A biológiai nemek kialakulásának genetikája és fejlődésbiológiája mindig is közel állt a szívemhez. Most már elég sok éve külön előadást szentelünk ennek a kérdéskörnek az ELTE biológus mesterszakán a Genomika kurzuson, de volt már arra is példa, hogy saját kutatásaink során futottunk bele olyan mechanizmusokba, amelyek kicsit váratlan módon befolyásolták a (hal) nemek kialakulását.
Épp ezért talán logikus lett volna, hogy amikor kb. mindenkinek megvan a véleménye erről az ügyről is, én is erős késztetést érezzek arra, hogy mondjak valamit, de talán pont amiatt, hogy már amúgy is rengetegen megnyilvánultak, nem nagyon volt bennem motiváció. Para-Kovács Imre meghívása kellett ahhoz, hogy pár dolgot kicsit összeszedettebben elmondjak, ugyanakkor a beszélgetésben pár (szerintem) fontos dolgot nem, vagy nem eléggé emeltünk ki, így legyen itt egy rövidebb felsorolás, amolyan lábjegyzetként.
Először is talán a legfontosabb itt is az anti-teaserrel kezdeni, amit az interjúban is kiemeltem: nem akarom, mert nem is tudom elmondani, hogy mit kellene bárkinek gondolnia a konkrét ügyről, mivel egész egyszerűen nincs elég információnk arról, hogy a NOB és a bokszszövetség vizsgálata milyen eredményre jutott. Konkrétumok nélkül pedig csak annyit tudok körvonalazni, hogy milyen ismeretekbe kapaszkodhat egy biológus, amikor erről ír.
Ha pár miérttel kezdünk, akkor gyorsan elérhetünk azokhoz az alapkérdésekhez, amelyek egy biológust foglalkoztatnak (minden kérdésre lehet sokkal aprólékosabb választ is adni, mint itt, de ha minden nyúlüregbe bemászunk, akkor soha nem lesz a posztnak vége):
- Miért foglalkozunk mindezzel? Mert vannak biológiai nemek. A legtöbb élőlényben a felnőtt egyedek többsége vagy kisméretű ivarsejteket hoz létre (illetve fog létrehozni/hozott létre) az élete során – ezeket nevezzük kollokviálisan hímeknek, vagy nagyméretű ivarsejteket hoz létre, ezeket pedig nőstényeknek. Vannak különleges egyedek, amelyek vagy egyszerre képesek létrehozni mindkét típusú ivarsejtet (ezek hermafroditák – pl. a földigiliszta, vagy az éti csiga is ilyen), vagy életük egyik fázisában egyik, majd másik fázisában egy másik típusú ivarsejtet hoznak létre (ezek a konszekvenciális hermafroditák – pl. a bohóchal is ilyen). Ehhez kapcsolódóan nagyon ajánlom Paul Griffiths esszéjét az Aeon-on.
- Miért vannak biológiai nemek? Mert a többsejtű szervezetek ivaros szaporodásához, úgy tűnik, ezekre van szükség. Valamiért mind az állatok, mind a növények esetében kialakultak kis ivarsejteket létrehozó “hímek” és nagy ivarsejteket létrehozó “nőstények”. És a legtöbb faj esetében szükség van valami mechanizmusra, amely biztosítja, hogy a két nem, amely számfelező osztódással (meiózis) létrehozza az ivarsejteket, körülbelül fele-fele arányban legyen a populációban (vannak ebben is kivételek, ahol mesze nem 1:1 az arány, de lásd a nyúlüreges kitételt). Ezek a mechanizmusok lehetnek környezeti mechanizmusok (pl. milyen hőmérsékleten inkubálódik egy-egy hüllőtojás, vagy ott, ahol felnő az állat, van-e már egy domináns hím/nőstény egyed), vagy genetikai mechanizmusok (mint a mi saját esetünk), vagy ezek valamilyen arányú, akár gyorsan változó kombinációja.
- De miért fontos egyáltalán az ivaros szaporodás? Erre a legjobb válaszunk, amit az utóbbi években egyre több kísérletes bizonyíték is alátámaszt, hogy azért fontos, mert ez biztosítja a változó környezethez való adaptációt, a hasznos mutációk elterjedését, valamint a káros mutációk gyors kiszelektálását. Ugyanis az ivarsejtek érésekor az adott egyed ivarszervében megtörténik a saját szüleitől örökölt genomok “újrakeverése”, rekombinációja, ami által új génvariáns-kombinációk alakulhatnak ki, amelyek hasznossága a következő generációk sikerében lesz majd lemérve. Ha hasznos génvariánsok együtt öröklődnek, akkor az utód jó eséllyel sikeresebb lesz, mint társai, ha pedig kártékony mutációk csúsznak a pakliba, akkor épp ellenkezőleg.
Kicsit másképp fogalmazva: az ivaros szaporodás evolúciósan előnyös, viszont ehhez ivarsejtekre van szükség, amelyek ivarszervekben jönnek létre, amelyek a két biológiai nem valamelyikéhez tartozó egyedben jönnek létre. (Megj.: itt most kikerüljük a “de miért csak két biológiai nem van?”, illetve az “és mi van az akár sok száz/ezer ivari típussal rendelkező gombákkal?” kérdések által felvezetett nyúlüregeket.)
Azonban a fejlődési folyamat, amely létrehozza az egyedfejlődés során az említett ivarsejteket, valamennyire stochasztikus. Ez önmagában inkább feature, mint bug, mert a biológiai rendszerek általában rendelkeznek valamekkora stochaszticitással (varietas delectat, ahogy azt még nagyszüleink mondták), de van, amikor a változatosság akkora lesz, hogy az eredménye már nem lesz besorolható tisztán a két biológiai nemre jellemző ivarszervek egyikébe se. Hanem egy átmeneti, ún. “interszex” állapot jön létre, ahol a szinte kivétel nélkül steril egyed ivarszerve egyszerre mutat hím és nőstény jellegeket. Egyszerre vannak jelen a hím és nőstény ivarszervre jellemző sejttípusok (vagy azokra emlékeztető sejtek) és egyszerre fejeződnek ki normálisan kizárólag a hím, vagy kizárólag a nőstény ivarszervben kifejeződő gének.
Ez az interszex állapot (ami egyébként például a korábban már említett konszekvenciális hermafroditáknál természetesen is megjelenik a nemváltás során – lásd fenti impakták beszélgetést, ahol Orbán Lászlóval jártuk ezt is körbe) emlősökben akkor jön létre, ha az esetünkben genetikai nem-meghatározási folyamat valahol gajra megy.
Egy biológus szemszögéből nézve az emlősök nem-meghatározási rendszere egyébként a lehető legegyszerűbb. Egy domináns nem-meghatározó gén van az egyik nemi kromoszómán – ez a beszélgetésben is említett Sex Related on Y, vagy SRY, ami történetesen csak férfiakban van jelen. A rendszer viszonylag robusztus, és az erszényesek megjelenése óta nem voltak nagyobb csavarok az emlősök nem-meghatározásának történetében.
Ahogy a baloldali ábra (forrás) is mutatja, ez elég unalmas (kb. mint a madaraké, ahol ZW rendszer van, vagyis a nőstényekben van kétféle nemi kromoszóma, Z és W, a hímekben pedig csak Z), mert a legtöbb gerinces csoportban óriási kavalkádja van a genetikai és környezeti rendszereknek, valamint azok különböző kombinációjának, és gyakran egész közeli rokon fajok különböznek jelentősen a nemi meghatározásuk logikájában.
Bennünk, emlősökben és azon belül is emberekben az SRY azonban mindent vivő kapcsoló – már ha működik. Mert ha nem, akkor Y kromoszóma ide vagy oda, egy terméketlen, női jellegekkel bíró test jön létre (ez a Swyer szindróma egyik oka).
Normális körülmények között azonban az SRY egy dominóhatással elkezdi olyan gének átírását, amelyeknek köszönhetően olyan hormonok fognak felszabadulni, amelyek a fejlődő embrió addig egyszerre hím és egyszerre női (szakzsargonban bipotenciális) ivarszervét egyértelműen hím irányba változatják (hiányukban pedig az ivarszerv lassan kizárólagos női ivarszervvé fog alakulni).
(Plusz egy nyúlüreg: míg korábban szinte axiomatikusan azt gondoltuk, hogy az embrionális korban meghatározott ivarszervi identitás kőbe van vésve, úgy tűnik, nem ez a helyzet: egy régi-régi posztban már írtam arról, hogy a Foxl2 gén inaktiválása felnőtt nőstény egerekben ahhoz vezetett, hogy az ivarszerv interszex jelleget kezdett ölteni, de utána pár évvel kiderült, hogy a Dmrt1 gén kiütése pedig felnőtt hím egerek ivarszervének hasonló változását okozta – vagyis a kifejlett ivarszervek is folyamatosan, aktívan tesznek azért, hogy identitásuk fennmaradjon.)
A folyamat egyik kulcshormonja a tesztoszteron – pontosabban, csak a pubertás során lesz majd konkrétan a tesztoszteronnak kulcsszerepe, mert az embrionális fejlődés során annak egy származéka, a dihidrotesztoszteron mozgatja a folyamatokat. Utóbbi a tesztoszteronból jön létre egy extra anyagcserefolyamat-lépés során és a fejlődő embrióban az elsődleges nemi jellegeket indukálja majd.
Ha a dihidro-tesztoszteront létrehozó enzim sérül, akkor jutunk a Parával való beszélgetésben említett Guevedoces gyerekek esetéhez, ahol a normális kislánynak induló gyerekekből 12 éves kor körül, a pubertás megindulásával kisfiú válik. Ugyanis, bár dihidrotesztoszteron nincs, a pubertás során felszabaduló tesztoszteron “fröccs” megteszi a hatását és a fiatal test bepótolja azt, amit még az anyaméhben elmulasztott.
A másik lehetőség a gajra menésre, hogy vagy egyáltalán nem jön létre tesztoszteron, vagy az azt megkötő receptorfehérjék hiányoznak, ill. rosszul működnek. Ez az Androgén Inszenzitivitási Szindróma (AIS) fedőnév alatt is futó jelenség a Swyer szindrómához hasonlóan eredményezhet egy külsőségeiben nagyon is nőies, de végső soron terméketlen testet (Complete AIS – CAIS), vagy, ha csak részleges (Partial AIS – PAIS), akkor a már korábban említett interszex fenotípust.
Ez utóbbi fenotípus egyébként is nagyon ritka lenne, de hogy ilyenről kevesen hallottak egyáltalán, az kicsit a 22-es csapdája logika miatt van: mivel a társadalom kirekesztő az ilyen emberekkel, az interszex fenotípussal született gyerekeket már a születésük után nem sokkal megoperálják, hogy a két nagy kategóriába valahogy beilleszkedjenek; ezért aztán a társadalom többsége nem szembesül a létezésükkel, így továbbra is idegenkedik/gyanakodik, ha valahol, valahogy felmerül a létezésük.
Ahogy a fenti felsorolás-szerűségől is látható, még ha pontosan ismernénk is Khelif esetét, akkor is lenne/lehetne olyan eset, amikor nem lenne egyszerű eldönteni, hogy akkor ő, pusztán a biológiát figyelembe véve nőnek, vagy férfinak számít. (Hozzá kell tenni, hogy ezek azonban tényleg ritka esetek és nem tudjuk, ilyenről van-e a szó, mert a két sportszervezet ködösítése nem teszi egyszerűvé, hogy megértsük, mivel állunk szemben.)
Ami viszont biztos, hogy a sport lényege (és igen, tudom, élsport, dopping, stb., de mégis) a “sportszerű” küzdelem lenne, ahol lehetőleg hasonló képességű sportolók mérik össze erejüket és tudásukat. Különösen fontos ez a küzdősportok esetében, ahol a sérülésveszély egyébként sem kicsi, és nagy erőfölény ezt csak még veszélyesebbé teheti. Ezért is indulnak külön kategóriában és azokon belül is külön súlycsoportokban a fiúk és a a lányok. Mert ezek valamennyire biztosítják, hogy hasonló adottságú emberek kerüljenek össze a ringben.
És ezért tiltják a doppingszernek minősülő tesztoszteron és anabolikus-szteroidok alkalmazását: ezekkel csalni lehet, mert aránytalanul megnövelik az izomtömeget. Márpedig az izomtömeg és az ütőerő azért nem teljesen függetlenek egymástól és ezért merül fel kérdésként, hogy mi lehet a tesztoszteron-vizsgálat eredménye a konkrét Khelif-ügy esetében. Mert a súlycsoport átlagánál lényegesen magasabb tesztoszteron-szint az átlagosnál nagyobb izomzatot és ütőerőt hozhat létre, aminek köszönhetően az ütései is veszélyesebbek lehetnek a súlycsoportbeli ellenfelei számára.
Hogy ez mennyiben más, mint amikor valaki szerencsés mutáció miatt jobban fut, jobban biciklizik, több súlyt képes felemelni, vagy jobban úszik, az nagyon-nagyon nehezen megválaszolható és messzire vezető kérdés. Nem is vagyok biztos benne, hogy van jó válasz rá. Ami viszont biztos, hogy egy eleve veszélyes küzdősport esetében nagyon fontos mérlegelni, hogy akarunk-e még egy lapáttal rátenni a kockázatra, aminek a sportolók a ringben vannak kitéve, vagy inkább nem, még akár azon az áron is, hogy nem tudunk (mert nem lehet) 100%-ban igazságosnak lenni a kérdésben.
(A fedőkép forrása itt található.)