Jerry Coyne blogja révén futottam bele John Hawks régebbi posztjába, amelyben a sokat vitatott "vízimajom-elméletet" ekézi. Mivel Csányi professzor munkássága révén ezt kb. mindenki ismeri ma Magyarországon, akit csak marginálisan is érdekel a téma (a vaskos Wiki oldal ennek szerény testamentuma), a részletekbe nem mennék bele, csak Hawks posztjának két lényeges bekezdését fordítanám ide:

"Más szavakkal a vízimajom-elmélet nemcsak megmagyarázza ezeket a jegyeket, de mindegyikre kétszeres magyarázatot kínál. Minden egyes, az elmélet által lefedett jegy valamilyen okból fennmaradt, azután is, hogy az emberősök elhagyták a vízi környezetet. És minden ok, amivel ezt megmagyarázzuk, önmagában is elégséges lenne arra, hogy a jegy önálló, vízi környezettől független evolúcióját alátámasszuk. A vízimajom-elmélet így végső soron nem mond semmit az emberi evolúcióról. Ezért vetik el az antropológusok, még ha nem is gondolják mindig végig teljesen a logikáját."

A címben levő kérdésre a válasz pedig egy friss updateben van:

"Jogosan tekintik tehát sokan a "vízimajom-elméletet" áltudománynak? Minden természeti okokra hivatkozó állítás potenciálisan tudományos. Ami a valóban tudományost és az áltudományost megkülönbözteti, az szociális. Az áltudományt a tekintélyre való hivatkozás támasztja alá, a releváns tesztek elutasítása vagy ignorálása mellett. Támogatói tudományosnak tetsző érveket hangoztatnak, de nem fogadják el a tudomány alapvető szabályait a cáfolhatóságról és megismételhetőségről. Az áltudományt olyan karizmatikus személyek nyomatják, akik nem válaszolnak direkt kérdésekre. Amikor hatalomban levő emberek teszik ezt, mint egykor Liszenkó, az tönkreteszi a valódi tudományos megismerést. Amikor kisebbségben vannak, akkor üldöztetésre hivatkoznak.

Azt hiszem 2009-ben illik a vízimajom-elméletre ez a leírás."

Ha esetleg valaki beszél a közeljövőben Csányival kérdezze meg a véleményét erről. 🙂

Az, hogy egy-egy szigeten, az izolációban ott rekedt fajok mérete az idők során a természetes szelekciónak köszönhetően lecsökken, nem nevezhető merőben új felismerésnek, s így ennek fényében elsőre akár meglepőnek is tűnhet, hogy a skóciai St. Kilda szigetén élő Soay birkák méretcsökkenése hirtelen a hírek középpontjába került.

A kulcs azonban az, hogy ez esetben nem az evolúció a ludas az elmúlt negyed évszázad alatt bekövetkező 5%-os "töpörödésben", hanem a klímaváltozás.

A birkák méretét alapvetően a sziget elég kemény teleinek hossza határozza meg: a zord klímában, aki túl kevés zsírt halmoz fel, nem feltétlenül éri meg a tavaszt, ráadásul, mint a pingvinek példájából tudjuk, a nagyobb méretű állatoknál a felület-testtömeg arány ideálisabb a hőleadás szempontjából.

St. Kildán azonban az elmúlt években egyre később jött meg a tél és egyre korábban a tavasz. Azaz azon időszak hossza, amit hidegben, éhkoppon kell kihúzni lecsökkent, s így sok olyan birka is megérte, ami korábban biztos pusztulásra lett volna ítélve. Ilyenek pl. a nagyon fiatal anyák utódai, amelyek nemcsak kisebb testsúllyal születnek mint más bárányok, de soha nem is lesznek képesek a különbséget behozni. Negyed évszázad után ez a trend végül a teljes állomány "méretcsökkenéséhez" vezetett.

Így az egyre korábban virágzó növények mellett, a Soay bárányok folyamatos zsugorodása mind-mind az egyre sietősebb tavasz, a napjaink részévé vált klímaváltozás hírnökei.   

Ozgul A, Tuljapurkar S, Benton TG, Pemberton JM, Clutton-Brock TH, Coulson T. (2009) The dynamics of phenotypic change and the shrinking sheep of St. Kilda. Science 325: 464-467.