Ezúttal mellőzve az ilyenkor kötelező mentegetőzési kört a posztok megritkulása/nemléte okán, csapjunk is bele, miket olvastunk az elmúlt évben:
Matthew Cobb: As Gods – A Moral History of the Genetic Age
Varga Máté
A tudománytörténetet feldolgozó könyvek, ha nem is a görögöktől, de jobb esetben is a 19. sz. végén, vagy a 20. sz. első felében bekövetkező eseményekkel indítanak, így ritkaság számba megy, ha olyan műről esik szó, ahol a szereplők nagyon nagy része nem hogy él, de még tudományosan is aktív. A biotechnológia azonban pont egy ilyen fiatal tudomány, amelynek a genezise az 1960-as évek legvégére esett (vagyis kellően régen ahhoz, hogy főleg a fiatalabbak számára már “történelem” legyen, az idősebbek számára viszont “nem is olyan régen), ráadásul azóta is elképesztő mértékben fejlődik és eredményei révén egyre inkább életünk meghatározó részévé válik.
2016-os könyvajánlónkban már ajnároztam Matthew Cobb egy korábbi, tudománytörténeti könyvét, a “Life’s Greatest Secret” címűt, amiben a modern genetika huszadik századi történetét dolgozza fel, ez az új műve pedig kvázi az előző könyv folytatásának is tekinthető. A történet a rekombináns DNS technológia megjelenése körül indul, bemutatva, hogy lett néhány obskurus labormegfigyelésből milliárd dolláros üzlet és egészen napjainking tart, amikor a CRISPR-alapú genomszerkesztésnek köszönhetően a teljes biológiai tudomány egy hasonló forradalmon megy keresztül.
A hamarosan nyugdíjba vonuló Cobb mestere a történetszövésnek, de ez a könyv nem áll meg a puszta tudománytörténeti bemutatónál, hanem a kezdetektől fogva bemutatja azokat a morális tépedlődéseket, amelyeken a tudományos közösség átment, miközben egyre hatékonyabb technológiákat fejlesztett ki. Ezek manapság főleg a CRISPR apropóján kerülnek szóba, de tulajdonképpen nem nagyon változtak 1974 óta: mire használható az új technológia, valóban fel tudjuk-e mérni és ha nem látjuk be teljesen a következményeit, milyen keretrendszerben engedhető meg ez a használat? A kérdések minden technológiai ugrás után újból aktuálisak lesznek, de míg a rekombináns DNS technológia esetében a kezdeti félelmeket sikerült megnyugtatóan feloldani, a CRISPR esetében elég volt egy renitens, ami azóta is nagyon hosszú árnyékot vet az egész eljárásra.
Itthon nem annyira dívik ismeretterjesztő “kötelező olvasmányokkal” bombázni egyetemen a hallgatókat, de ha lehetne, ezt legalább is a “nagyon melegen ajánlott” kategóriába tenném minden bio-/géntechnológia kurzuson.
William A. Harris: From Zero to Birth – How the Human Brain is Built
Varga Máté
Számos kényelmetlen apró részlet juttathatja az ember eszébe, hogy az idő bizony nagyon is múlik, és az egyik ilyen, hogy olyan kutatók, akik még a csúcson voltak, amikor én a biológusi pályára léptem most nyugdíjba vonulnak – és ha már nyugdíjba vonulnak (vagy arra készülnek), kicsit kényszeresen és kiszámíthatóan, de általában írnak egy laikusoknak szóló könyvet is, ahol saját munkájukat próbálják az adott tudományterület szélesebb kontextusában elhelyezni. Bill Harris, Cambridge-i professzor, a gerinces retina fejlődésbiológiájának egyik legismertebb kutatója pont ebbe a kategóriába illik bele és új könyve azt kísérli megbemutatni, minképp fejlődik ki a retina, illetve bővebben a teljes idegrendszer, aminek az előbbi is csak része.
A fejlődés itt abszolút tágabb (biológiai) értelemben értendő, hiszen az első fejezetek az embrió megtermékenyítése utána legkorábbi stádiumokat mutatják be, a korai osztódásokat, illetve azokat a mechanizmusokat, jelátviteli útvonalakat amelyeknek köszönhetően a későbbiekben létrejön az a sejtcsoport, amelyből az idegrendszer csírái, a neuronok elősejtjei alakulnak ki. Ezeket követik aztán a későbbi fejezetek, ahol az idegsejtek sokszínűségét biztosító mechanizmusok, az axon-nyúlványok célkeresése, az idegsejtek közötti kapcsolatok (szinapszisok) kialakulása, valamint az agy egyes réginak elkülönülése lesz terítéken.
Talán ez a felsorolás is elegendő, hogy láthassuk, ez esetben inkább olvasmányos tankönyvről van szó, mint klasszikus értelemben vett szórakoztató, de ismeretterjesztő irodalomról – és valóban nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a könyv írása során Harris előtt célközönségként saját diákjai lebeghettek. De ennek megfelelően minden fejlődésbiológia kurzusba könnyen beépíthető ez a könyv, és mindenkinek, akit érdekel a biológiának ez a területe ajánlani tudom.
Alfonso Martinez Arias: The Master Builder – How the New Science of Cell is Rewriting the Story of Life
Varga Máté
És ha már nyugdíjba készülő, könyvet író Cambridge-i professzorokról van szó, akkor nem maradhat ki Alfonso Martinez Arias sem (igaz, ő egyelőre csak áttette a székhelyét Barcelonába, és igen csak aktív a kutatás területén, de azért ezt már mindenki a pályája végeként nézi). Alfonso éveken át az ecetmuslica genetika és a jelátviteli útvonalak egyik “nagyöregjének” számított, míg nem az embrionális őssejtek és a belőlük készíthető összetettebb struktúrák el nem csábították – így az utóbbi éveit már azzal töltötte, hogy embrionális őssejtek aggregátumaiban megjelenő, az emberi embriogenezis korai stádiumait megidéző mozgásokat és mintázatképző mechanizmusokat tanulmányozza.
Bár a könyv, ez alapján aligha meglepően, nagyon szépen bemutatja a különböző komplexitású “embrioid” struktúrákat, sokkal többet ad, mint egy egyszerű tankönyv. Alfonso ugyanis a missziójának érzi, hogy “génközpontú” gondolkodásunkat átállítsa “sejtközpontúra”: a könyv címében is megidézett építőmester maga a sejt, amelynek különböző formái, iterációi hozzák létre a szervezetet, és aminek – ha hiszünk az írónak – a genom csak kiszolgálója, segítője. Ezzel az interpretációval azért lehet vitatkozni, mert bár kétségtelen, hogy a “fenotípus” mindig a sejt, egyetlen sejt sem létezik genetikai anyaga nélkül, és ha egy adott sejtbe egy másik sejt genetikai anyagát ültetem (gondoljunk csak Dolly, a birka klónozására), akkor az új genetikai anyag hamarosan átveszi az irányítást.
Ettől még természetesen üdítő a néha valóban leegyszerűsítően frusztráló (és hamis), “minden a génjeinken múlik” világkép világos alternatívájáról olvasni. És Alfonso tényleg mesterien mutatja be, ahogy az elején egyenlő, de legalább is annak tűnő sejtek miként vállnak egyre különözőbbeké és specializáltabbakká, ahogy halad a fejlődés, hogyan járul hozzá a szakzsargonban csak “morfogenetikus változásoknak” aposztrofált táncuk ahhoz, hogy egyre bonyolultabb struktúrák alakuljanak ki, miközben a folyamat során egy nagy közös cél vezérli őket.
A könyv legjobb fejezetei azok, ahol arról a területről ír, ami most a lehető legközelebb áll hozzá: az őssejtekből kiinduló, embriókra emlékeztető, de igazából embriónak mégsem tekinthető különleges (jobb szó híján) sejtaggregátumokról. A szaknyelv ezeket blastuloidoknak nevezi, a még komplexebbeket pedig akár “szintetikus embrióknak” – itt érdemes azonban azt is megjegyezni, hogy Alfonso borzasztóan kritikus és pedáns azzal kapcsolatban, hogy pontosan milyen struktúrákat minek kellene nevezni, mennyire kell egy-egy struktúra emlékeztessen egy embrióra, hogy egyáltalán felmerüljön egy-egy ilyen elnevezés. Ezzel kapcsolatos híres-hírhedt tavalyi összezördülése Magdalena Zernicka-Goetz-cel, aki maga is a terület egyik úttörője, és akinek 2020-ban ajánlott könyve (The Dance of Life) talán leginkább hasonlít témájában ehhez a műhöz is.
Kevin Mitchell: Free Agents – How Evolution Gave Us Free Will
Varga Máté
Az előző ajánlóban emlegetett Alfonso Martinez Arias mellett az egyik legszorgalmasabb (és talán még eredményesebb) ostorozója a géncentrikus világképnek pont Kevin Mitchell, akinek a korábbi könyvét már 2019-ben ajánlottuk. De míg az “Innate” célja a klasszikus “nature vs. nurture” vitán való felülemelkedés volt, azzal, hogy a gének és a környezet fontosságához hasonlította a fejlődési folyamatok eredendő stochaszticitását, Mitchell ebben a könyvében – részben a korábbi műre építve – egy még merészebbet húzott: egy nagyon erős vitairatot tett le annak alátámasztására, hogy létezik szabad akarat, és ennek a léte egyenes következménye evolúciós történetünknek is.
A könyv első fejezetei, ha nem is az ősrobbanástól indítanak, de tényleg az élet kialakulásától követik végig az egyre komplexebb idegrendszerek kialakulását, az ezekhez vezető evolúciós “nyomásokat”, illetve a belőlük származó egyre komplexebb viselkedéseket. Ebből a szempontból ez a rész sokban emlékeztet Peter Godfrey-Smith 2022-ben ajánlott “Metazoa” c. könyvére.
Aztán viszonylag gyors váltással jutunk el a filozófiai kérdések boncolásához, ahol Mitchell egyértelműen állást foglal a “kemény determinizmus” ellenében, ahol kvantum-fizikai alapokon sokan azt vallják, hogy az Ősrobbanástól az Univerzum végéig tulajdonképpen minden előre kiszámítható, és csak a megfelelően részletes inputok hiányoznak ahhoz, hogy korunk Laplace-démonja ezt meg is tegye. Ez – szerinte – részben a kvantum-dekoherencia jelensége miatt eleve lehetetlen, de még inkább azért, mert a biológiai rendszerek eleve zajosak (lásd az “Innate” témáját is). Számos példát látunk, hogy ezt a zajt, ami még egy klonális (vagyis genetikailag kvázi identikus, azonos körülmények között nevelkedő) populációban is viselkedésbeli különbségeket okoz, a rendszerek kifejezetten fenntartják, és ha lehet sem próbálják csökkenteni. Mindez pedig ahhoz vezet, hogy a viselkedéseknek (főleg új környezetben) is van egyfajta kiszámíthatatlansága.
Erre jön rá, hogy az egyre összetettebb idegrendszerekben egyre több rétege van az idegsejteknek, amelyek az alsóbb rétegek mintázatait különleges módon értelmezi (lásd a programozott neurális hálózatok működését, ami ennek analógiájára épült). Ez lehetővé teszi az egyre szofisztikáltabb predikciókat, azok összehasonlítását a tapasztalattal és ennek megfelelő korrigálást. És kellő számú réteg felett megjelenhet a szabad akarat is egy ilyen idegrendszerben.
A könyv utolsó fejezetei már nehezebben emészthetőek, de talán egy ennyire komplex kérdésnél ez érthető is, hiszen rengeteg információt kell viszonylag lecsupaszítva átadni. Összességében azért úgy érzem, hogy akárcsak az Innate-tel, ezzel a könyvével is sikerült egy fontos kérdést átláthatóbbá és elérhetőbbé tenni Mitchellnek, és mivel óriási anyagot dolgoz fel, még a különböző altémák szorgos kutatói is értékelni fogják a szintézist.
Johannes Krause, Thomas Trappe: Az emberi gén útja
Josephine Quinn: How the World Made the West – A 4000 Year History
Varga Máté
Viszonylag ritkán van, amikor két könyvet párban ajánlunk, de a két szóban forgó alkotás sok szempontból ugyanazt kísérli meg: átértelmezni egy kicsit Európa történetét, az írott történelem hajnalán, vagy azt akár megelőzően bekövetkező, kevésbé jól dokumentált eseményeket bemutatni.
A német archeogenetikus és az oxfordi klasszicista tulajdonképpen egyaránt a másik tudományából (is) igyekszik meríteni, hogy kétfelől érkezve ugyanarra a következtetésre jusson: bár a történelmet hajlamosak vagyunk véres ütközetek, elbukott vagy megnyert csaták, felemelkedő, vagy épp összemoló birodalmak egymásba folyó történeteként látni, valójában a csaták a ritkák, és ami állandó az a kultúrák, termékek, felfedezések, és ezekkel együtt az emberek (ill. a bennük rejlő gének) áramlása.
Krause könyve valamennyire David Reich “Who We Are and How We Got Here” művének a folytatásaként olvasható (erről 2018-as ajánlónkban írtam), szintetizálva az azóta megjelent nem csekély tudományos irodalmat, de csak Európára koncentrálva. A könyvben nem csak arról van részletesen szó, hogy a kontinens belakása a korabeli glaciálisok miatt annyira kemény dió volt a korabeli Homo fajok számára, hogy csak több próbálkozás után sikerült a Homo sapiens-nek is véglegesen letelepednie, vagy hogy a mai európai népesség három “alappopuláció” keveredéséből ered, de a nagyobb nyelvcsaládok megjelenéséről, vagy a vadászó-gyűjtögető életmód feladás óta folyamatosan velünk élő járványok kórokozóinak történetéről is részletesen olvashatunk.
Quinn könyve az archeogenetikát inkább csak megerősítéséként hozza fel, itt elsősorban a tárgyak és technológiák elterjedésén keresztül tárul fel, hogy milyen távoli kultúráknak kellett egymással valahogy folyamatos kapcsolatban lenniük, már az írásbeliség megjelenése előtt.
A két könyv egyaránt alig titkolt reakció is a napjainkban terjedő izolacionista, nacionalista (vagy esetenként még extrémebb) világképekre, amelyben azt próbálják kiemelni a szerzők, hogy az emberek vándorlása és kultúrák keveredése egyidős az emberiséggel. Nem veszélytelen, nem konfliktus nélküli, nem könnyű, de örök jelenség, amit megállítani aligha tudunk, így inkább arra törekedhetünk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle.
Frans de Waal: Mások – A főemlőskutató megfigyelései a társadalmi nemről
Kun Ádám
Ez a könyv a társadalmi nemekről szól, ami mostanság épp annyira felkapott, mint amennyire kényes téma. A probléma – szerintem – pont abból fakad, hogy a társadalomtudományok nem néznek tovább azon egyetlen fajon, amiről szólnak: az emberen. Márpedig azt tudjuk, hogy egy mintából mindent és annak ellenkezőjét is le lehet vonni. Ebből következik a végtelen vita arról, hogy viselkedésünket mennyire a genetikánk vagy mennyire a társadalom nyomása határozza meg. Egyrészt mindig valamelyik szélsőséget tartjuk megfelelő válasznak. Vagy a biológia diktálja, hogy így viselkedjünk és nem tehetünk róla, vagy a társadalom és akkor uccu neki változtassunk rajta. A szerző hangsúlyozza, hogy ennek a kérdésnek nincs is értelme. Hans Kummer svájci primatológus tette fel a költői kérdés, ha dobolást hallunk, akkor dobot hallunk vagy dobost? Sem önmagában a dob, sem önmagában a dobos nem fog dobhangot adni. A tulajdonságokban levő különbségekről kérdezhetjük meg, hogy genetikai alapjuk van vagy tanultak (ugyanazon a dobon két dobos máshogy játszhat, vagy ugyanaz a dobos máshogy szólaltat meg két különböző dobot).
Ami viszont nagyon fontos, hogy megismerjük a hozzánk közel álló élőlények viselkedését. Azok nem mindenben hasonlítanak ránk, és itt nem csak a szőrösségünk vagy az agykapacitásunk a kérdés: más a társadalmi berendezkeződésük. De nem mindenben. Az emlősöknél általános, hogy a nők szülnek. Egész pontosan csak a nők szülnek. És az emlősök – nevükhöz híven – kicsinyeiket anyatejjel táplálják. Ez a feladat biológiai okoknál fogva a nőstényekre hárul. Nem kéne meglepőnek lenni, hogy a csimpánzkislányok ugyanúgy babákkal próbálnak játszani, mint az emberkislányok. Csak az előbbinek az általában egy bot, amit dédelgethet. Kivéve, ha nagy ritkán egy igazi csimpánzbébit tarthat a kezében. Amit egy fiúnak nem engedne meg egyetlen felelősségteljes anyuka sem, a végén még szétszednék, hogy megnézzék hogyan működik. Sztereotípia? Az, de ennek biológiai alapja van. A közeli rokonainknál szinte kizárólag a nőstények feladata a gyerekek ellátása. Ez nem jelenti, hogy a hímek képtelenek rá. Ha a szükség úgy hozza, akkor egy az anyatejről elválasztott gyermeket maguk is fel tudnak nevelni. Lehet azonban, hogy ez a többi hím rosszallását váltja ki – ahogy történt ez a Taï rezervátumban élő Brutus esetében, aki a kis Ali-t adoptálta. Brutus volt a legjobb vadász és bizony a többi hím nehezményezte, hogy a húsból kap az ifjonc és nem csak a felnőtt „haverok”. Az egyetlen hím csimpánzt sem zavar, ha az anyja ad enni egy gyermeknek. A nemi szerepektől való elhajlásra nem csak mi vagyunk érzékenyek. De ugyanúgy van példa a toleranciára is. Ha Donna, a nőstény csimpánz, ember lenne, akkor gender-nonconforming-nal neveznék. Szeretett együtt üvölteni a hímekkel, néha még hímekhez hasonlóan peckesen vonult végig a csapaton, mintha ő is egyike lenne azoknak. A hímek nem bánták. Nem veszélyeztette a rangjukat és hozzáférésüket a többi nőstényhez. Egy hímnek nem engedtek volna meg annyi mindent, azoknak tudni kell a helyüket.
A könyv tele van ilyen apró történetekkel, úgy főemlősökről, mint egy bizonyos főemlősről, magunkról. Annak is megvan a maga érdekessége, hogy miként tekintettek a férfi kutatók a főemlős társadalmakra és miként a női kutatók. Mennyire volt esetleg csak az agresszió és a kompetíció a vizsgálatok homlokterében, és nem a kibékülés vagy a konfliktusok eszkalálódásának elkerülése. Mennyire fogadták el a bonobók matriarchátusát, amiben „szegény” hímek elnyomva, de lényegében végtelen szex lehetősége közepette élnek?
Az apró történetek példázzák azt az ívet, amin keresztül megmutatja hogyan is működnek a főemlős csoportok. Az agressziót is, a kibékülés lehetőségét is. A párba állást és a gyereknevelést. A domináns hímek vagy nőstények privilégiumait és kötelességeit is.
A könyv üzenete, hogy a világ nem fekete és fehér. Az emberi viták mindkét szekértáborában levők találhatnak maguknak tetsző mondatokat. De azzal a valóságnak csak egy részét fogadják el és nem az egészét. Nyitott elmével olvasva viszont nagyon sokat megérthetünk az általunk legérdekesebbnek tartott főemlős viselkedéséből (is).