A házimacskák eredete – az archeogenetika szemszögéből

Ahogy a kutyák esetében is adott az ős a farkas személyében, úgy nem kérdéses az sem, hogy napjaink elkényeztetett házimacskái egységesen vadmacskaeredetre vezethetőek vissza. Sőt még az sem vitatott, hogy a vadmacska (Felis silvestris) öt alfaja közül a közel-keleti/afrikai elterjedést mutató F. silvestris lybica az az állat, amelyből az évezredek alatt kényeztetni való szőrgombócot gyártottunk. Ezen túl azonban több kérdőjel is adódott a macskaháziasítás körül. Ezekre próbál választ adni a Nature  kiadásában megjelenő új lap, a Nature Ecology & Evolution hasábjain megjelent cikk, ahol paleogenetikai eszközökkel kezdtek neki a kérdés vizsgálatának.

A költségek csökkenésével, ugyanis az ősi csontokból kinyert DNS vizsgálata már ilyen kérdésekre is választ adhat, nemcsak a minkett jobban érintő, emberi vándorlásokéra. Ráadásul, a macskákat gyakran temették együtt gazdáikkal (nyilván itt is az egyiptomi macska-múmiák a legjobb példák, de nemcsak ezek esnek ebbe a kategóriába, Ciprusról pl. 9500 évvel ezelőtti macska-ember együttemestésről ismerünk példát), így viszonylag jól megőrzött DNS-el is rendelkezünk több száz, vagy akár ezer évvel ezelőtt élt macskapopulációkról.

Ez pedig azért fontos, mert a F. s. lybica esetében is több populációt tudunk elkülöníteni a mitokondriális DNS (mtDNS) szekvenciáj alapján és egy fontos cél lenne annak a pontos megértése, hogy hol és hányszor történt ezeknek az állatoknak a magunkhoz édesgetése. A mai Törökország területéről előkerült, minden valószínűség szerint már félig-meddig domesztikált (és a ma is szemidomesztikáltnak tekintett macskák esetében ez nem is lehet másképp), közel 9000 éves macskamaradványok vizsgálata azt mutatja, hogy az első, házak körül ólálkodó már nem annyira vad macskák egyöntetűen az mtDNS “A” típusát hordozták. 

Flethetőleg a földművelés elterjedésével megjelenő gabonaraktárak és az azokba beköltöző egerek, pontosabban azoknak célzott elpusztítása jelentették azt a pontot, ahol hirtelen az ember és a vadmacska érdekközösségbe került, és az emberhez fokozatosan hozzászokó macskákban előbbi is meglátta a hasznot. Ennek megfelelően a földművelés elterjedésével megjelennek DK Európában is az első macskák, ezek pedig ugyanazt az “A” mtDNS-t hordozták (legalább is ezt leljük a mai Románia területéről előkerült 4-6000 éves leletekben).

De persze akik igazán nekiláttak a macskák tudatos nevelésének, azok az egyiptomiak lehettek, ahol már festményeken, vallási szimbólumokon is feltűnik az állat. Az érdekesség az, hogy a macskamúmiákban azonban egy másik mtDNS típus, az ún “C.” típus lelhető fel és nem az “A”. Ez igazából két módon magyarázható (és jelenleg nem tudjuk eldönteni, melyik az igaz): az egyik lehetőség, hogy az egyiptomiak, a korábbi eseménytől függetlenül, maguk is háziasították a környékükön élő vadmacskákat, a másik pedig, hogy a számos ismeret Közel-Keletről történő importjával behoztak háziasított macskákat, akik keveredtek a helybeli vadmacska populációkkal, és az utódokban csak utóbbiak anyai vonala maradt fent.

Akárhogy is történt, az biztos, hogy az egyiptomiaktól aztán végképp elindult világhódító útjára a házi macska, és a bizánci birodalom idején kereskedelmi hajókon már egészen távoli viking kikötőkig (Ralswiek, a Balti tengeren) eljutottak. Mára pedig a világ sok százmillió házimacskája ennek az “A” és “C” típusnak az utódja.

A háziasítás első pár évezredében azonban minden jel szerint az ember a macskában csak hatékony egér-terminátort látott, így a szelidítésnek nem voltak további ambíciói. Utóbbira egészen minimum a középkorig várni kellett, amikor elindult a különböző macskafajták tenyésztése. És ehhez kapcsolódik egy másik különösen érdekes kérdés, amire a cikk választ ad: hogy mikor jelenhetett meg a ma viszonylag elterjedtnek számító foltos (blotched) Tabby fenotípus. A bundamintázat genetikáját már hosszabb ideje értjük és pár évvel ezelőtt arra is fény derült, hogy egy Taqpep nevű, kicsit bizonytalan funkciójú, de a bőrben kifejeződő gén mutációjának köszönhető ez a foltos kinézet. Ezzel az információval felvértezve meg lehetett vizsgálni az archaikus genomokat és kiderült, hogy a Ta^b allél jóval a háziasítás kezdete után, valamikor a középkorban jelent meg és csak azóta terjed a populációkban.

Kb. itt tartunk most. Az “A” és “C” típus viszonyát még bizonyára tisztázza majd a közeljövő és akkor talán egyértelműbben meg tudjuk azt is mondani, hogy vajon hányszor történhetett a vadmacska megszelidítése közös történelmünk során. 

(További érdekességek a tanulmány utolsó szerzője által jegyzett komment-cikkben olvashatóak, illetve a Science kapcsolódó irományában.) 

Ottoni C, Van Neer W, De Cupere B, Daligault J, Guimaraes S, et al. (2017) The palaeogenetics of cat dispersal in the ancient world. Nat Eco&Evo 1: 0139.