Könyvhét – 2017.

88_konyvhet.png

Ismét Könyvhét, így megpróbálva nem megszakítani lassan közel fél évtizedes hagyumányunkat, itt egy hosszabb könyvajánló azokból a tudományos ismeretterjesztéssel ilyen-olyan módon kapcsolódó művekből, amelyek az elmúlt évben kerültek a kezünkbe. 

The Gene: An Intimate History – Siddhartha Mukherjee (2016)

dolphin

sm-thegene.jpgMár az előző könyvénél (amiről 2015-ben írtunk) is érződött, hogy Sid Mukherjee különlegesen tehetségesen tudja az ismeretterjesztést a magas irodalom szintjén űzni. Az önéletrajzi elemekben és reflexiókban bővelkedő aktuális műve pedig csak megerősíti ezt az érzést. Kevesen tudták volna ezt a művet ilyen jól megírni, és az egyébként önmagukban is élvezetes ismeretterjesztős részeket kvázi egy több generáció életét beárnyékoló családi tragédia apropóján megszülni, mint a “civilben” kutatóorvosként dolgozó Mukherjee.  

A könyvben ennek megfelelően váltakoznak a családi traumát bemutató és feldolgozó részek, illetve a genetika történetét bemutatók. Mint oly sok hasonló műben, Mendeltől indulunk, majd a huszadik század eleji eugénikai mozgalom munkásságát érintve eljutunk a huszadik század végének biotech boom-jához. Megelevenedik a Genentech alapítása, részletes bemutatásra kerülnek az első génterápiás kísérletek, pontosabban, hogy azok miért torkolltak tragédiába. És persze, ahogy azt tudni lehetett, van egy hosszú fejezet epigenetikáról, ami még a könyv megjelenése előtt nagy vihart kavart.

Összeségében ez a könyv lenne a tavaly melegen ajánlott, Matthew Cobb féle “Life’s Greatest Secret” ideji megfelelője, de annál jóval szélesebb történeti kort fed le. 

A brief history of everyone who ever lived – Adam Rutherford (2016)

dolphin

ar-briefhistory.jpgTúlzónak tűnhet a cím, de a jelenleg a BBC-nek dolgozó Rutherford új könyve valóban igyekszik egy archeogenetikai szintézist egy nagy populációgenetikai áttekintéssel megfejelve teljesíteni a feladatot.

A könyv első fele az archeogenetikáé, illetve a komparatív genetikáé, amelyben azt próbálja körbejárni a szerző, hogy miképp is alakult ki a modern ember, illetve (kicsit távirati stílusban, amolyan case study-kon keresztül) az egyes nagy migrációs hullámok hogyan alakították ki a világ mai populáció-térképét. Illetve vannak benne olyan kis váratlan, de nagyon érdekes populációgenetikai gyöngyszemek is, hogy nem nagy szám azt mondani, hogy valaki Nagy Károly utódja, hiszen a számok szerint kb. minden európai valamilyen szinten Nagy Károly utódja

És ha ez nem lenne elég ambiciózus, a könyv második fele a humán genom bemutatásán keresztül nekimegy a rasszok mára meghaladott kategorizálásának, ami persze nem könnyű téma, de a maga is vegyes házasságból született Rutherford azért elég jó érveléssel mutatja be a klasszikus nézet hibáit.

Ami kifejezetten a mű előnyére írható, hogy Rutherford nem törekszik a túlzó egyszerűsítésekre, hanem gyakran már-már túl részletesen mutatja be, hogy egy-egy tanulmány esetében hol vannak a buktatók, miért nem annyira egyszerű ez az egész genetika, mint azt a bulvárújságok gyakran láttatni szeretnék.

I Contain Multitudes: The Microbes Within Us and a Grander View of Life – Ed Yong (2016)

dolphin

ey-multitudes.jpgRutherford mellett az új angol ismeretterjesztő generáció egyik legtehetségesebb tagja Ed Yong, aki egy évtizeden keresztül írta népszerű ‘Not Exactly Rocket Science’ című blogját aminek révén aztán befutott újságíró is lett. Jelenleg a The Atlantic tudományrovatának dolgozik és tavaly megjelent első könyve, amire már a Guardian-ben megjelent előzetes óta nagyon fentem a fogam, beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Az emberi mikrobiótával kapcsolatos érdekességek tipikusan az elmúlt évek felkapott témájának számítanak, olyan kutatási irányhoz kapcsolódva, amire ma már a sok millió dolláros táplálkozás-üzletág is rárepült és az egészségügy is egyre nagyobb potenciált lát benne. Így a probiotikus kefírek mellett ma már fekális-transzplantáció is bekerült a mindennapok szótárába, és a különböző mikrobióta tagok nevével való dobálózás exponenciális növekedést mutat.  

Ilyen háttérrel könnyű lenne valami nagyon bombasztikusat de tudományos szempontból felszíneset produkálni, de Yong kifejezetten jó érzékkel választja meg, hogy mi fontos és mi nem fontos ebben a kontextusban. Az állati példák (a könyv például a San Diego-i állatkert tobzoskájával indít), sokkal jobban szemléltetik, hogy milyen fantasztikus lehetőségek rejlenek a baktérium-gazdaélőlény koevolúcióban, mint a legtöbb dolog, ami minket is érint. Előkerül az általunk is emlegetett hawaii kurtafarkú tintahal – Vibrio fischerii páros, és hosszú fejezet szól a nálunk is különbejáratos Wolbachiákról.  

A mikrobióta egész biztos, hogy a közeljövőben a közbeszéd része marad (lásd pl. ezt a pár napos hírt is) és ha tájékozottak akartok lenni a témában, akkor ez a könyv mindenképpen a polcotokra való.

The Vital Question: Energy, Evolution and the Origins of Complex Life – Nick Lane (2015)

dolphin

nl-vitalquest.jpgLane-t itthon elsősorban a pár éve megjelent “Hajrá Élet!” szerzőjeként ismerheti a közönség. Azonban míg az előző műve egy általánosabb evolúció-szintézis volt, az új könyve leginkább két konkrét kérdésre koncentrál: milyen körülmények között jöhettek létre azok az elektrontranszport-rendszerek, amelyek legalább annyira alapvető jellemzői ma minden élő szervezetnek, mint a DNS-alapú információ-hordozás, illetve miképp magyarázhatja egy ősi archea és egy proteobaktérium energetikai opportunizmusból kialakuló kapcsolata az eukarióta élőlények számos tulajdonságát, az ivaros szaporodástól, a programozott sejthaláig.

Lane persze közismert biokémikus, és ebben a könyvében olyan témákról ír, amiben egyébként is nagyon otthon van és maga is úttörőnek számít, de épp ez teszi ezt a könyvet különlegessé: “Az önző gén” óta nem olvastam ennyire jól megírt hipotézis-könyvet, ami tulajdonképpen egy (na jó, két) hatalmas cikket tesz ki. Lane maga is elismeri, hogy nem biztos, hogy minden feltevésében igaza lehet (és valóban, van pár pont, ahol a mitokondrium-alapú magyarázatok túlzónak tűnnek), de az az egy biztos, hogy a könyv gondolatokat ébreszt, tesztelhető predikciókat és ezáltal remek kísérleti ötleteket ad.

Részletes ismertetése mindenképpen egy teljes posztot érdemelne, és remélhetőleg erre majd kerítünk is időt. 

How to Tame a Fox (and Build a Dog)? – Lee Alan Dugatkin és Ljudmilla Trut (2017)

dolphin

lea-tamefox.jpgDimitrij Beljajev fél évszázados (és még mindig zajló) róka-szelídítéses kísérletsorozata, egyike az igazán legendás, hosszú távú evolúcióbiológiai kísérleteknek.

Hogy miként lehet embertől igazán óvakodó rókákból pár tucat generáció alatt kutyaszelídségű és ahhoz hasonlóan ragaszkodó természetű élőlényt csinálni és milyen hormonális változások járnak ezzel együtt, az pont egy olyan kérdése a biológiának, amit viszonyal könnyen lehet kommunikálni a szélesebb közönség felé. Erre ráérezve is írta meg Lee Alan Dugatkin Beljajev utódjával, Ljudmilla Truttal együtt ezt a könyvet, ahol a viszonylag visszafogott tudományos kontent mellett betekintést kaphatunk a Beljajev kísérlet kevésbé ismert, de történetileg annál érdekesebb bugyraiba.

Így aztán onnan kezdve, hogy a liszenkóizmus rejtőzködő, meggyőződéses genetikus ellenállójából hogyan vált Beljajev a szovjet és nemzetközi tudomány sztárjává, illetve halála, valamint a Szovjetunió felbomlása miképp sodorta a megsemmisülés szélére a teljes kísérletet (végül már egyes szelíd rokákat eladtak gazdag nyugatiaknak, hogy a pénzből finanszírozni tudják a terepet), számos érdekes anekdotával gazdagodhatunk. Néhány ezek közül kifejezetten ismerős lesz a k-európai szemünknek: pl. hogy a külföldi vendégek kedvéért kaviáros terüljasztalkám prezentálódik, még akkor is, amikor a dolgozók mindennapi életkörülményei kifejezetten rosszak, illetve Beljajev is befolyásos kutatóként miként tesz, önkéntelenül is olyan gesztusokat, amelyek mutatják, hogy egyes illetékeselvtársak jogkörei mennyire az átlagpolgároké felett voltak.   

Lysenko’s Ghost: Epigenetics and Russia – Loren Graham (2016)

 dolphin

9780674089051-lg.jpgHa pedig már az előző könyv kapcsán előjött Liszenkó, akkor gyorsan egy másik könyvet is ajánlanék, ami konkrétabban az ő munkájával foglalkozik, illetve nem is közvetlenül azzal, hanem nagyon is aktuálisan azokat a próbálkozásokat mutatja be, amelyek a putyini Oroszország Sztálin-revizionizmusának farvizén, felhasználva a transzgenerációs epigenetika eredményeit, azon fáradoznak, hogy Liszenkót rehabilitálják és az epigenetika korai úttörőjeként állítsák be, akit méltánytalanul tüntetnek fel rossz színben el Nyugaton. 

Kevesen alkalmasabbak egy ilyen könyv megírására, mint a Liszenkó életművét oda és vissza ismerő, a huszadik századi orosz genetika tönkretevőjével személyesen is találkozó Graham, aki még arra is vállalkozik, hogy amennyire lehet pártatlanul megvizsgálja, tényleg epigenetikára gondolt-e Liszenkó, van-e valami ezekben az állításokban? Talán nem kell nagy spoiler alert ahhoz, hogy elmondjam, a válasz nem, hiszen a mai epigenetikai gondolkodás a klasszikus genetika téziseinek kiegészítőjeként működik, Liszenko maga pedig sosem volt képes elfogadni utóbbiakat. 

A kötet azt is jól bemutatja, milyen ígéretes orosz genetikusi iskolák léteztek a huszadik század első felében, amelyek tehetséges vezetőit és tagjait vagy bezárták és kivégezték, vagy jobb esetben csak örökre elüldözték Sztálin emberei. 

Patient H.M.: A story of memory, madness and family secrets  – Luke Dittrich (2016)

Víg Julianna

ld-patienthm.jpgNincs olyan bevezető pszichológiai vagy idegtudományi kurzus, amelyen előbb-utóbb elő ne kerülne elő minden idők egyik leghíresebb betegének, Henry Molaisonnak a története. A sokáig csak H.M.-ként ismert férfi 1953-ban vonult be a tudománytörténetbe, amikor súlyos epilepsziája miatt agyának mindkét féltekéjéből eltávolították a hippocampust is magában foglaló területet. A műtét ugyan valamelyest enyhítette az életét elviselhetetlenné tevő rohamokat, ám egyúttal jóvátehetetlen károkat okozott az emlékezőképességében. A Molaisonnál kialakult ún. anterográd amnézia lényege, hogy az illető képtelen új emléknyomok tartós rögzítésére. Molaison például minden találkozáskor újra bemutatkozott az őt 48 éven át saját betegének tekintő pszichológusnak, Suzanne Corkinnak. (Ez a hátborzongató memóriazavar ihlette többek között a Memento, illetve az 50 első randi c. filmet is.) Henry Molaison esete — pontosabban az a megszámlálhatatlan vizsgálat, amit csaknem öt évtized alatt végzett rajta kutatók egész serege –, tette egyértelművé, amit addigra egyre több idegsebész és pszichológus sejtett: bizonyos típusú emléknyomok rögzítése a hippocampusban zajlik.

Sztorinak már dióhéjban sem rossz. De Luke Dittrich tavaly megjelent könyvéből már az első oldalakat olvasva kiderül, hogy H. M. története mennyivel több ennél, milyen elképesztő életutak, titkok és botrányok övezték, sőt övezik a mai napig. APatient H. M. – A story of memory, madness and family secrets” c. kötet szerzőjét személyes szálak fűzik a híres történethez, az ő nagyapja volt ugyanis a páratlanul sikeres és szívdöglesztő idegsebész, William Scoville, aki a H.M. életét örökre megváltoztató agyműtétet végezte. Amint a könyv címe is sugallja, a szerző évekig tartó kutatómunkájának köszönhetően nemcsak a műtétről, Molaison életéről és a memória működésének felfedezéséről kerültek napvilágra korábban nem ismert részletek, hanem saját családjának igencsak sötét titkairól. A szerző fájdalmas szembesülése ezekkel a könyv legmegrendítőbb részei közé tartozik, még ha fel is merül az emberben, hogy vajon helyes-e és szükséges-e kiteregetni az efféle fájdalmat egy enélkül is gazdag sztori fűszerezése érdekében.

Kifejezetten nyomasztóak, ugyanakkor nagyon tanulságosak azok a fejezetek, amelyek a “pszichosebészet” diadalútját, illetve általában a mentális problémák korabeli kezelési módjait, az 50-es évekbeli “bolondokháza” horrorisztikus világát mutatják be. Ha bárki is úgy gondolta, hogy a Száll a kakukk fészkére csak egy nyomasztó metafora, azt Dittrich kíméletlenül szembesíti vele, hogy amin McMurphy keresztülmegy, az mind semmi ahhoz képest, ami a valóságban zajlott. Bármennyire is felkavaróak azonban a napokon át izzasztott-fagyasztott, elektrosokkolt, sós kútba tett, onnan is kivett betegek (vagy épp betegnek nyilvánított makkegészségesek) szenvedései, mégsem ezek miatt nem jött álom a szememre a könyvet olvasván. Hanem azok miatt a kutatásetikai kérdések miatt, amelyeken egyébként is szokott agyalni az ember, ha bármi köze van az orvosbiológiai-pszichológiai kutatásokhoz, és amelyek feszegetése a könyv talán legfontosabb érdeme. Dittrich egyértelműen amellett foglal állást, hogy a hippocampus működésével kapcsolatos korszakalkotó felfedezésekért, Scoville, Corkin és számos kollégájuk fényes karrierjéért és történelmi jelentőségű cikkéért Henry Molaison nagyobb árat fizetett, mint amennyit a belőle profitálók bevallottak (nem meglepő, hogy ez az állásfoglalás nagy vihart kavart az érintettek körében). Hogy megérte-e, hogy egyáltalán van-e értelme feltenni ezt a kérdést, az már olvasóra van bízva.

Being a beast – Charles Foster (2016)

Kalmár Éva

being_a_beast_original.jpgCharles Foster állatorvos, állatkitömő, filozófus, éa mellesleg orvosi jogot és etikát oktat Oxfordban, a Green Templeton College-ben. A tavaly megjelent könyve ezek egyikével sem foglalkozik, hanem egy teljesen más dimenzióba helyezi ez etológiát. Hogy megismerje, hogyan is élnek bizonyos állatok, beállt napkeltekor és napnyugtakor portyázó borznak, iszonyatosan felturbózott bioritmusú vidrának, vadászkutyák által üldözött szarvasnak, sarlósfecskének vagy éppenséggel városszéli kukákat döntögető rókának. Borzként 6 hetet töltött egy általa kiásott borzvárban – egy földbe ásott, fedett oduban, amibe ugyan nem esett be az eső, de azért elég nyirkos lehetett. Amikor a borzok mentek egy kört, akkor ők is (merthogy a borzos kalandot a nyolcéves fiával együtt abszolválta) mentek négykézláb pár kört, körbeszaglászva a levegőt, majd földigilisztákból csemegéztek egy kicsit. A könyv legesleghatalmasabb jelenete az az, amikor Foster kielemzi a különböző talajú területekről származó giliszták ízvilágát, mint ez igazi giliszta-somelier. Számomra már ezzel akkorát alkotott, hogy simán bekerülhetne a legnagyobb írók közé.

A különféle állat-kalandok ismertetése nem csak és kizárólag abból áll, hogy mit és hogyan csinált, miközben próbált úgy vislkedni, mint a faj rendes egyedei, hanem kielemzi azt is, hogy ezek az állatok miben és hogyan különböznek tőlünk. A számomra legizgalmasabb fejtegetések az érzékelés témakörében íródtak – ezek szinte lovat adnak a fantáziának, hogy az ember beleképzelje magát az űzött szarvas, vagy a szomszédjával verekedő vidra helyébe.

Hihetetlen élmény, szenzációs olvasmány, mindenkinek ajánlom!

The ghost map – Steven Johnson (2006)

Kalmár Éva

ghost_map.jpg1854-ban járunk, Londonban, az utolsó nagy kolerajárvány éppen kitörőben, és Steven Johnsonnak köszönhetően mi tanúi lehetünk az első megbetegedések lefolyásának, a járvány felgönyölítésének, a fertőzés okának felderitésének, valamint betekintést kapunk a viktoriánus London mindennapi életébe, illetve minden olyan aspektusába, ami szerepet játszhatott a járvány viharos terjedésében. 

Izgalmas, lebilincselő könyv, tisztára CSI London.

(Steven Johnsonnak, aki amúgy “hivatásos tudományos író”, van még pár izgalmas könyve, én eddig a “Where good ideas come from” címűt olvastam és használtam fel egy innovációról szóló előadásomhoz, szerintem hihetetlen érdekes a kávéházak és a nagy felfedezések illetve az ipari forradalom összefüggéseit taglaló elmélete.)

 

 

Gombaszakértői praktikum – szerkesztette Jakucs Erzsébet (2012)

Kalmár Éva

gomba.jpgJakucs Erzsébet az ELTE Növényélettani Tanszék egyetemi docense a mikológia, azaz gombatudomány specialistája. Dolphinnal az ő előadásain ismerkedtünk meg a gombák csodálatos világával (micsoda véletlen, hogy pont akkor adta a magyar tévé az X akták azon epizódját, amelyikben egy szilicium-alapú földönkivüli gomba támadja meg az emberiséget – a szilicium-alapú élőlény persze mit lélegez ki, perszehogy homokot!). Engem azóta is lenyűgöznek a gombák, el is végeztem a gombaszakértői tanfolyamot, ami hihetetlen sok hasznos, és kézzelfogható ismeretet ad szakértő és laikus gombarajongónak egyaránt.

A 2003-ban Jakucs Erzsébet szerkesztésével megjelent, a lehető legtöbb gombákkal kapcsolatos tudományos ismeretet összefoglaló, de ezáltal egyetemi szintű Mikológia könyv után 2012-ben megjelent a hivatalos gombaszakértői tanfolyam anyagai is könyv alakban, Gombaszakértői praktikum cimmel, szintén Jakucs Erzsébet szerkesztésében. Ez zanzásítva tartalmazza a legfontosabb tudományos ismereteket, amik szükségesek ahhoz, hogy felismerjük és a különböző kategóriákba besoroljuk a gombákat, viszont az információ mennyisége és a leírás nyelvezete miatt a könyv laikusoknak, a gombák iránt érdeklődőknek is ajánlott. A könyv több, mint a fele fajleírást illetve gombaszedési  és -felhasználási tanácsokat tartalmaz, és ami ilyenkor, a gombaszezon kezdetekor (na jó, a papsapkák és kucsmagombák szezonja már el is múlt) talán a legfontosabb, részletesen taglalja a különböző gombamérgezéseket és mérgező gombákat. A vékony, kisméretű könyv simán elfér a hátizsákban, terepen is használható, bár fotókat nem tartalmaz, mint bármelyik sima gombakalaúz, cserébe azoknál sokkal többet ér.

Hiénák a betegágy körül – Boldogkői Zsolt (2016)

Kalmár Éva

hienak.jpgBoldogkői Zsolt, molekuláris biológus, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára felvette a kesztyűt a sarlatánok ellen. Már több éve irja leleplező cikkeit az újságok hasábjain, 2016-ban pedig megjelent az áltudományos gyógymódokról szóló könyve, a Hiénák a betegágy körül.

“A tudományos keresztes lovag kedvelt céltáblája a homeopátia, de az összes, modern korunk eufemizmusával alternatív gyógymódnak nevezett módszert górcső alá veszi, ahogy szakadatlan küzdelmet folytat a táplálkozással kapcsolatos közkeletű hiedelmek, tudományos alapot nélkülöző divatirányzatok ellen is. Mindezt sajátos stílusban, kérlelhetetlen elszántsággal teszi. Sokan persze azonnal nekimentek, s nem is elsősorban a sarlatánok, a zsíros bizniszen meggazdagodottak, hanem egyrészt az átvertek, a boldog áhítattal hívők, másrészt a hamis objektivitást számon kérő média képviselői. Kétségtelen, Boldogkői nem finomkodik, nem próbálja becsomagolni véleményét, nem akarja relativizálni azt, ami az igazolható tudományos ismereteknek nem felel meg, nem mondja a feketéről, hogy szürke. Néha ironizál, csipkelődik, sőt, gúnyos, ami sokakban ellenérzést kelthet, de aki hajlandó végigkövetni fanyar humorú gondolatmenetét, annak világossá válnak az áltudományos módszereken tátongó rések, amelyek szinte ordítanak: ide lőj! “- irta róla még tavaly augusztusban a nol.hu-n Palugyai István.

Boldogkői először is tisztázza, hogy a modern orvoslás milyen alapokon nyugszik, és ezzel szembe állitja az általa ismert összes áltudományos gyógyászati módszert a homeopátiától kezdve az akupunktúrán, energiagyógyászaton, kiropraktikán, reflexológián keresztül az alternatív rákterápiákig. Leírja a módszerek elméleti alapjait, a módszertanukat, valamint a kezelések hatásosságával kapcsolatos valaha lefolytatott kutatások eredményeit (spoiler alert: ezek konklúziója minden egyes esetben a következő: a módszer hatástalan). Ír még az őssejtterápiáról, a géntechnológiáról, az oltásellenességről, és az áltudományos módszerek hatásmechanizmusáról, a placebohatásról.

A könyv második fő fejezete a táplálkozásgurukat veszi célkeresztbe, előkerül a paleo diéta, a vitaminkúrák, a méregtelenités, a lúgositás és a genetikailag módositott élelmiszerek. A könyv végén egy kis összefoglalót kapunk a szerző korábban megjelent cikkeire érkezett válaszokból, melyek főként a támadott, illetve leleplezett módszerek művelőitől kapott.

“Nekem igazából a könyv szellemiségével van bajom” – írja a könyvről Szendi Gábor, a Boldogkőinek nyiltan nekimenők egyike. Nem sok mindenben értek vele egyet, sőt, eddig nem találtam olyan témát, amiben egyetértettem volna vele, de ezt speciel megértem. Őszintén mondom, hogy megértem.

Tévedés ne essék, Boldogkői munkája hiánypótló, mert ugyan számos újságcikk illetve blogbejegyzés (a ködpiszkálón, sarlatán mumuson, és a critical biomasson is jelentek meg ilyen posztok) énekelte meg már a különféle alternativ terápiák tudománytalan voltát, addig könyvként, minden alternativ módszert sorra vevő munka nem sok látott napvilágot (legutóbb a Trükk vagy terápia‘ címmel jelent meg egy hasonló tematikájú mű magyarul, erről a 2013-as könyvajánlóban olvashattok.)

Tudománykommunikátori szemmel nézve viszont azért, őszintén szólva, itt-ott kikeredett szemmel olvastam a szöveget. Hogy pontosan miért? Sajnos tipikus tudománykommunikációs hibák találhatók benne. Alapvetően nem tiszta, hogy pontosan mi a könyv célja. Ha csak információközlés, akkor alapvetően oké a könyv, bár az ironikus stílus akkor sem passzol. Ha azok meggyőzése, akik netalántán alternatív gyógymódokhoz fordultak eddig, akkor a könyv írója teljesen rossz kommunikációs stratégiát választott (akár tudatos volt ez a választás, akár nem, bár az a gyanúm, hogy az utóbbi eset áll fenn). A tények feltárása és közlése sajnos nem elég ahhoz, hogy ennek a célközönségnek a véleményét megváltoztassa. Sajnos a könyv, jelenlegi formájában, bármennyire is fontos és hiánypótló munka, félő, hogy csak annyit ér el, hogy az áltudományokkal szemben eddig is szkeptikusként gondolkodókkal összekacsintson, ami, szerintem édeskevés. 

Itt az ideje, hogy mindenkit, aki tudománykommunikációra adja a fejét, rábeszéljek arra, hogy beleássa magát a kommunikáció elméleteibe.

Stephen W. Littlejohn, Karen A. Foss, John G. Oetzel Theories of Human Communication, 11th edition (2016)

Kalmár Éva

theories_of_communication.jpg

Tavaly jelent meg ennek a kommunikációs elméletekkel foglalkozó alapműnek a 11., kibővitett kiadása, ami eddig, 74-es első kiadása óta, számomra érthetetlen okokból, sohasem jelent meg magyarul. Hogy miért alapmű? Mert szisztematikusan, csoportokba szedve taglalja a kommunikációval kapcsolatba hozható elméletek egész arzenálját, egymás mellett sorakoznak az amúgy egymással nem igazán kommunikáló tudományterületek, mint például a szemiotika, fenomenológia, kibernetika, szociopszichológia, szociológia, retorika, és persze a kritikus vonal, ahova a marxizmustól kezdve a feminizmus is tartozik. A könyv legnagyobb erőssége, hogy ezen tudományterületek azon elméleteit összegzi és hasonlitja össze, amelyek bárhogyan is összefüggésbe hozhatók a kommunikációval.

Előkerülnek például a kognitiv és információfeldolgozásról szóló elméletek, mint például Heider attribuciós elmélete (ami az egyéni és csoportos döntések okait próbálja megmagyarázni), Sherif szociális elmélete (ami azt írja le, hogy hogyan is képződnek egyes csoportok elfogadott viselkedésmintái, normái, illetve, hogy a csoport tagja mennyire hajlandóak változtatni viselkedésükön, hogy jobban illeszkedjenek ehhez a csoportnormához), Richard Petty és John Cacioppo “Elaboration Likelihood” elmélete (ami az emberi agy azon képességéről szól, ahogy egy új információt feldolgoz. Az elmélet az információfeldolgozás két útját különíti el, a centrális, racionalitáson alapuló utat, amikor a tényeket értékeli és értelmezi az ember, és az alapján fogadja el vagy veti el az információt,  illetve a perifériás utat, amikor is a tényeket figyelmen kivül hagyva, főként érzelmi alapon avagy zsigerből dönt az illető az új információ elfogadásáról), csak hogy pár nagyon fontos elméletet emlitsek.

Hogy miért fontosak ezek, és többi, általam most nem emlitett, de a könyvben szereplő elméletek? Segítenek megérteni azt a bonyolult folyamatot, amit kommunikációnak hívunk. A kommunikáció leírható egy szimpla definícióként, mint például két ember között zajló információközlés, de ennek a definíciónak a matematikai egyszerűsége sajnos köszönőviszonyban sincs a valósággal.

A jó kommunikáció, főként ha tudománykommunikációról van szó, egy előre végiggondolt stratégián kéne, hogy alapuljon, aminek az alapja az, hogy eldöntjük kihez szólunk, milyen céllal (információközlés, meggyőzés, párbeszéd vagy konszernzus kreálása), hogyan, milyen eszközökkel, milyen stilusban. Hihetetlenül fontos, hogy felmérjük, kivel szeretnénk kommunikálni, és hogy nagyjából reális képünk legyen arról, hogy miért gondolkodik vagy viselkedik az illető célcsoport úgy, ahogy, és hogy milyen eszközök jöhetnek szóba, hogy a céljunkat elérjük, főként ha a célcsoport véleményét szeretnénk megváltoztatni. Itt jönnek be a képbe a fenti elméletek, meg persze egy kis szociológia.

Hogy ne csak tömény elméleti könyvet ajánljak, következzen pár  praktikus tanácsokkal teli tudománykommunikációs útmutató kutatóknak.

Science Communication A practical guide for scientists – Laura Bowater, Kaz Zeoman (2013)

Kalmár Éva

 scicompractical.jpg Our most direct and urgent message must be to the scientists themselves: learn to communicate with the public, be willing to do so and consider it your duty to do so. –Bodmer (1985, p.36)”

A 2013-ben megjelent, kutatóknak szánt tudománykommunikációs praktikumként szolgáló könyv harmadik fejezétben szereplő, a Bodmer beszámoló néven elhíresült dokumentumból származó idézet akár az egész könyv mottója is lehetne. Szerzői mindketten biológusok és egyetemi oktatók, akik beleásták magukat a tudománykommunikáció elméletébe és gyakorlatába egyaránt, és úgy értezték, hogy a kutatók egy részének jól jönne bátoritásul egy gyakorlati útmutató, hogy hogyan, illetve hogy hogyan ne vágjunk bele a természettudományos ismeretterjesztésbe.

A gyakorlati tanácsok előtt azonban összefoglalják a tudománykommunikáció történetét, 3 fázisra osztva azt. Az első fázist a deficit modell jellemzi, vagyis az az elmélet, amely szerint ha az emberek többet tudnának a tudományról, sokkal nagyobb mértékben elfogadnák annak eredményeit. Ám az átlagember tudományos ismeretei igencsak silányak, úgyhogy minden kutató kutyakötelessége, hogy beszámoljon arról, amihez ért, és amit kutat, és csak idő kérdése, és az egész világ egy boldog, tudományt-ünneplő hurrá-optimista tömeg lesz. Ezt a modellt az elmúlt 25 év során számos kutatás cáfolta, miszerint több tudományos tény ismerete nem feltétlen vezet a tudományos eredmények illetve újítások elfogadásához, ezért aztán a tudománykommunikátorok új módszereket javasoltak. Ekkor (20-25 éve) kezdődött a második fázis, a PUS (vagyis Public Understanding of Science), illetve később a harmadik szakasz, a PES (avagy a Public Engagement with Science) korszak. Ez utóbbi két szakasz alig pár elképzelésben tér el egymástól, ám mig a deficit modell lényegében egy egyirányú információközlés (a kutatótól a nagyközönség fele), addig a PUS és a PES kétirányú kommunikációt jelent.

Mig az utóbbi 20-25 évben a tudománykommunikáció elmélete e két irányzat szerint fejlődött, a legtöbb kutató még ma is a deficit modell szerint definiálja magát a tudományos ismeretterjesztést, vagyis azt remélik, hogy a nagyközönség majd észhez tér, ha többet tud egy bizonyos tudományterületről. Sajnos az Eurobarométer és a hasonló ország- illetve világméretű felmérések is még most is ezt a már meghaladott szellemiséget képviselik. Hatásos tudománykommunikáció egy speciális, kisebb csoportnak, az úgynevezet célközönségnek szól, nem úgy bele a nagyvilágba és mindekit megszólítva és nem feltétlenül csak információt közöl. A célközönség ismerete kulcsfontosságú, hiszen egy általános iskolás csoportot másként kell illetve lehet bevonni a tudományos kérdések megválaszolásába, mint egy betegcsoport érdekeit képviselő szervezetet. A PES legfőbb célja pedig nem csak az információközlés, és nem csak és kizárólag a meggyőzés. Hanem például a célcsoport véleményének megismerése, az adott emberek félelmeinek, aggodalmainak feltérképezése, hiszen ezen aggályok ismeretében lehetséges változtatni az innovációs folyamatokon, és még a kutatás és fejlesztés alatt megakadályozni azt, hogy egy milliárdos projekt a végén csődbe menjen az esetleges fogyasztók elutasitása miatt.

A könyv későbbi fejezeteiben a szerzők összefoglalják a főként angol helyzetet (amihez képest Európa legtöbb országa, köztük sajnos Magyarország is eléggé le van maradva), vagyis hogy a kutatók miként, miért és hogyan kommunikálnak a nagyközönséggel, valamint megvitatják, hogy hogyan, milyen intézményszintű intézkedésekkel lehetne meghozni a kutatók többségének kedvét a tudománykommunikációhoz, majd végigvesznek néhány a kommunikációs és tanulási elméletet (moztiváció, stb), amik ismerete kulcsfontosságú ahhoz, hogy egy hatásos PES eseményt meg tudjunk tervezni. Szó esik ezen események hatásosságának kiértékeléséről is – na ez már kőkemény szocilógiai kutatásmódszertan, de ha magunk akarjuk elvégezni az értékelést, akkor erre a tudásra is szükségünk van. Legvégül jönnek a praktikus tanácsok, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennünk, és főként milyen buktatókat kell elkerülnünk, ha a mai tudománykommunikációs trendekhez (mint például a Social impact of science, public engagement, science outreach) akarunk csatlakozni.

Mivel minden olyan fontos tudományos cikk és dokumentum előfordul a könyvben, ami a tudománykommunikációs képzésem alatt előfordult, vagyis a tudománykommunikációról egy teljes és reális képet ad, valamint mivel kézzel fogható jótanácsok vannak a könyben, minden kutatónak ajánlanám, aki tudományos ismeretterjesztésre adta vagy adja a fejét.

Het exacte verhaal – Ionica Smeets (2014)

Kalmár Éva

exacte_verhaal.jpgSzintén praktikus tanácsokkal teli könyv – ez kivételesen holland nyelven. Ionica Smeets a Leideni Egyetem Tudománykommunikációs tanszékének vezetője, matematikus és egyben a tudománykommunikáció professzora. Fix rovata van egy neves holland napilapban (Volkskrant), és a magyarra Az egzakt történetnek fordítható, természettudományokat művelő kutatóknak írt könyvében szisztematikusan végigveszi a jó tudomáynos ismeretterjesztő cikk, könyv vagy előadás ismérveit. A következő témaköröket veszi górcső alá: a jó témaválasztás, mitől lesz egy történet olvasható vagy értelmezhetetlen, milyen szerkezete legyen a cikknek (blognak, stb), ezekre példákat is hoz, használjunk-e metafórákat vagy sem, hogyan válasszuk meg a szavainkat, milyen illusztrációt használjunk, hogyan népszerűsithetjük a cikkünket, mi a helyzet, ha a gyerekeknek írunk.

Igaz ugyan, hogy Smeets leginkább a klasszikus, deficit modellt idéző egyirányú ismeretterjesztés híve, de egy jó cikknek, előadásnak vagy blogbejegyzésnek megvan a helye egy PUS vagy PES stratégiában is, vagyis nem árt tudni, hogyan is lehet ebből a stílusból a legtöbbet kihozni.

Kaas en de evolutietheorie – Bas Haring (2001)

Kalmár Éva

kaas-omslag1.pngHa már Hollandia, és ha már Leideni Egyetem, Bas Haring talán Hollandia egyik legismertebb tudományos ismeretterjesztője. Filozófusként végzett Utrechtben, és a mesterséges intelligenciát kutatta. Jelenleg a Leideni Egyetemen egyetemi tanár, és speciális feladatköre a Public Understanding of Science, szabad fordításban a tudomány széleskörű népszerűsítése. Féltucatnyi könyve jelent meg hollandul, tévés műsorokban szerepelt mint állandó tudományos szakértő. Ionica Smeets-szel közösen írt könyvük 2010-ben jelent meg Vallende kwartjes címmel (talán Leeső tantusz-nak lehetne ezt fordítani).

A Sajt és az evolúciós elmélet (Kaas & de evolutietheorie) címet viselő ismeretterjesztő könyve volt az első, ami tőle a kezembe akadt. 2002-ben megkapta a legjobb gyerekkönyveknek járó Gouden Uil (aranybagoly) díjat, illetve a tudományos ismeretterjesztő könyvek díját, az Eureka’-t. Nem is csoda, hiszen hihetetlen könnyedén olvasható, ám elég izgalmas filozófiai kérdéseket feszegető olvasmány. Szerintem mindenképpen megérné magyarra (vagy legalább angolra) leforditatni, hogy szélesebb közönséghez is eljusson. Most látom, hogy azért németre leforditották anno, és ez a kiadás 2003-ban megnyerte a legjobb német nyelven megjelent természettudományos könyvek díját.

Az egyik gyakran előforduló tévhit az evolúciós elmélettel kapcsolatban az, hogy az evolúciónak valami célja van, a tökéletes felé törekszik, illetve hogy a fajok és az élőlények célja, hogy fennmaradjanak. Ez a problematika az első fejezetek egyikében rögtön elő is kerül, és Haring számtalaszor elismétli benne, hogy az evolúciónak nincs célja, illetve az evolúció nem tud gondolkodni vagy tervezni, és ennek kapcsán számos példával cáfolja az intelligens tervezés tipikus érveit. Itt kerül elő a cimben szereplő sajt is – valószinűleg véletlenül fedezte fel valaki a sajtkészítés titkát, nem előre megfontolt szándékkal rohasztottak tejet először, és valószinűleg az eredeti eljárás számos lépésben azóta meg is változott (és azóta is boldogok a sajtkészítők). Másik példáként a bálna orrnyílását hozza fel – milyen tervező tervezne egy feleslegesen a tüdőtől a szem és száj közötti területre, majd fel a háton lévő orrnyílásig kanyargó légcsövet ahelyett, hogy egyenesen a tüdőből felmenne a háton lévő orrnyilásig? Haring amúgy is hihetetlen repetroárral rendelkezik, ha valamit szemlélteni kell, a természetes szelekcióra például egy nagyon meggyőző, és sokaknak talán könnyebben érthető focibajnokságos hasonlatot hoz, a fajkeletkezést pedig az amerikai foci és a rögbi példáján keresztül magyarázza el.

Az evolúció kapcsán persze szóba kerül az élet kialakulása, az evolúció története is, és a fajokról meg persze a génekről is ír. Ami viszont megdöbbentett, hogy a könyvben a gének kapcsán nem köszönnek szembe olyan fogalmak, mint pl DNS, kromoszóma, mutáció, meg se próbálja ezeket elmagyarázni, csak egy igencsak szemléletes hasonlatot használ: az élőlények olyanok, mint egy másológépekkel teli szoba, a másológépek pedig a saját technikai leirásukat másolják, mégpedig úgy, hogy ha egy másolási hiba erdeményeként az jelenik meg a papiron, hogy kétszer olyan gyorsan másoljanak, mint eddig, akkor azt meg is valósitják.

A könyvben számos érdekes és megdöbbentő kérdés merül fel. Például hogy hogyan meg miért kerültek az első nyulak az 1950-es években az éppen frissen feltöltött Flevoland területére, amin alig pár növény kezdett csak el nőni, és csak vízzel teli csatornákon keresztül ehetett elérni? Vagy hogy miért halunk meg, mi is az a halhatatlanság? Na itt előtör belőle a mesterséges intelligencia – kutató, olyan gondolatkisérleteket ir le, ami bármelyik scifi iró fantáziáját megmozgatná, de ettől csak izgalmasabb lesz a kérdés, hogy evolúciós szempontból van-e egyáltalán értelme a hallhatatlanságnak. Egy külön fejezet foglalkozik a szex-szel, amiben előkerül a homokszexualitás természetességéről szóló vita is (persze előjön az a kérdés is, hogy mi a természetes? Ami az élővilágban előfordul? A homoszexualitás, mint tudjuk, az bizony az állatvilágban előfordul nem egy esetben.). A családi kötelékekről szóló fejezetben ismét előkerül egy érzékeny téma – evolúciós szempontból többet ér-e egy többgyerekes család, mint egy gyerektelen? Természetesen nem, és ezt Haring evolúciós érvekkel le is vezeti.

Külön kitér még Haring a kultúrális evolúcióra, a viselkedés öröklődésére, ezen belül is a csoportos viselkedés sajátosságaira, az erkölcsi normákra, valamint lezárásként Isten is megjelenik a könyv utolsó fejezetében, témaként legalábbis.

Egyéb könyvei: A 2003-as De ijzeren wil (Vasakarat) a mesterséges intelligenciával kapcsolatos filozófia és etikai kérdéseket boncolgatja.  A Plastic Panda’s (2011) a változó környezetünkkel foglalkozik, azzal, hogy milyen hatása van annak, hogy kiirtjuk az erdőket, és helyettük maximum városi parkokat telepitünk meg mezőgazdasági treületeket hozunk létre, illetve hogy a természet azért próbál a lakott területen is visszanőni, illetve hogy a természet meg állatok iránti igényünket műanyag játékpandákkal próbáljuk kielégiteni. A legújabb könyve  a Waarom Cola duurder is dan melk (A kóla miért drágább a tejnél?) a gazdaság alapkérdéseit boncolgatja.

How to bake π – Eugenia Cheng (2016)

Tancsibácsi

Kollégáimat gyakran szoktam frusztrálni azzal a kérdéssel, hogy magyarázzák már el nekem, hogy vajon miért van szükség arra, hogy az általuk tanított tantárgyakat tanítsuk (a biológiával szemben is felmerül ez a kérdés, mielőtt bárki elfogultsággal vádolna). A legizgalmasabb beszélgetéseim a matematikusokkal szoktak lenne. Mindenki sejti, hogy a matematika fontos dolog és ott a helye a tantervben, de hogy pontosan miért is lenne szükség lenne rá (az alapvető számolás megtanítása után) és miért pont arra lenne szükség, amit tanítunk, azt nem olyan könnyű megmondani.

Eugenia Cheng könyve sokat segített abban, hogy közelebb jussak a válaszhoz, pedig a matematikának az egyik legkriptikusabb, a valóságtól leginkább elszakadt ágáról, a kategória-elméletről szól. De mindezt egyfelől nagyon szórakoztatóan teszi, másfelől pedig csak a második felében. A könyv első fele arról szól, hogy mi is a matematika egyáltalán, mi a matematikai gondolkodás. Mindehhez a magyarázathoz Cheng elsődlegesen cukrászati metaforákat használ. Mivel maga is lelkes amatőr cukrász, minden fejezetet egy recept nyit meg, ami azután segít megérteni valamilyen matematikai koncepciót. Az esetek legnagyobb részében a receptek szorosan kapcsolódnak a későbbi magyarázathoz, csak egy-két helyen éreztem azt, hogy inkább a koncepció miatt kerültek ide. A mi a matematika kérdéstől (ami itt nem csak izgalmas, e nagyon szórakoztató is) eljutunk azután a kategória-elméletig, ami ekkor már nem is tűnik annyira furcsának. Tény, hogy valami rettentően elvont dologról van szó (matematikai rendszerek matematikájáról?), de eddigre már képesek vagyunk ennek a szépségét, esztétikáját is érzékelni.

Storm in a Teacup – Helen Czersky (2016)

Tancsibácsi

A fizika tényleg mindenütt ott van, de csak ritkán gondolunk bele, hogy mi mindenben. A könyv szerzője, aki szakmáját tekintve buborékológus igazi fizika rajongó és mindannyiunk nagy szerencséjére megmutatja nekünk, hogy milyen sok helyen is van a fizika. Szó esik itt gőzmozdonyokról, mazsoláról, a csigák nyálkájáról és műholdakról. Miközben egyetlen képlet sincs a könyvben, mégis kimerítőbben mutatja be, hol mindenhol van dolgunk a fizikával, mint négy évnyi középiskolai tankönyv. Ráadásul éppen azért, mert nem kell képletekkel bajmolódni és nem cél, hogy a vonatkozó példákat meg tudjuk oldani, számtalan olyan dologról is szó esik, ami az iskolai tanulmányok során csak említés szintjén kerül elő, mint a súrlódás, a légellenállás, a kapilláris hatás vagy a sajátrezgések.

Talán még soha nem írtam bele könyvbe, de ennek a margójára elkezdtem kigyűjteni a jobbnál jobb példákat, amiket a tanításban használhatok majd. Egy tanár számára igazi aranybánya a könyv.

Az ősrobbanás hősei – Mezey Dorka (2017)

Tancsibácsi

20170608_103315.jpgEz a könyv az idei év egyik legizgalmasabb népszerűsítő műve volt számomra. Kémiai mesekönyvről van szó, amiben megszemélyesített elemek kalandjait követhetjük és ismerkedhetünk meg alapvető tulajdonságaikkal. Az első fejezetben arról van szó, hogyan is keletkezett Hidrogén Hugó, az utolsóban pedig a senkivel szóba sem álló nemesgázok a főszereplők. Valódi izgalmas mesékről van szó, amiben izgulhatunk, hogy vajon mi lesz a szilíciummal, amikor az asztenoszférából a felszínre kerül, de megismerkedhetünk a kémiai kötésekkel, alapvető fizikai, kémiai, geológiai folyamatokkal. A nyelvezet ügyesen egyensúlyoz a tudományos pontosság és az érthetőség között (a megcélzott korcsoport a 10-12 évesek), ha pedig kellene egy kislexikon is segít a tájékozódásban. A könyvhöz készült egy modellező készlet is, amivel az olvasók maguk rakhatnak össze molekulákat, fémrácsokat és ehhez egy kis füzet, a Kötések könyve, ami összekapcsolja a kettőt.

Jelenleg a könyv csak négy példányban létezik, mivel egy 11. évfolyamos diák éves projektmunkájának eredménye, de talán hamarosan több is készül majd belőle.

20170608_103350.jpg

Evolution: a view from the twenty-first century – James Shapiro

Kun Ádám

js-evolution.jpgJames Shapiro amerikai genetikus nem túl hosszú könyvének címe érdekes választás több szempontból is. Egyrészt evolúcióról szól, így a címválasztás jogos. De a biológiában minden az evolúcióról szól (vö. „a biológiában semminek nincs értelme csak az evolúció fényében”). Ez a könyv pedig alapvetően genetikáról, azon belül is molekuláris genetikáról szól. Minden genetika és molekuláris biológia iránt érdeklődő számára ajánlott olvasmány. Minden alapvető genetikai és sejttani folyamatot érint, a DNS másolásától, a transzláción át a sejtosztódásig. Mindegyikbe csak annyira merül el amennyire szükséges, a részletek az irodalmi hivatkozásokat követve megismerhetőek. Ebben is főleg Scientific American (Amerika vezető tudománynépszerűsítő magazinja) cikkekre hivatkozik, hogy mindenki számára emészthető forrásokra támaszkodhasson. Evolúcióbiológusként nem biztos, hogy az én tisztem lenne ajánlani egy genetika könyvet. A genetika, az örökléstan, az evolúció egyik pillére. Szaporodás, öröklődés és változatosság. Ez szükséges az evolúcióhoz. Ebben a könyvben az öröklődésről és a változatosságról, illetve annak előállításáról van szó. A változatosságot alapvetően a mutációknak köszönhetjük. Ez a folyamat, ami új genetikai változatokat állít elő. A mutációról pedig mindannyian tudjuk, hogy véletlen. S erre a véletlen folyamatra kell hagyatkoznunk, amikor újdonságra van szükségünk. Ugye?

És miért érdekes választás a „huszonegyedik századból nézve” alcím? Mert elsőre úgy értelmeznénk, hogy a XXI. század molekuláris biológiájáról van benne szó. Hogy itt újdonságokról lesz szó, amelyeket pár éve még nem ismerhettünk. Van ilyen is benne, de jellemzőbb, hogy a 70-es – 80-as évek ismeretére támaszkodik. Akkor mi benne a XXI. századi? A látásmód. Az ahogy az ismeretek összeértek, s végre valaki ki meri mondani azt, ami ezen ismeretekből kirajzolódik.

Mert ezen ismeretekből az rajzolódik ki, hogy a mutáció nem véletlenszerű. A genomunk ott és akkor  változik, ahol javulhat és amikor szükség van rá. Ez alapvetően megváltoztatja azt, ahogy az evolúcióról gondolkodunk. Az evolúció az öröklődő tulajdonságok gyakoriságában történő változás. Egy előnyös változat elterjedhet. De hogy kapunk előnyös változatot? A mutációk jelentős része hátrányos. A valóságban a mutációk betegséget jelentenek és nem szuperképességeket egy képregényből. Amikor a környezet változatlan, akkor a meglevő megoldások megfelelőek. Nem biztos, hogy jó ötlet változni. De mi van, ha a környezet változott, s a régi trükkök nem működnek? Mondjuk elfogyott egy baktérium számára a felhasználható cukor. Lehet, hogy van más cukorféleség, de azt nem tudja felhasználni. Változnia kell. Mire? Az nem tudható, újdonságot keres. Viszont valószínű, hogy a transzporterjei és a cukrokat átalakító enzimeinek kell változnia. Nem érdemes a sejtfalszintézisét tönkrevágnia, vagy a sejtosztódás szabályázást sutba dobnia. Nem mindegy, hogy mikor és hol mutálódik az élőlény genomja.

A változatosság előállításának ezen jól hangolt módszere az evolúcióképesség evolúciójának eredménye. Az élőlényeknek nem csak az itt és mosttal kell megbirkózniuk, de a jövőbeli kihívásokkal is. Jelenlétük mutatja, hogy mindeddig képesek voltak megoldásokat találni a kihívásokra, amivel az élőlények az elmúlt majd 4 milliárd éve találkoztak. A megvalósítás molekuláris részleteit a könyvben találjátok.

A XXI. század eleje a kiterjesztett evolúciós szintézisé, úgy, ahogy a XX. század eleje a modern evolúciós szintézis ideje volt. A darwini alapok nem változtak, de az ismeretek bővülésével egyes részek finomodnak, mások lecserélődnek, és a biológia új területei kerülnek az evolúcióbiológia integráló védőernyője alá.

Adam’s Tongue: How Humans Made Language, How Language Made Humans – Derek Bickerton (2010)

Kun Ádám

db-adamstongue.jpgDerek Bickerton amerikai nyelvész arra keresi a választ, hogy miképp tettünk szert a nyelvkészségre. Egyre több eddig emberinek vélt tulajdonságról derült ki, hogy osztozunk rajta valamely állattal. Nyelvkészséget más fajban nem találtunk. Pedig próbáltunk „beszélni” tanítani mi papagájtól kezdve delfinen át mindenféle emberszabásút. Mindhiába. Egy kétéves lepipálja őket, s az embergyereket nem kell hosszan trenírozni minden egyes szóra. Az ember különlegessége a nyelvkészségben rejlik.

És fogalmunk sincs, hogyan alakult ki a nyelv. Előnyös? Meglehetősen. Egy nyelvkészséggel rendelkező faj pár tízezer év alatt meghódíthatja a bolygóját, rátelepedhet a táplálékpiramis csúcsára és levetheti magáról a mindennapi túlélésért folytatott küzdelem nyűgét (az el kell vonszolnom magamat a sarki boltig, nem számít létért való küzdelemnek). Ha ennyire szuper dologról van szó, akkor miért vagyunk vele egyedül? Miért nem beszélnek körülöttünk az élőlények?

Egy evolúciós, adaptációs kérdésről van szó. Milyen szelekciós nyomás tette lehetővé a nyelvkészség kialakulását? Olyan forgatókönyvet kell találnunk, abban a környezetben előnyös, amiben a nyelvkészség kialakult, csak az emberre jellemző és 10 szóval el lehet indulni. Tehát nem az a kérdés, hogy most miért jó szájalni, hanem pár százezer évvel ezelőtt miért volt jó. És csak olyan forgatókönyv jöhet szóba, ami csak ránk illik, s más élőlényre nem. Megjegyzem, hogy a vadászatott előre megbeszélő embercsoportokra alapozó hipotézisek itt buknak meg. Rengeteg állat tud hatékonyan csoportban vadászni nyelvkészség nélkül. És 10 szónak elégnek kell lennie. Az nem sok. Nem lehet vele órákig szórakoztatni a társakat, mint azt a szóbeli kurkászás hipotézis feltételezi.

A történet, amit Bickerton bemutat, az afrikai szavannákra visz vissza minket. Ott nem vadászunk, hanem dögöt eszünk. Amely dögökért meg kell küzdenünk a többi profi dögevővel. A mi oldalunkon az eszközhasználat, a nagy csoport és a nyelv áll. A másik oldalon fogak és karmok. Tudjuk ki nyert. A „csata” részletei a könyvben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük