A szokásos magyarázkodás helyett tiszta vizet öntünk a húrok közé és egyből a medián résen leszünk:
Beth Shapiro: Life as We Made It
Varga Máté
Rögtön az első ajánlat egy kis ventilálásra is alkalmat ad. Beth Shapiro korábbi könyve (“How to Clone a Mammoth”) még a 2016-os ajánlónk része volt, és szerintem máig abszolút alapmű “deextinkció” témakörben. Az, hogy Shapiro az utóbbi hónapokban valami elképesztő ámokfutást csinál ebben a témában a Colossal kötelékében nem is tudom hova tenni. És ez a legutóbbi könyve sem tartalmaz utalásokat arra nézve, hogy a közelmúltban ilyesmit tervezett volna.
A “Life as We Made it” gyakorlatilag két részre osztható, az első, ami bemutatja, hogy eddig hogyan változtatta meg az ember a körülötte levő természetet (néha akarva, néha akaratlanul), önmagát beleértve a második pedig arra koncentrál, hogy ezután milyen lehetőségeink vannak/lesznek arra, pl. az újgenerációs szekvenálásokkal, hogy ilyen változtatásokat eszközöljünk.
Az első – számomra – az erősebb része a könyvnek, főleg az önéletrajzi részek miatt (hogyan lett Beth az állati archeogenomika szakértője), de pl. az is nagyon tanulságos, hogy bár a bölények (majdnem) kihalását, mind a Vadnyugathoz kapcsoljuk, valójában már egyszer jóval korábban, az amerikai kontinens ember általi kolonizálásakor összehoztuk ezt, erre utal pl. az is, hogy a Holocénben tapasztalt genetikai (bölény) mitokondriális diverzitás töredéke maradt meg akkorra, amikor Buffalo Billék elkezdték “áldásos” munkájukat (vagyis addigra a már egy nagy palacknyak-hatáson volt túl a bölénypopuláció).
A második rész, ennél kiszámíthatóbb, a génmódosítás klasszikus iskolapéldáit sorakoztatja fel, így szó van benne a genomszerkesztéssel létrehozott szarvatlan birkákról, vagy az Impossible Foods leghemoglobin-tartalmú burgerjeig mindenféléről.
És mindez teljesen olyasmi, amit várnék egy ilyen könyvtől. Shapiro jól ír, de nem mond olyasmit, ami ne lenne tudományosan alátámasztva. Ehhez képest itt van a február végén kijött hír a mamutosított egerekről, majd nemrég a rémfarkas “feltámasztás”, amibe, ahogy azt a New Scientist cikke jól be is mutatja, Shapiro az elején bele is állt (mármint, hogy tényleg feltámasztották, ha csak fenotípusosan is, a rémfarkast), míg aztán hirtelen úgy nem csinált, mintha ez az egész nem is lett volna komoly. Tényleg nem tudom hova tenni.
Még április végén, a Klubrádióban beszélgettünk Para-Kovács Imrével arról, hogy a “rémfarkas” sztori miért volt nonszensz.
Adam Rutherford: Control – The Dark History and Troubling Present of Eugenics
Varga Máté
Ha már a könyvheti könyvajánlók “visszatérő” szerzőiről van szó, akkor Adam Rutherford abszolút idekívánkozik. Az ő könyveiről már írtam ajánlót 2017-ben (“A Brief History of Everyone Who Ever Lived)”, 2020-ban (“How To Argue With a Racist”), vagy legutóbb 2022-ben, amikor a Hannah Fry-al közös művüket ajánlottam.
Legutóbbi könyve, a “Control”, 2023-as, és tematikájában a korábbi “How To Argue With a Racist”-hez kapcsolódik – azért is halogattam az elolvasását, mert a fülszöveg alapján a kettő nagyon sokban hasonlított. Ugyanakkor kellemes csalódás lett végül ebből, mert az új könyv sokkal komolyabbra sikerült azáltal, hogy Rutherford nem pusztán polemizál, hanem elég jól tömörített és kifejezetten objektív történetét adja az eugenikai mozgalmaknak, a galtoni kezdetektől, az amerikai felfutáson keresztül egészen a náci Harmadig Birodalom “Lebensunwertes Leben”, azaz “életre nem érdemes életek” frázisának szellemében elkövetett szörnyűségeiig. Mint a UCL jelenlegi oktatója, Rutherford megpróbálja magyarázni, hogy miképpen lehet egyáltalán szembenézni azzal, hogy a egy világhírű egyetem humángenetikai tanszékét tulajdonképpen olyan emberek alapozták meg (Francis Galton, Ronald Fisher, vagy Karl Pearson), akik egyszerre voltak vitathatatlanul zsenik a maguk területén és megalapítói a ma is használt statisztikának, és ugyanakkor szélsőséges rasszisták. Hogyan tudunk nem egy biten (szeret vs. nem szeret) viszonyulni egy ilyen hagyományhoz.
A mű másik erénye, hogy rámutat arra, hogy ugyan szeretünk úgy csinálni, mintha a 2. világháború lezárásával az eugenika elment volna a süllyesztőbe, ez egyáltalán nincs így, mindig is velünk volt, és most, hogy egyre komolyabban felmerül, hogy genomeditálással szerkesszünk emberei embriókat, vagy a világ vezető politikusa értekezhet “rossz génekről” a bevándorlás kapcsán, talán kimondhatjuk, küszöbön áll a reneszánsza is.
James Poskett: Horizons – A Global History of Science
Varga Máté
Sok szempontból ez volt a tavalyi év számomra egyik legérdekesebb könyve, amiből a legtöbbet tanultam. Más szempontból azonban a legfrusztrálóbb is (mindjárt elmagyarázom), ami nagyon sokat levon az értékéből.
Poskett könyvének kifejezett erénye, hogy a kanonikus, hogyan fejlődött a tudomány a nyugati világban típusú tudománytörténeti opuszok világképe helyett arra teszi a hangsúlyt, hogy az európai tudományos fejlődéssel párhuzamosan, vagy gyakran azt megelőzően a világ egyéb részein milyen fontos tudományos felfedezések születtek. Ezek aztán később, például a “felfedezések korában” bekerültek az európai hódítók ismereteibe is, és nem ritkán aztán valódi “forrásmegjelölés” nélkül látjuk őket ott viszont.
Az iszlám világ fantasztikus csillagászata még talán olyasmi, amiről mi is többen hallottunk, de például az azték térképek és növényleírások, vagy a Cook kapitányt is segítő polinéz térképek és térképész, már kevésbé érték el korábbi tudománytörténeti művek ingerküszöbét. Ez óriási űr, amit ez a könyv részben pótolni akar, és ahol nem is sikerül, ott is sikerül felvillantania, milyen őrülten hiányosak ilyen dolgokról az ismereteink.
Ami azonban tényleg nagyon frusztráló, hogy a szerző nem elégszik meg azzal, hogy bemutatja, hogyan használták ki sokszor a gyarmatosítók a helybeliek tudását saját önös érdekeikre, hagyva, hogy mindenki levonhassa a megfelelő következtetést, hanem kifejezetten didaktikusan igyekszik elmondani, hogy mit is gondoljon az olvasó minderről. Minden fejezet végén van egy rövid összefoglaló a fejezetben felvázolt főbb információkról, plusz egy pár soros összesítés, ami – nincs jobb szavam rá – hardcore vókista felütéssel valahogy mindig oda kerekedik vissza, hogy milyen szörnyű dolgokat csinált a kolonizáló fehér ember. Ez az első fejezet végén még csak furcsa, de aztán egyre kontraproduktívabb – nem azért mert néha ez a didaktikusság helytelen (bár van ilyen is), hanem mert az olvasó emberek szerintem szeretnek annyi szellemi szabadságot, hogy maguk dönthessék el, mit gondoljanak erről.
Poskett azzal, hogy ezeket a szájbarágós részeket megírta, tulajdonképpen nem kezeli felnőttként az olvasóit. Ami azért szomorú, mert azok, akik egyáltalán érdeklődnének a téma iránt, egész biztos, hogy maguk is olvasott emberek lesznek, már valamennyi tudománytörténeti ismerettel eleve rendelkezve.
Lee Alan Dugatkin: Dr. Calhoun’s Mousery – The Strange Tale of a Celebrated Scientist, a Rodent Dystopia, and the Future of Humanity
Varga Máté
Dugatkin szeret olyan kutatókról írni, akik olyan léptékű kísérletekben is mertek gondolkozni, ami mások fejében talán meg sem fordult. Még 2017-ben írtam előző könyvéről (“How To Tame a Fox”), amiben a híres Beljajev-féle, több évtizeden át tartó rókaszelidítést mutatta be, és ez a mostani mű annyiban hasonlít, hogy szintén elképesztő méretű kísérleti paradigmákat mutat be, bár ezúttal rágcsálók a főszereplők.
Talán elmondható, hogy a mű főhőse, John Bumpass Calhoun az egyik olyan nagy hatású viselkedéskutatója a 20. századnak, akiről furcsa módon még a szakmabeliek is leginkább pletykák szintjén hallottak. Ennek leginkább az az oka, hogy Calhoun borzasztóan szeretett grandiózus kísérleti rendszereket kiépíteni, de aztán meglepően keveset publikált. És itt a garndiózus nen túlzás: Calhoun egyik klasszikussá vált kísérletében (ez “Universe 25” néven ismert) egy négy egérpárból kiinduló egérpopuláció, teljesen ideális körülmények közt tartva pár generáció alatt több mint 2000 (igen, ez kétezer) főre duzzad, hogy aztán igazán váratlanul (váratlanul, mert továbbra sincs limitáló táplálék tényező, vagy extra ragadozó a rendszerben) összeomoljon és közel 1500 nap után a garantált kihalás szélére sodródjon (ekkor már csak olyan egerek vannak életben, akik bőven túl vannak a szaporodóképes korukon). Mindeközben teljesen furcsa viselkedési formák (a szaporodással nem, csak szépítkezéssel foglalkozó egerek tucatjai – “Beautiful Ones”) tűnnek fel, amelyek mögött nem genetikai okok állnak, hanem kifejezetten az utópisztikus világból eredő fura szociális dinamika.
Calhoun figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy a “Universe 25” dizájnja és az egyre nagyobbra növő metropoliszok között bizonyos párhuzamok fedezhetőek fel, így nagyon hamar elkezdte saját rágcsálós eredményeit az emberi társadalomra extrapolálni és egyre inkább szociológiai jellegű munkákba temetkezett. Ennek mellékes következménye az lett, hogy számos mega-kísérletének az eredménye nem lett rendesen dokumentálva és publikálva és tulajdonképpen Dugatkin könyve ahol először lehet részletesebben olvasni róluk.
Carl T. Bergstrom & Jevin D. West: Calling Bullshit – The Art of Scepticism in a Data-Driven World
Varga Máté
Ez a 2020-as könyv egyszerre hiánypótló és sorba beilleszkedő: mint megannyi adatelemzéssel foglalkozó kutató Bergstrom és West érthetően egyszerre frusztrált és aggódik amiatt, hogy az embereket milyen könnyű megvezetni néhány tudományosnak-tűnő maszlaggal, vagy ábrával. Ebből a szempontból nem újdonság, amit írnak (pl. a könyvajánlókban korábban foglalkoztunk sokszor Ben Goldacre, vagy Simon Singh és Edzard Ernst könyveivel, amelyek hasonló kaptafára készültek).
Ugyanakkor a “Calling Bullshit” talán jobban strukturált, mint az említett korábbi, inkább ismeretterjesztésre koncentráló művek, ami részben annak köszönhető, hogy tulajdonképpen egy tankönyvet tartunk a kezünkben. Bergstrom és West ugyanis a University of Washingtonon évek óta tartanak egy hasonló című kurzust, és ez a könyv a kurzus alapján, annak kiegészítésére készült végül el. (Egész biztos, hogy szükség lenne minden egyetemen ilyen kurzusokra, inkább az a sajnálatos, hogy a legtöbb helyen kapacitás hiányában mégsem lesz ilyen soha.)
Ami miatt öt év után veselkedtem neki a könyvnek az az, hogy amolyan folytatásként az év elején publikálták a szerzők “The Bullshit Machines” című oldalukat, ami szintén kvázi egy kurzusnyi anyag, ezúttal azzal a céllal, hogy konkrétan a nagy nyelvi modellekről (LLM), mint a ChatGPT akarják lerántani a leplet megmutatva, hogy miért hamisak azok az elképzelések, hogy ezek a programok valóban képesek nyelvtani javításokon és összefoglalók készítésén túl is, valódi innovatív gondolatok megfogalmazására. Illetve, miért annyira gyakori, hogy ezek a rendszerek hallucinálnak és bullshittelnek: nem azért közölnek hamis információt mert be akarnak csapni, hanem mert kényszeresen mondani akarnak valamit, akkor is, ha semmilyen információjuk nincs adott témáról. Ez a második weboldal is abszolút hiánypótló, szintén jó lenne, ha sokan vennék a fáradtságot és végigpörgetnék az ott levő tartalmat, főleg ha foglalkoztatja őket, hogy milyen lesz/lehet az oktatás a mesterséges intelligencia által fémjelzett közeljövőben. (Elvileg lesznek YouTube videók is – de az a dolog, azért még egy picit gyerekcióben jár.)
Arvind Narayanan & Sayash Kapoor: AI Snake Oil
Varga Máté
Míg a fentebb említett “The Bullshit Machines” a gyakorló oktatók szempontjából mutatja be a generatív mesterséges intelligencia (MI) által keltett problémákat, Narayanan és Kapoor az “AI Snake Oil” című könyvükben a kutatói szemszöget teszik hozzá. A szerzők a Princeton Egyetem kutatói, akik maguk is hosszabb ideje foglalkoznak a nagy nyelvi modellek és egyéb MI-alapúnak kikiáltott megközelítések működésével és potenciális hatásaival.
A könyv kiegyensúlyozott, olyan szempontból, hogy nem az MI-démonizálása a célja, és ennek megfelelően elég objektíven bemutatja, hogy mi az, ami nagyon jól működik a rendszerekben, de ezt azért keretezi azzal, hogy miért sülnek el gyakran (vagy a vártnál gyakrabban) rosszul az óriási adathalmazokon betanított generatív MI-k jóslatai. Röviden, ezek a rendszerek nagyon jók abban, hogy “megjósolják a múltat”, vagyis jól össze tudják foglalni a betanító adathalmazok lényegét, de pont ezért nehezen tudnak olyan bemenetekkel megbirkózni, vagy azokat kellő mértékben súlyozni, amelyek váratlanok, és így nincsenek benne (vagy alulreprezentáltak) a betanító adathalmazban. És éppen ezért egy csomó olyan ígéret, hogy majd az AI mindent remekül megjósol majd XY dolgot a jövőben, továbbra is csak kamu, angol szlengben “snake oil”.
A könyvhöz egy elég jó Substack oldal is kapcsolódik, ami nem is folyamatosan küldi a hírleveleket, de ami információ van rajta az annál hasznosabb. Ilyen például az a 15 ezer (!!) szavas esszé, ami szokatlanul üdítően normális a mai világban, ahol folyamatosan minden AI-guru az általános mesterséges intelligencia (AGI) megjelenéséről delirál: Kapoor és Narayanan ezzel szemben arról ír, hogy mi kellene ahhoz, hogy ez is csak egy normális technológia legyen, ami segít az embereknek.
Bátorfy Attila: Adatvizualizáció
Varga Máté
Sok mindenre rá lehet húzni, hogy “hiánypótló”, de amikor az utolsó magyar nyelvű kézikönyv az adatok ábrázolásáról kereken 50 évvel ezelőtt (1975-ben) jelent meg, akkor talán van is ennek a szónak létjogosultsága.
Bátorfy Attila munkásságával sokan talán tudtukon kívül találkoztak már, hiszem az ÁTLÓ csapat lelke és agytrösztjeként gyönyörű adatvizualizációs munkákért felelős, amelyek mindenféle sajtótermékekben is megjelentek. A COVID járvány alatti Koronamonitor, az egyik klasszikus, de “Trianon 100” Lendület kutatócsoport számára készített, szepesi menekültekről szóló oldal is nagyot futott, akárcsak a Budapest történetét feldolgozó. Vagy ott van a 2023-as, Information is Beautiful díjat is elnyerő földrengésatlasz, és a sort még bőven lehetne folytatni.
A tavaly az ELTE Eötvös Kiadójának gondozásában megjelent “Adatvizualizáció” kötet nem közvetlenül ad metodológiai know-how-t arra, hogy hogyan készíts infografikát, hanem sokkal inkább az alapokat, a szemléletet és – ahogy azt mondják – a “nemzetközi jógyakorlatokat” próbálja bemutatni. Tankönyv ez is, a legjobb fajtából, amit az ember azután is évekig elővesz, elővehet, hogy a konkrét kurzus már rég mögötte van.
Takács-Sánta András: Világeleje
Kun Ádám
Takács-Sánta András humánökológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának docense. Globális környezeti problémákkal és azok megoldásaival foglalkozik. Én is tőle hallottam először – még hallgatóként – tágabb problémák egy részéről. Ebben a rövidke könyvben – a címmel összhangban – egy cselekvési terv van. Egy rázós, de járható, reménykeltő út eleje. Egy új világ eleje. Végre egy könyv, ami arról szól, hogy mit kell tenni! Ráadásul a könyv elveti a világvégét vizionálók és erre készülők cselekvési tervét. Ha a világ végére készülünk, akkor pontosan az fogjuk elérni.
A cselekvési terv ráadásul bárki által gyakorolható. Nem kormányoknak írja elő mit kéne tenni, és nem a legnagyobb multinacionális cégek belátására apellál. Az embereknek meg kell változtatni az életvitelét. Nem az őskorba kell visszatérni. Nem valami paleo utópiát tár elénk. A cselekvési terv pont olyan, amit el lehet kezdeni még ma. És lépésenként meg lehet valósítani a saját életünkben. Nem állítja, hogy egyszerű, sem azt, hogy nem kell semmit tenni. Cselekedni kell! De a cselekedeteink egy „ökológikusabb” világhoz vezethetnek, amelyben a világ és benne az ember is fennmarad.
Danny De Looze: Amiről a beleink mesélnek
Kun Ádám
A belekről végre lehet beszélni! Bár az a szervrendszerünk, amelyre a legtöbb hatásunk van, hiszen pontosan meghatározhatjuk, hogy mit teszünk bele, de úri körökben azt sem ismerjük el, hogy ez a szervrendszerünk létezik. Ez viszont változik. Ez ugyanúgy része a forradalomnak, ami a gasztroenterológiában történik, mint a mikrobiom kutatások vagy az egyre jobb diagnosztikai eljárások, amivel a rákos elváltozásokat korán fel lehet fedezni. Továbbá az étkezéstudomány fejlődése egyre jobban kirajzolja, hogy mit is kéne a hasunkba rakni, ahhoz, hogy egészégesebben éljünk.
Danny De Looze belga orvos végigvezeti az olvasót mindazokon a nyavajákon, betegségeken és kellemetlenségeken, ami az emésztőszervrendszerünkkel kapcsolatban felmerülhet. A hányingerrel ugyanúgy foglalkozik, mint a hasnyálmirígyrákkal, a székrekedéssel, a laktóz intoleranciával és a gluténérzékenységgel. Az irritábilis bél szindrómával talán egy kicsit túl sokat is. Az amúgy száraznak tűnő listát történelmi kitekintések, humoros betétek és a praxisából vett történetek színesítik. Bár minden probléma után ott van zárójelben a latin neve annak, a könyv jól olvasható laikusok számára is. A szerző nem vesz el a szakzsargonban, figyel arra, hogy ezt a könyvet a nagyközönségnek írta.
A könyv célja nem az, hogy öndiagnózist végezzünk, hanem, hogy lássuk mit tehetünk magunk a jó emésztésért (együnk több rostosat) és mikor kell orvoshoz fordulni. A szövegben folyamatosan figyelmeztet továbbá a rendszeres szűrővizsgálatok fontosságára is. Ajánlom azoknak is, akik egyszerűen az emberi test csodálatos működése érdekel, akik meg szeretnék érteni a mindenféle panaszok mögötti okokat és következményeket, és azoknak is, akik szeretnének jobban odafigyelni az étkezésükre.
Bjørn Lomborg: Cool it – Hidegvér!
Kun Ádám
A 2008-ban (igen, 17 éve) megjelent könyv a klímaváltozásról és annak kezeléséről szól. Ez a téma messze nem most lett fontos, sőt nem is 2008-ban. Régóta terítéken van. Amiben érdekes – és mostanság pontosan ilyen könyveket próbálok keresni – hogy a probléma elfogadása mellett mit ajánl megoldásként. Lényegében azt, hogy ne foglalkozzunk vele, mert túl drága és, ha már ennyi pénzt hajlandóak vagyunk valamire áldozni, akkor inkább számoljuk fel az éhezést, a szegénységet, a járványos betegségeket, stb.
A könyv régi. A kiotói egyezményt éppen elfogadták, a párizsi egyezmény még tervezés alatt volt. Sok mindennek az elérése olyan dátumokra volt kitűzve, amit már meghaladtunk (és nem sikerültek). Viszont az még egy olyan időszak volt, amikor messze nem voltak ekkora hőségek, nem melegebb minden év az előzőhöz képest, és az évszázad járványa még mindig a spanyolnátha volt. De bizonyos dolgok nem változtak: az országok az éppen uralkodó politikai klíma szerint vagy hangosan kiálltak a zöld mozgalmak mellett vagy éppen ugyanúgy elvetették még a probléma létét is, mint most. A gazdasági növekedés akkor is és most is fontosabb, mint akár a klíma, akár a szegénység felszámolása. A klímaváltozás egy ökológiai problémakörnek egyetlen eleme. Ha csak arra fókuszálunk és arra fordítunk irdatlan erőforrásokat, hogy a globális átlaghőmérséklet egy bizonyos érték alatt maradjon, akkor lehet, hogy sok más problémát éppen súlyosbítunk. Olyanokat is, amelyeket azon erőforrások töredékéből megoldhatnánk (és amelyek indirekten a klímacélokban is segítenének).
Sajnos az egydimenziós gondolkodás az egész problémakör rákfenéje. Mindig találunk egyetlen paramétert és egyetlen okot, amit ha megszűntetnénk, akkor minden jó lenne. De a világ összetett és legalább a döntéshozóknak (vagy tanácsadóiknak) ezt az összetettséget fel kell fogniuk és ennek megfelelően dönteni. Például az emelkedő tengerszint vagy az árhullámok nem csak azért pusztítóbbak, mert változik a klíma, hanem mert teljesen beépítettük a vízpartokat. És dönthetünk úgy, hogy irdatlan gátakkal megvédjük a partra felhúzott építményeket vagy úgy is, hogy beljebb költözünk és elfogadjuk, hogy a víz néha kiönt. Korábban is volt ilyen. A könyvnek ma is van mondanivalója, de a történelmi utazás sem utolsó élmény. Betekintést nyújt az előző fél évszázadba, amely során ugyanúgy rettegtünk a teljes eljegesedéstől, a szárazföldek nagyobb részét elárasztó világtengerektől, mint a felmelegedéstől és az elsivatagosodástól. Sokszor már az is elég lenne, ha higgadtan, a legtöbb ember javát szem előtt tartva rendelkeznének a forrásokról a döntéshozók.
Peter L. Bernstein: Szembeszállni az istenekkel
Zsámboki János
Rendhagyó könyvet választottam, de el tudom magyarázni miért. Itt a blogon nagyon régóta folytatunk tudományos ismeretterjesztő tevékenységet, de újra és újra belefutunk ugyanabba az akadályba: a kockázat meghatározása, megélése alapvetően eltér az emberek között. A nagyobb hazugsággyárak mind erre építik a propagandájukat, a kockázatokra. Viszont ez a terület, hogy az átlagember hogyan éli meg a kockázat fogalmát amennyire látom, a biológusoknak teljesen sötét doboz. Nyilván erről ritkán írnak biológiai cikkeket.
Viszont a pénzügyek területén egész könyveket írtak teli erről, ezért ma egy ilyet ajánlanék, nem igazán friss művet, de kellően alapos, közérthető alkotást. Peter L. Bernstein “Szembeszállni az istenekkel” című munkája eredetileg 1996-ban jelent meg, a magyar kiadása 1998-as. Maga a könyv egy hosszú történelmi áttekintés a kockázat felismeréséről, kezeléséről. Maga a könyv egy mellbevágó felütéssel kezdődik: maga a kockázat fogalma, a jövőbeli események számszerűsítése egy egészen modern találmány. A teljes ókorban nyomát sem találni ennek, akkoriban a jövőt az isteneknek felajánlott áldozatokkal volt szokás biztosítani. A valószínűségszámítás kezdetei 1202 körül értek a nyugati világba, amikor egy Leonardo Pisano nevű huszonhét éves fiatalember, akit felvett nevén, Fibonacciként őrzött meg inkább a történelem, közreadta Liber Abaci, vagyis az Abakusz könyve című kéziratát, ezzel megismertetve a nyugati világot az arab számokkal, a helyiértékes számrendszerekkel és a mai értelemben vett matematikai műveletekkel. Mégis kétszáz évnek kellett eltelnie, amíg egy Paccioli nevű reneszánsz ember feltette az első kérdést a jövőről, természetesen egy balla nevű szerencsejáték kapcsán: „A és B ballát játszanak, megegyeztek, hogy addig folytatják, amíg valamelyikük hatszor nem nyer. A ötöt nyert, B hármat, de abbahagyják a játékot. Hogyan osszák el akkor a tétet?” Ez az egyszerűnek tűnő probléma végigkísérte a tizenhatodik és a tizenhetedik századi matematikát, annyira nehezen találtak rá választ. Pacciolitól még ötven évnek kellett eltelnie, amíg Girolamo Cardano megírta az első matematikai munkát az „esélyekről” ahogy ő nevezte. Mégis az ezerhatszázas évek közepéig kellett várni, amíg az akkori Angliában megszületett a ma ismerthez hasonló biztosítási üzletág, ahol hirtelen nagyon jövedelmezővé vált a kockázatok mérése.
És itt el is jutottunk a kockázatokról való locsogás legérzékenyebb területére. Figyeljük meg, hogyha valaki bármilyen „kockázat”-ról beszél, tud-e annyi adatot mögé tenni, mint Edward Lloyd az ezerhatszázas évek végén? Ugyanis ahogy már a korabeli biztosító-palánták is megtanulták, önmagában kockázatról beszélni értelmetlen. Természetesen nagyon nehéz azt mondani bármire, hogy nulla az esélye a bekövetkezésének. De ettől, hogy nem nulla egy esemény kockázata, kell -e vele törődnünk? Mihez tudjuk hasonlítani a gyakoriságát? Mennyi az esélye a bekövetkezésének, mennyi a valódi kockázata? Ezt már egy közepesen dörzsölt tizenhetedik századi londoni biztosítópalánta is értette, furcsa mód manapság a legtöbb ilyen propagandaanyagból hiányzik ez az egészen alapvető részlet.
Már nagyon korán (1728) felvetette egy Daniel Bernoulli nevű svájci matematikus, hogy az esélyek matematikai kifejezése egyáltalán nem hoz azonos eredményt, mint a valódi emberek döntéseinek a megfigyelése. Az okát is megadta: az emberek az egyes kimeneteleket nem egyforma súllyal veszik figyelembe. Egy modern példa erre a repülés. Mindenki tudja, hogy a repülés sokkal biztonságosabb, mint például személygépkocsival közlekedni. Mégis hányan félnek a repüléstől! Vajon azért, mert pont nem ismerik a statisztikai esélyeket? Valószínűleg nem, egyszerűen bizonyos kimeneteleket (lezuhan a gép) felülsúlyoznak. Az emberek által megélt kockázat nagyon ritkán egyezik a matematikailag kifejezhető kockázattal. Bernoulli arra jutott, hogy az egyes kimenetelek hasznossága befolyásolja leginkább az emberek döntését. Az ő példája nagyon egyszerű, egy játék, ahol egy pénzérmét dobsz fel. Ha fej, kapsz egy dukátot és újra dobhatsz. Ha újra fej, akkor már két dukátot kapsz, ha harmadjára is fejet dobsz már négyet, ha negyedjére is szerencséd van, nyolcat és így tovább, az újabb nyereményed mindig az előző duplája. Ha írást dobsz, vége a játéknak. És itt jön a csavaros kérdés: Mennyit fizetnél, hogy beszállhass ebbe a játékba? Elméletileg korlátlan mennyiségű pénzt nyerhetsz, de nagyon alacsony eséllyel. A huszadik dobás körül már egymillió dukát lenne a nyereményed, a harmincadik körül egymilliárd. De nagyon alacsony eséllyel fogsz egymás után harmincszor fejet dobni egy érmével. Ez a kérdés egyébként Szentpétervári Paradoxon néven ismert. Így megfogalmazva eléggé elvontnak tűnik, de nagyon is húsbavágó gyakorlati probléma, gondoljunk csak bele, hogy ugyanez a probléma mindannyiunk előtt ott áll az életben egy csomó különböző változatban: például mennyit tanuljunk, mikor menjünk el dolgozni? Egy érettségi vagy egyetemi diploma megéri-e a befektetett időt és pénzt a később várható többletjövedelemért? Bernoulli eredetileg azt feltételezte, hogy az emberek kockázatvállaló hajlandósága fordítottan arányos a kiindulási vagyonukkal, ami meglepően időtálló meglátásnak bizonyult.
Hogy végre összekössem valami olyannal is, amiről ez a blog szól, sokáig érthetetlen volt, hogyan lehetséges, hogy az európai polgárok úgy általában halálosan ellenzik a mezőgazdaságban a GMO-kat, de teljes mellszélességgel támogatják őket a gyógyászatban? Hiszen a kockázatok eléggé hasonlóak, mégis ilyen gyökeresen ellentétes véleményt alakítottak ki magukban. A megfejtés itt lapul, a kockázatokat azonosnak látják, de az első esetben a számukra feltételezett hasznosságot nullára becsülik („úgysem éhezünk”), míg a második esetben magasra („bármikor megbetegedhetünk”), így jön ki az ellentétes eredmény, pedig a kockázatok azonosak.
Itt ugrok egy hatalmasat az időben, mert nem akarom az egész könyvet összefoglalni, elvégre az olvasónak is maradjanak meglepetések. Az régóta ismert, hogy az emberek nem teljesen észszerűen döntenek, tisztán matematikai esélyek alapján. De például a hetvenes években Richard Thaler felfedezte, hogy a kockázatokat az emberek végletesen különbözőképpen árazzák be magukban. Nagyon egyszerű kérdést tett fel: „Mennyit fizetnél, hogy elkerüld az 1:1000 eséllyel bekövetkező halált?” Az átlagos érték kétszáz dollár köré esett. Ezután megkérdezte a fordítottját, hogy mennyiért vállalnának föl egy ezreléknyi esélyű halálos veszélyt? Meglepő módon ezt átlagosan ötvenezer dollárért tették volna.
Ugye mindannyian ismerjük a nagyon mélyértelmű elemzésnek ható dumát, hogy a GMO-k kicsit megnövelt kockázat mellett kicsit javítják a mezőgazdaság hatékonyságát? Azon túl, hogy nem igaz, a fenti példán is látható módon az átlagember ebből azt fogja leszűrni, hogy sohasem szabad GMO-kat engedni a világra. Hiszen végletesen egyenlőtlenül fogja értékelni a két kockázatot, pedig matematikailag azonosak.
Miért ennyire őrülten fontos a tálalás egy ilyen kérdésben? Hát itt tudományról van szó, kemény tényekről. Klasszikus példa erre Kahnemann és Tversky kísérlete. Kétféle kérdést tettek fel embereknek, mindkettő ugyanúgy kezdődött: „Meg akarsz nézni egy színdarabot, amire a jegy negyven dollárba kerül.” Innen eltért a két kérdés, az első helyzetben már az előző nap megvetted a jegyet, de amikor a színházhoz érsz észreveszed, hogy elvesztetted. Kifizetsz -e még negyven dollárt egy új jegyért? A második esetben ott helyben akarod megvenni a jegyet, de észreveszed, hogy valahol út közben kiesett a tárcádból két húszas. Veszel -e ekkor is egy jegyet? Matematikailag teljesen ugyanaz a két eset, már vesztettél negyven dollárt és így nem nézheted meg a színdarabot, költened kell még negyven dodót, ha mégis meg akarod tekinteni. Mégis azt találták, hogy az emberek többsége nem adna ki negyven dollárt, hogy pótolja az elveszett jegyet, ellenben a többség megvenné a jegyet, ha elvesztett negyven dollárt papírpénzben. Az emberi agy kétféleképpen dolgozza fel a két veszteséget, a jegyre kiszabott keretet elköltötted, és elvesztetted a jegyet, azt úgy érezzük, hogy az a keret kimerült, nem szívesen nyúlunk hozzá. Ellenben a pénzt egy teljesen más gondolati fiókban tartjuk számon, kosztpénzként, lakbérként, sörpénzként, így az a keretünk még nem fogyott el, szívesebben vesszük meg újra a jegyet.
És ezek a gondolkodásbeli különbségek nagyon sok valódi területen előjönnek, nem mindegy hogyan teszünk fel egy kérdést. Ha a cégnél az önkéntes nyugdíjpénztárba alapvetően mindenkit beléptetnek és külön kérni kell, hogy téged kihagyjanak, sokkal többen fognak belépni, mintha csak azt léptetik be, aki kéri. Ha a szülőknek azt kell aláírni, hogy hozzájárulnak a gyerekük védőoltásához, sokkal kevesebben teszik meg, mintha az az alapeset, hogy minden gyereket beoltanak és a szülőknek arról kell nyilatkozniuk, hogy az ő gyereküket ne oltsák be. Pedig ugyanúgy egy papír kitöltése mind a két fenti eset, mégis teljesen másképpen éljük meg őket.
Egy másik érdekes eredmény Ellsberg kísérlete 1961-ből, amit ő „bizonytalanság kerülésnek” nevezett el. Az alanyok fogadhattak arra, hogy egy edényből piros vagy kék golyót húznak -e? És választhattak két doboz közül. Az elsőben elmondták nekik, hogy ötven piros és ötven kék golyó található, a másodikban ismeretlen arányban keverték a golyókat. A résztvevők túlnyomó többsége az első dobozt választotta, Ellsberg ezt úgy magyarázta, hogy kerülik az ismeretlen esélyeket. Tversky és Fox kibővítette ezeket a méréseket és arra jutott, hogy a jelenség csak a tisztán szerencsejátékoknál működik, ha valamilyen tudásalapú játékról beszélünk, az emberek azt a lehetőséget választják, amihez úgy érzik, jobban értenek. Például azok, akik úgy érzik, értenek a focihoz ha választhatnak, hogy egy mérkőzésre fogadjanak, vagy tisztán szerencsejátékra, az előbbit választják. Akik úgy érzik, nem értenek a focihoz, inkább a tisztán szerencsejátékkal próbálkoznak.
Amikor például GMO -król beszélek emberekkel, mindig megdöbbent, hogy mennyien állítják, hogy ragaszkodni kell a „hagyományos” nemesítési módszerekhez. Nem azért, mert jobbak, nem azért, mert be tudnák mutatni a kockázataikat (ahogy a rekombináns DNS technológiáét sem ismerik). Hanem mert azt „ismertnek” élik meg, a rekombináns DNS technológiát pedig „ismeretlennek”. Azzal is befolyásolni lehet az emberek döntését, ha egyszerűen azt mondjuk az egyik lehetőségre, hogy annak már ismert a kockázata, akkor is ezt választják, ha így rosszabbul járnak. Sőt, azzal is irányítható a döntésük, ha sulykoljuk a hallgatóba, hogy te úgysem értesz a rekombináns DNS technológiához. Pedig ennek semmi köze a kockázatokhoz. Figyeljük meg, az ilyen propagandaanyagok szokás szerint kiemelik ezt a két pontot!
Az emberek ugyanúgy működnek, bármilyen kérdés kerül is szóba. Az, hogy mi befolyásolja az emberek döntéseit, nagyon régi kérdés, amihez a biológusok sajnos nem nagyon értenek, mivel ezt ritkán kutatják az általunk olvasott szakirodalomban. Ellenben nagyon kiterjedten vizsgálták például a pénzügyi területeken, érdemes átolvasni ezekbe a tudományterületekbe is, mert ott lapulnak a válaszok egy csomó olyan érthetetlen rejtélyre, amit nem lehet tisztán a biológia oldaláról megmagyarázni.