyon túl szó esik a végtelenül kicsiről is, ami legalább olyan izgalmas téma, mint a társa és természetesen a végén elérkezünk a kategória elmélethez is.
Ha valakit kicsit érdekel a matematika, de nem a számolós vagy a rejtvényfejtős része, hanem inkább az, ahol a filozófiával találkozik, biztosan élvezni fogja a könyvet. Nekem sok olyan kérdésemre is választ adott, ami már hat éves korom óta foglalkoztatott.
Inferior – Angela Saini (2017)
Víg Julianna
“A nők talán az egyetlen olyan csoport, amelyik a korral egyre radikálisabb lesz” – azt hiszem, Angela Saini Inferior c. könyvének fejezetindító mottói közül ezt éreztem a legtalálóbbnak. Rám legalábbis biztosan igaz, hogy 40 évesen gyakrabban múlatom az időt feminista irodalom olvasásával, mint 20 évesen. De élemedett korom mellett legalább annyira okolható ezért a korszellem is. Hogy is ne golyózna az ember ún. feminista kérdéseken manapság, a me too botrány és sajátos fogadtatása, a demográfiai problémákat kizárólag a nők nyakába lőcsölő kormányfői beszédek, a felsőoktatásban tanuló lányok arányának sose látott mértékű növekedése korában? És ha már golyózik, hogy is ne érdekekelné inkább felvilágosult, racionális érvelésre képes angolszász írástudók véleménye, mint mondjuk a kézcsókot és a pálinkázást szép szokásnak tartó kelet-európai vadászembereké?
Az említett Inferior mérnöki diplomával és komoly ismeretterjesztő múlttal rendelkező szerzője, Angela Saini minden szempontból megfelel az említett kritériumoknak. A könyv címét és az angol kiadás kifejezetten férfiriasztó színű borítóját ugyan nem tartom szerencsés választásnak, de a komolyabb ellenérzéseim ezzel ki is merültek. Saini kifejezetten olvasmányos stílusban járja végig a nők életének azokat a területeit – nagyjából követve az életút szakaszait -, amelyeken különösen szembetűnők a férfiakhoz képest tapasztalható különbségek. Nyilván nem okozok nagy meglepetést, ha elárulom: a szerző egyik fő célja, hogy a valós különbségek (pl. a mortalitás, a betegségekre vagy épp a gyógyszerekre való érzékenység nemi különbségei) mellett megmutassa, mely különbségek nem valósak, vagy legalábbis úgy és nem annyira igazak, mint ahogy azt Móricka elképzeli (pl. a neuroanatómiai különbségek). A könyv nemcsak számos ismert kutatás eredményeit ismerteti, de sokakat megszólaltat azok értelmi szerzői közül is. Így aztán lépten-nyomon rácsodálkozhatunk, hogyan formálja a kutatók saját neme/előítéletei nemhogy az eredmények interpretációját vagy az adatelemzést, de már magát a kérdésfeltevést is.
Testosterone Rex – Cordelia Fine (2018)
Víg Julianna
Hasonló témákat boncolgat, de egészen más stílusbana Testosterone Rex, amit Cordelia Finetudománytörténettel és tudományfilozófiával foglalkozó brit pszichológus írt, elnyerve a Royal Society 2017 legjobb szemléletformáló ismeretterjesztő könyvének járó díját
A címadó, mesebeli fajnevet és az egész metaforát a kihalásra ítélt T-Rexszel – amit egyébként nem Fine, hanem Richard Francis endokrinológus talált ki – kicsit erőltetettnek éreztem. De már az első oldalakat olvasva kiderült a könyv és a szerző egyik legnagyobb erénye: igazi brit humorral van átitatva. Újra meg újra azt a fajta felszabadult röhögést váltja ki az emberből, ami köztudottan a második leghatékonyabb villámhárító a férfiak és nők közti viharzónában.
Az egyik visszatérő humorforrás egy kutatóként is nagyon hasznos stratégia: az egyes elméletekkel, modellekkel, kísérletekkel kapcsolatban a szerző gyakran belegondol, hogy egészen konkrétan hogy is kell elképzelni őket. Ezzel az eljárással mindjárt más megvilágításba kerül pl. a híres pszichológiai kísérlet, amelyben amerikai egyetemi campusokon vizsgálták, mennyire könnyű rábeszélni fiatal nőket, ill. férfiakat alkalmi szexuális kapcsolatra egy idegennel. De nagyon tanulságos az is, amikor Fine józan paraszti ésszel kiszámolja, valódi emberi populációkban mekkora esélye van egy mindig új nőre vadászó férfinak, hogy tényleges reproduktív előnyre tegyen szert egy monogám kapcsolatban élő férfitársához képest. (Nem, Mick Jagger és Dzsingisz kán nem reprezentatív egyedek.)
A könyv sorra veszi a legfontosabb területeket, amelyeken férfi és nő közt számottevő különbséget szokás feltételezni – a reprodukciós stratégiától az agresszión, ill. kockázatvállalási hajlandóságon át a neuroanatómiai és hormonális különbségekig, és szakszerűen szétcincálja azokat a kutatásokat, amelyek ezeket a vélt vagy valós különbségeket feltárták. Ahogy arra a könyv címe is utal, különösen sok szó esik a férfiasság esszenciájának tekintett tesztoszteronról. Aki nagyon biztos benne, hogy a férfiak e legbecsesebb hormonjának szintje sokkal stabilabb a női nemi hormonokénál, továbbá hogy csakis férfiakban, de bennük aztán nagyon szorosan korrelál a libidóval, a kockázatkereső viselkedéssel vagy a szociális hierarchiában elfoglalt státusszal, annak feltétlenül érdemes elolvasni ezt a könyvet. Akár azért, hogy ne terjesszen téves közhelyeket, akár azért, hogy jó érvekkel legyen felvértezve, ha más teszi. Pálinkázó vadászemberek társaságában meg inkább szorítkozzunk az időjárásra.