Kalifornia, Berlin, Kanada, Mexikó. Az utóbbi hónapokban egyre több helyről jelentenek kanyarójárványt. Ez egy olyan betegség, amely ellen már igencsak hatékonyan felvette az emberiség a küzdelmet: a legyengitett kórokózót tartalmazó oltóanyag segitségével (itt olvasható egy bejegyzés arról, hogy hogy is alakul ki az oltás után az immunológiai memóra).
Messze nem akarok a mostani cinkes Törő cikkhez akkora “lábjegyzetet” fűzni, mint a korábbi Ullmann életrajzhoz (nem is tudnék), de annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy a poszt írása közben őszinte megdöbbenésemre azt találtam, hogy nem csak akad még maroknyi őrült, aki ma is lelkesen csápol Lepesinszkaja tévképzeteinek és úgymond “bizonyítékot” is mutat azokra, de akad komoly, peer-reviewed újság, jelesül az Elsevier Micron című kiadványa (IF: 2,062 ), ami ennek helyet is ad.
Az Atacama sosem volt túl barátságos a közelében lakókkal. A bolygó legszárazabb sivatagját nemcsak a vízhiány teszi (közel) elviselhetetlenné, hanem az is, hogy az a kevés víz, ami mégis fellelhető arzénnal szennyezett (ennek az arzénban gazdag vulkáni küzet az oka, aminek a tetején a sivatag fekszik.
Mindezek ellenére, közel egy millió ember lakik a sivatag oázisaiban, bányatelepein, tengerparti halászfaluiban – sokan közülök már generációk óta. Az ő őseiknek a mumifikálódott maradványai (például olyanok, amelyek a Természettudományi Múzeum Múmiavilág kiállításán láthatók) is tanúsítják, hogy az Atacama közelében évezredek óta magas arzénkoncentráció. De az olyan konkrét, kézzel fogható dolgok, mint a múmiák hajszálai, fogai, stb. csak egy részét teszik ki a folyamatos arzén-kitettség (és -mérgezés) bizonyítékainak, hiszen legalább ennyire beszédes a közelben élők DNS-e is.
Ugyanis a helyiek szervezete, lehetőségei szerint, igyekezett alkalmazkodni a mostoha körülményekhez és ennek a szelekciónak nagyon is jól fellelhető a lenyomata a genomban. Amiben persze semmi csoda nincsen, hiszen ahogy az új táplálékforrásokhoz is alkalmazkodott az emberi biológia, vagy a kevesebb napsütéshez, illetve egyes kórokozókhoz, úgy a folyamatos mérgezést is elviselhetőbbé tette az evolúció.
A taxonokon átívelő géntranszfer a közbeszédben rendre mint valami elképzelhetetlenül borzasztó, természetellenes dolog tűnik fel és amely a magát tájékozottnak tartó publikum jelentős részében körülbelül Frankenstein és Moreau dokik legperverzebb kísérleteivel érhetne csak fel.
A valóságban persze nem az, elég csak a középiskolai tananyag tárgyát képező endoszimbionta géntranszferre gondolunk, de az utóbbi évek során a törzsfa távoli részei közt bekövetkező géntranszfer számos további példájával is találkoztunk: hüllőkből kullancsokba, mohákból páfrányokba, vagy gombákból levéltetvekbe.
Így igazából nem is meglepő, hogy az egyre növekvő genomi adatbázisokat kihasználva páran most szisztematikusabban is nekiálltak olyan géneket keresni, amelyek horizontális géntranszfer révén kerülhettek az ecetmuslica, fonálféreg, illetve főemlős genomba.
1998-ig egy 33,5 méteres, 200 tonnás bálna illetve egy 115 méteres vörösfenyő osztozott a világ ma is élő legnagyobb élőlénye cimen, attól függően, hogy a magasságot vagy a tömeget vették alapul a nagyság megállapitásakor. Ám tizenhét éve leirtak egy olyan gombaegyedet, ami Oregon 10 négyzetkilométernyi területét foglalja el, és ezzel átvette a vezetést a nagysági listán. (Csak összehasonlitásképpen, a kisváros, ahol élek, 23 km2 alapterületű.) A genetikai vizsgálatok alapján az Armillaria ostoyae (sötétpikkelyes tuskógomba – a jobb oldali képen) fajba tartozó egyed legalább két és félezer éves, és amúgy a farontó gombák közé tartozik, a vele kapcsolatban álló fák gyökerét támadja meg. A gigantikus gombaegyed valójában gombafonalak (hifák) föld alatti hálózata (ezt hivják a mikológusok micéliumnak – lásd a lenti ábrán), ami a környező fák gyökereit köti össze.
Csütörtökön, különleges helyen, az MTA Felolvasótermében leszünk. Gyertek!
Méltatlanul régen nem foglalkoztunk a blog egyik kedvenc témájával, a különleges szemekkel, pedig ha egy kicsit is vízközelbe megyünk csak úgy hemzsegnek az egzotikusnál egzotikusabb látószervek: medúzákban és csíkbogarakban, felszíni és mélytengeri halakban (akinek pedig mindez nem elég, még errefele találhat ötleteket).
Mai “hősünk” a tengerek mélyén, az ún. “szürkületi zónában” (mezopelágikus) felemáslábú rák, a Paraphronima gracilis. A szemei hatalmasak és felfele néznek – ami persze nem túl meglepő egy mélytengeri faj esetében, hiszen a fentről leszűrődő fényből akar minél többet begyűjteni. Ízeltlábúról lévén szó, az is várható, hogy klasszikus, ommatidiumnak nevezett egységekből álló összetett szeme van.
Ami azonban már kevésbé triviális: nem egy, összefüggő retina jön létre az ommatidiumokból, hanem egy 12 darab, egyenként 21-22 ommatidium alkotta vonalból felépített diszkontinuus látószerv.
Amikor anno a lándzsahal, vagyis Amphioxus genomról írtam és arról elmélkedtem, hogy az egyik legfontosabb különbség a gerincesek és lándzsahal között a velőléc (neural crest) sejtpopulációjának hiánya, azt találtam írni, hogy:
“Érdekesség, hogy a jelek szerint a lándzsahalakban az összes gén megtalálható, ami a gerincesekben a velőléc sejtek kialakulásához szükséges genetikai hálózatban szerepel, sőt, a hálózat kezdeti elemei gyakorlatilag épp ott és épp úgy fejeződnek ki (és működnek együtt), mint pl. egy átlagos hal embrióban. A különbség az utolsó lépésekben van: az amphioxus nem “drótozta” be ebbe a hálóba azokat a géneket, amelyek a velőléc sejtek specifikációjának utolsó lépésit irányítanák.”
Hogy ez mennyire így van, annak tanulsága egy múlt heti Nature cikkből is visszaköszön, ahol az állkapocs eredetének néztek utána.
Rég nem látott vehemenciával dühöngött a kanyaró Philadelphiában 1990 októbere és 1991 júniusa között. Közel 1400 esetet jegyeztek fel a városban, melynek a kiindulási pontja valószínűleg egy spanyol kiruccanásról visszajövő tinédzser lehetett, aki kiütései ellenére elment a helyi sportarénában tartott rock-koncertre.
A járvány során kilenc gyerek meghalt és hamar bebizonyosodott, hogy mindez nem ezért következett be, mert a a vírus különösen virulens lett volna, hanem sokkal inkább szülői felelőtlenségből. A járvány epicentrumává két fundamentalista keresztény gyülekezet vált, a Faith Tabernacle Congregation and First Century Gospel Church, amelyekben egyaránt elutasították az oltások beadatását. Sőt, a szülők szövődmények kialakulásakor sem voltak hajlandók gyerekeiket kórházba vinni, helyette otthon imádkoztak értük.
A terhesség kialakulása sok szempontból iskolapéldája egy “evolúciós újítás” megjelenésének. A korábban a tojás kialakítására berendezkedett anyai reproduktív szerv egy teljesen új funkcióval kellett megbírkózzon.
Nincs szükség többé azokra az ion-transzporterekre, amelyek a kemény tojáshéj kialakítását segítették, nem kell többé szikanyagot sem termelni, ellenben az anya hosszabb időn keresztül egy kvázi idegen szervezetet kell a saját testében megtűrjön és tápláljon. Így aztán egy új tápláló szerv kialakulása mellett létre kell hozni azokat az immuntolerancia mechanizmusokat is, amelyek lehetővé teszik az anya és magzat együttélését akár több hónapon keresztül – és mindezt nem árt úgy szabályozni, hogy ezek csak akkor legyenek bekapcsolva, amikor valóban várandós az anya.
Remélhetőleg a pár szavas összefoglalóból is világos, hogy az egész folyamathoz evolúciósan hihetetlenül át kellett sok gén szabályozási mechanizmusát huzalozni (de legalábbis kiegészíteni) és ennek a hogyanja egy érdekes kérdése a kutatásoknak.