A szokásos magyarázkodás helyett tiszta vizet öntünk a húrok közé és egyből a medián résen leszünk:
Egy kattintás ide a folytatáshoz….Könyvhét – 2025
Válasz
Címke: könyvajánló
Könyvhét – 2024
Ezúttal mellőzve az ilyenkor kötelező mentegetőzési kört a posztok megritkulása/nemléte okán, csapjunk is bele, miket olvastunk az elmúlt évben:
Könyvhét – 2023
Ahogy azt egyszer már pár éve megállapítottam: ha semmi nincs, könyvheti ajánló-poszt akkor is van (na jó, tavaly az is a Könyvfesztiválra csúszott, de az még talán pont belefért). Idén viszont tényleg a 94. Ünnepi Könyvhétre időzítve posztolunk, szóval lássuk mit olvastunk az utóbbi évben, amit ajánlani is tudunk, merünk, vagy épp ellenkezőleg, mindenkit lebeszélnénk róla.
Sam Kean: The Icepick Surgeon, Murder, fraud, sabotage, piracy and other dastardly deeds perpetrated in the name of science
Kalmár Éva
A Stanford- , a Milgram-, avagy a Tuskagee szifilisz kisérletet ma biztosan nem engedélyezné egyik egyetem sem, mint ahogy amit Dr Murray művelt 1960-ban a fiatal Theodore Kaczynskivel, akiből a hírhedt Unabomber lett, ma már megengedhetetlen: a kísérletben résztvevő hallgatókat leszíjjazták, extrém stressznek tették ki, miközben reakcióikat elektródákkal mérték, dühreakcióikat többször visszajátszották nekik, folyamatosan megszégyenítették őket. A legtöbb kutatóintézet és egyetem etikai kódexe igencsak szigorú manapság. A kutatás alanya csakis önkéntes alapon vehet részt egy kutatásban, tudnia kell arról, hogy milyen kutatás része, és ehhez aktivan hozzá is kell járulnia, valamint joga van anonim maradni. A kutató köteles garantálni, hogy a kutatásban résztvevők sem fizikailag sem lelkileg nem károsodnak amiatt, hogy részt vesznek a kutatásban, az adataikat a GDPR szabályoknak megfeleően kell kezelni, valamint csak speciális etikai engedéllyel alkalmazhat a kutató olyan résztvevőket, akik valamilyen oknál fogva alárandelt helyzetben vannak.
Sam Kean 2021-es könyve jócskán belenyúl az erkölcstelen, törvénytelen és gonosz tudomány témakörébe, és a klasszikus etikailag igencsak megkérdejelezhető esetek mellett hoz különös és meghökkentő példákat. A jégcsákányos műtős, Walter Freeman, aki egy jécsákánnyal hajtott végre az orron keresztül lobotómiát Amerika-szerte mentális betegeken és akiről a könyv a címét is kapta, különösen megdöbbentő és brutális, akárcsak Edison villamosszékes állatkísérletei. A kalóz biológus és a rabszolgakereskedő természetbúvár története az enyhébb és talán az emberileg érthetőbb sztorik közé tartoznak, bár az általuk feltett erkölcsi kérdések nem kevésbé súlyosak. Aztán vannak persze horror történetek is, mint például az emberölésre átnyergelő hullarablók esete, akik az orvosképzés boncolásaihoz szállították a holttesteket, avagy az áldozatát feldaraboló vegyészprofesszor esete.
Kémkedés, tudományos államtitkok ellenséges országoknak való eladása, dinócsontok körüli elmérgesedett vita, csalás, van itt (és ez alatt a tudományos kutatás és orvostudomány értendő) kérem minden, amit csak egy szaftos bulvárlap kivánhat.
Hogy mért is érdemes elolvasni ezt a könyvet? Kean mesterien fűzi fel a hátborzongató történetek egy szálra: a tudomány nem választható el a társadalomtól. Együtt éljük hétköznapjainkat mi kutatók, orvosok, tudósok a hétköznapi emberekkel, és a tudomány eredményi hatással vannak mindnyájunkra. A tudomány, mint fogalom, nem lehet feljebbvalóbb az emberi életnél, és az emberi értékrendet be kell épiteni a tudományos kérdések megvitatásába.
Siddhartha Mukherjee: The Song of the Cell – An Exploration of Medicine and the New Human
Víg Julianna
Minden út a sejtbiológiához vezet – ha egy tőmondatban kellene összefoglalnom Siddhartha Mukherjee legújabb könyvének tanulságát, valószínűleg ennyit mondanék. Talán azért is tetszett annyira a könyv, mert felidézte, mennyire fel voltam villanyozva, amikor először vontam le ezt a tanulságot. Ez még boldog biológushallgató koromban történt, amikor már tanultam annyit az élőlényeknek mind a sejt “alatti” szerveződési szintjéről, vagyis a molekulák és anyagcserefolyamatok világáról, mind a sejt “felettiről”, vagyis az anatómiáról és élettanról, hogy észrevegyem: a sejtbiológiában ez a kétféle lépték és tudás találkozik. Pontosan ezt a csomópont-jelleget emeli ki Mukherjee is, aki egy-egy sejttípuson, illetve sejtfunkción keresztül mutat be egymástól – látszólag – igen távoli jelenségeket, a mesterséges megtermékenyítéstől az őssejtterápián, a rákon és a “fiatalító” vérátömlesztésen át a COVIDig.
A biológiai-orvosi fogalmakat, folyamatokat Mukherjee ezúttal is mindenki számára érthető és – mint minden nagy ismeretterjesztő – sokszor egészen költői metaforákkal írja le. Emellett fontos alkotóeleme a könyvnek a sok (fotókkal is illusztrált) tudománytörténeti érdekesség, amelyek közt értelemszerűen kiemelt szerepet kapott a sejtelmélet megszületése, és ezen túl a mikrobiológia, az immunológia, a genetika és az idegtudomány néhány megunhatatlan sztorija. A sztorik közt két magyar vonatkozású is van: Semmelweis Ignác mellett Nagy László szegedi evolúcióbiológus nevét is kiszúrhatja a figyelmes olvasó.
A tudomány és a tudománytörténet mellé igen sok személyes jellegű történetet is kapunk. Bevallom, nekem helyenként túl sok, túl amerikai a személyesség és a dráma. Mindjárt a könyv első mondata arról szól, hogy a szerző végignézte egy barátja halálát, de torokszorító részleteket olvashatunk a halál küszöbéről visszahozott kislányról, és a szerző saját visszatérő depressziójáról is. Persze ha belegondolok, hogy Mukherjee karrierjének jelentős részét rákbetegek gyógyítására tette fel, mindjárt megértőbb vagyok a drámai tónussal. (Legalább a könyveiben hadd drámázzon egy kicsit.) És abban viszont biztos vagyok, hogy a sejtek énekébe belehallgatni nemcsak egy nehéz szívű onkológus számára segíthet kizárni a nyomasztó gondolatokat, hanem bármelyikünknek, aki menekülne néha a szabad szemmel látható világ elől.
Mark Lynas: Seeds of science – Why We Got It So Wrong on GMOs
Zsámboki János
Kevés olyan pálfordulás ismert a zöld mozgalom történetében, mint Mark Lynasé. Ő ugyanis vagy húsz éven át GMO ellenes aktivistaként működött, a kilencvenes évektől kezdve. Azonban mindenki meglepetésére 2013 -ban nyilvánosan ismerte el, hogy mekkorát tévedett a kérdésben, ennek az előadásnak a felvétele azóta is népszerű. Néhány évvel később, 2018-ban jelent meg a könyve, a “Seeds of Science“, amit részben magyarázatnak szánt, részben önfelmentésnek, részben útmutatásnak.
Az első fejezetek a kilencvenes évekbe repítenek vissza, a mozgalmi időket idézi meg, leírja, hogyan került a GMO ellenes mozgalomba, milyen akciókat hajtottak végre. Nagyon szemléletes, hogy leírja, az aktivisták közül soha senkinek semmilyen valódi ismerete sem volt a technológiáról, az egész nagycégezést, a GMO ellenességet tokkal-vonóval átvették a tengerentúlról. Bár a GMO ellenességet mindig is alulról építkező népmozgalomként akarták eladni, már a kilencvenes években is egy az egyben életvitelszerű aktivisták reklámkampánya volt.A második fejezet arról szól, hogyan gondolta meg magát Mark. Meglepő módon felhívták a Guardian újságtól, hogy valamilyen miniszter nem átallott pozitívan nyilatkozni a GMO -król, úgyhogy kéne valami ellenmaszlag, ő pedig készségesen meg is írta egy óra alatt, hiszen “csukott szemmel is meg tudott már ekkor írni egy gyors anti-GMO szöveget”. Ez után teljesen meglepődött, hogy az újságban megjelent írására a válaszok nagyrészt negatívak, konkrétan ki is mondták, hogy mélyen tudományellenes a szösszenete, a GMO ellenesség Európa kreacionizmusa és hasonlók. Ekkor már komoly tudományos ismeretterjesztő munkásság állt a háta mögött a klímaváltozásról, föl is háborodott rajta, hogy miért nem hiszik el neki a szokásos maszlagot, bár ugye azt el kellett ismernie, hogy nem sok tudományos bizonyítékot mellékelt. Úgyhogy nekiállt összeszedni a bizonyítékokat, hogy ne kritizálhassák azzal, hogy tudományellenes a mondókája. De itt kezdődött a törés, ugyanis bizony a szakirodalomban nem talált semmi olyasmit sem, amit addig állított. Oké, akkor vissza akart nyúlni a szokásos módszerhez és idézni akarta a nagyobb tekintélyű tudományos testületek állásfoglalásait, amik alátámasztanák az állításait. De ezeket sem találta. Ekkor kezdett rájönni, hogy ebben a kérdésben ő, a zöld mozgalom és a teljes liberális társadalom éppen a tudományellenes oldalon áll.
A könyv hátralévő része a valóságot próbálja körüljárni. A harmadik fejezet a rekombináns DNS technológia történetét meséli el, a negyedik a Monsantóét.
Az igazán érdekes részek viszont az ötödik fejezettől kezdődnek. Ugyanis Mark Lynas nem átall utánamenni a zöld mozgalom tevékenységének az ügyben. Körbejárja Vandana Shiva hazugságait az indiai farmeröngyilkosságokról, érdekes elolvasni, hogyan sikerült a zöld mozgalomnak egy teljesen hazug történetet eladni a teljes nyugati sajtónak amit gyakorlatilag a mai napig alapvetően igaznak tart mindenki. Ez a hazug valóságteremtés az egész könyvön végigvonul, ahol megjelent a zöld mozgalom, ott bizony azonnal terjedni kezdtek a nevetségesen valótlan történetek. Egészen félelmetes például, hogy a bangladesi Bt-toxin termelő padlizsán kipróbálásakor egészen szervezett mozgalmat találtak, akik személyesen keresték fel a programban résztvevő parasztokat, hogy lejárató hazugságokkal tömje a fejüket a GM-padlizsánról. Például írt egyszer egy Mohammed Hafizur Rahman nevű bangladesi parasztról, aki nagyon elégedett volt a GM-padlizsánnal, amit termesztett. Miután a történet megjelent a New York Timesban, bár szándékosan nem írta le, hol is él Mohammed, azért az aktivisták csak megtalálták a százhatvan millió lakosú Bangladesben és rögtön elkezdték agitálni is, hogy valójában milyen szörnyű dolog a GM-padlizsán, nehogy szegény a saját szemének higgyen.
A hatodik fejezet Afrikáról szól, ahol egy az egyben sikerült megfojtani a GM-növényeket, kategorikusan betiltották mindet a legtöbb államban. A hetediktől a tizedik fejezetig a könyv a GMO ellenes mozgalommal foglalkozik. Érdekes elolvasni, hogyan indult a mozgalom, hogyan szerveződik. A legérdekesebb viszont a “Hogyan gondolkodnak a környezetvédők?” fejezet. Érdemes elolvasni, mivel éppen azt próbálja meg feltárni, hogyan lehetne hatni erre a mozgalomra, hogyan lehetne meggyőzni őket.
Robin Dunbar: Barátok (Typotex)
Kun Ádám
Dunbar azon kevesek egyike, akiről egy számot elneveztek. Ez a Dunbar-szám megmondja, hogy mi a korlátja az ismerőseink számának, ami 150. Persze ennél több embernek a nevére emlékezhetünk, facebookon lehet tízszer ennyi „barátunk”, de attól még minden kutatás azt mutatja, hogy ennyi emberrel vagyunk ténylegesen kapcsolatban. Barátokra pedig szükségünk van, mert csoportos élőlényként elég rosszul működünk társak és társas kapcsolatok nélkül.
A könyv a társas kapcsolatok előnyeivel indít és a kapcsolati hálózat feltérképezésével folytatódik. Egy nagyon szűk időablak állt a kutatók rendelkezésére, amikor már volt elég digitális adat a telefonhívások, mobil cellaadatok, iwiw és korai facebook (és társai) platformok jóvoltából, de még nem állt rendelkezésre túl sok ilyen, hogy még lehessen automatikusan (de anoním módon) követni, hogy ki kivel áll kapcsolatban. Ma már szinte mindenkivel más platformon kommunikálunk, így mindegyik hamis képest mutat. Marad a kérdőívezés, ami viszont egyre nehezebb, ahogy az emberek egyre kevésbé szeretnék, ha túl sok adat gyűlne róluk.
A barátok, ismerősök és kapcsolati hálózatok az egyénektől függenek. Az egyének neurális és hormonfolyamatai befolyásolják a viselkedésüket, de a viselkedés befolyásolja a barátokat, akikkel való viszonyunk kihat a mentális állapotunkra és a hormonjainkra. Tehát a barátságok hatását a szervezeten belül is lehet vizsgálni. De a barátok, ismerősök és kapcsolati hálózatok alkotják a társadalom szövetét, így egy az egyénnél sokkal magasabb szinten is vizsgálhatjuk hatásait. A könyv természetesen az együttműködésre is kitér. Miben mások a közösségeink egy csimpánz közösséghez képest? Hogyan járul hozzá ez ahhoz, hogy ki tudtunk alakítani technikai civilizációt, nagyfokú együttműködést?
Dunbar munkásságának egy részét ismertem, így azok visszaköszönnek a könyv lapjairól. Persze sokkal emészthetőbb formában, mint a szakcikkekből. És persze felhívja a figyelmemet, hogy mit nem olvastam még, pedig kellett volna. A nyelv evolúciójáról még vannak fura elképzelései, de ez bocsánatos bűn, nincs vele egyedül.
Ed Yong: An Immense World (Take #1)
Kun Ádám
Ez a könyv rólunk szól, ahogy szinte minden a biológiában. Ez a könyv az érzékelésünkről szól. A legtöbb példa mégsem az emberről szól, bár nagyobb részében olyan érzékekről, amelyekkel mi is rendelkezünk és csak a végén megemlítve párat, amivel egyáltalán nem. Ennek ellenére ez a könyv azt mutatja meg, hogy mi milyenek vagyunk azon keresztül, hogy milyenek és mennyire mások a körülöttünk levő élőlények. Továbbá végigvonul a könyvön az a gondolat, hogy a saját magunk érzékei által korlátozott világ egyben mennyire nehézzé teszi más élőlények megértését.
Engem kimondottan zavar a sötétség, főleg, ha kint az utcán szeretnék járni. Ezért van közvilágítás a településeinken. A nappali életmódú emberszabású nappallá (na jó, szürkületté) változtatja az éjszakát maga körül. És közben nem gondolunk bele, hogy ez mennyire megzavar minden más élőlényt, amelyek evolúciósan megszokták, hogy van világos és van sötét időszak és nem világos és kevésbé világos időszak váltogatja egymást. Rotorhanggal zajongjuk tele az óceánokat, tükröződő felületeket rakunk oda, ahol olyan sohasem volt, és új szagokkal terheljük a levegőt. A rotor mély hangját alig halljuk, az ablakok nekünk üvegfelületnek látszanak és nem víznek, a szagokkal meg – a vasárnapi rántotthúson és egymás szagán kívül – nem nagyon törődünk (pedig érzékelni képesek vagyunk azokat). Ha ennyire nem tudunk mit kezdeni a kicsit más érzékeléssel, akkor mégis hogyan képzeljük el a világot a színek egy teljesen új dimenziójával, amivel igen sok nem-emlős rendelkezik? Vagy milyen lehet lényegében panorámában látni a világot, mint több növényevő? Esetleg a kezünkkel ízlelni, hogy már akkor tudjuk, hogy mennyire ehető valami, amikor hozzáértünk?
A könyv hosszú. Rengeteg muníció van benne egy baráti beszélgetés feldobására. Tudod, hogy a harcsák egész bőrfelületén vannak ízlelőbimbók? Mintha egy óriás nyelv lenne az egész állat. Tudod, hogy egyes rovarok „füle” a lábán van, vagy a szárnya tövében? A könyv nagy része ilyenekkel van tele, és azzal, hogy a kutatók hogyan jöttek rá, hogy mit érzékelnek az állatok. Már, amely állatok esetében tudjuk.
Ami kevésbé tetszett a könyvben az a nekem erőltetett interjúérzet, hogy mindent egy-egy amerikai kutató szemszögéből kell látnunk. Mások eredményei pedig lábjegyzetbe kerülnek, pedig megérdemelnék a főszöveget is. Lábjegyzetből sok van, túl sok.
Nekem ez az első Ed Yong könyvem. Itt is méltatták már és nem kellett csalódnom benne. Tényleg jól ír.
Ed Yong: An Immense World (Take #2)
Varga Máté
Ritkán fordul elő, bár nem példátlan, hogy ketten is írunk ugyanarról a könyvről, de Ed Yong könyve egyébként is megérdemel egy dupla-kritikát. Bár már blogger korában is szerettem Yongot és az általa még 2006-ban, valamikor a természettudományos blogírás fénykorában elkezdett Not Exactly Rocket Science az egyik kedvenc hírforrásom volt anno, igazából azt hiszem nem vitatható, hogy jelenlegi munkahelyén a The Atlantic-nél vált belőle korunk egyik legjobb ismeretterjesztője, nem véletlen a 2021-es Pulitzer díj. (BTW, a CriticalBiomass de facto néhány hónappal korábban indult és még hivatalosan nem zártuk le, szóval ez is egyfajta apró győzelem ;-).)
Már a Pulitzert megelőző “I contain multitudes” is minden idők top ismeretterjesztője közé emelte Yongot, nem véletlenül ajnároztam már 2017-ben is, ez a műve azonban – szerintem – még azon is túltesz.
Bizonyos szempontból tökéletes párja ez a könyv a tavaly bemutatott, Peter Godfrey-Smith jegyezte Metazoának, csak míg utóbbi kifejezetten azt feszegette, hogy evolúciósan miképp alakultak ki az egyre bonyolultabb felépítésű idegrendszerek és ez milyen új kognitív működést tett lehetővé egyes állatcsoportokban, Yong könyve azt mutatja be szemléletesen, hogyan, hány féleképpen látják világunkat közeli és távoli rokonaink ezen a bolygón.
A könyv kulcsszava az Umwelt, a Jakob Johann von Uexküll által bevezetett kifejezés, ami körülbelül azzal egyenrétékű, hogy egy állatnak, saját érzékszervei felhasználásával, milyen szubjektív érzete lehet a külvilágról. És, ahogy Ádám is utalt rá, bizony újból és újból fény derül arra, hogy az emberi Umwelt is szegényes, sok dolgot el sem tudunk képzelni. Mert lehetnek hasonlataink arra, hogy milyen lehet, amikor egy csörgőkígyó hőreceptorokkal is látja áldozatát, vagy egy denevér echolokációval közelíti meg az áldozatául szolgáló lepkét, de ezek minden jel szerint szegényes próbálkozások annak a szenzoros érzetnek a leírására, amit megfelelő receptorok hiányában istenigazából igazából nem tudunk elképzelni és felfogni.
Azt, ha egy-egy faj más hullámhosszokon (is) látja a világot, mint még csak-csak felfogjuk, ahogy azt is, hogy egyes rovarfajok ízérzékelés és akár hallása a lábukon keresztül történik, hiszen hasonló ingereket feldolgozó receptoraink nekünk is vannak. De hogy lehet elképzelni azt, hogy egy delfin érzékeli a környezetében levő tárgyak és lények sűrűségét, vagy, hogy egy teknős a bolygó mágneses terét is használja a tájékozódáshoz? Bármennyire is sok dolgot el tudunk képzelni, ilyen érzékelésre képtelenek vagyunk, a világ bizonyos szegletei számunkra sötétben vannak és maradnak, és szenzoros plátói barlangunkban ilyen esetekben szegényesnek bizonyuló hasonlataink adnak bármi információt ezeknek a fajoknak a valóságérzetéről.
David Quammen: Breathless – The Scientific Race to Defeat a Deadly Virus
Varga Máté
Szomorú apropója miatt, talán ez volt a tavalyi év legfontosabb tudományos ismertető könyve. Quammen nem kevesebbre vállalkozott, mint, hogy megírja a COVID-19 járvány lehető legpontosabb történetét: hogy fedezték fel, hogyan terjedt el, honnan eredhetett és hogyan evolválódott.
Mivel a fent említett témákról minden bizonnyal karaktermilliókat írtak az elmúlt évek során (csak az előbb említett Ed Yong is több könyvnyi hosszúságú cikket írt a The Atlantic-be erről a témáról), mindenkiben felmerülhet, hogy van-e bármi szükség egy ilyen könyvre. Az én véleményem nem csak az, hogy igen, de egyben ez az a könyv, amire konkrétan szükség van.
Quammen eszméletlen mennyiségű szakirodalmat dolgoz fel, ráadásul személyes interjúkban hihetetlen mennyiségben és minőségben dokumentálta, mi történt. A járvány elején, szinte órákra lebontva követhetjük, hogy próbálják az első vírusgenomot megszekvenálni, összeszerelni és nyilvánosságra hozni ausztrál, kínai és amerikai kutatók. Később nagyobb időléptékre váltunk, de nem kevésbé olvasmányosak azok a részek, ahol a vírus-evolúciót célzó kutatásokba láthatunk bele, amelyek a dominánsá váló variánsok kiszúrását tűzték célul, vagy hogy miként tudott a SARS-CoV-2 vírus futótűzszerűen elterjedni a minket körülvevő állatokban is.
Ez utóbbi átköt abba a járvány eredetét firtató, sokakat lázba hozó kérdésekbe is. Ugyan Quammen végig hangsúlyozza, miért és mennyire nehéz ezekre választ adni (a fejezet címe is ezt tükrözi: “Nobody Knows Everything“) és bőven teret ad olyanoknak is, mint Alina Chan, akik konzekvensen a járvány “laboreredete” mellett törtek lándzsát, aligha marad kétséges a fejezet olvasása után, hogy a szerző messze valószínűbbnek tartja, hogy az egész egy banális zoonózissal kezdődött a Huanan piacon.
Jonathan Balcombe: What a Fish Knows – The Inner Lives of Our Underwater Cousins
Varga Máté
Balcombe könyvéről nem hallottam korábban, de amint megláttam, tudtam, hogy el kell olvasnom: amolyan szakmai kötelesség volt, hiszen saját csoportom kísérleteinek egy része is különböző halfajok kognitív képességeivel foglalkozik.
A könyv címe (bennem) megidézte a legendás “A belső hal (Your Inner Fish)” című könyvet, ahol Neil Shubin anatómiai és fejlődéstani hasonlóságokon keresztül mutatja be, mi minden közös a gerincesekben (vagyis akár bennünk és egy halban is). Abból a szempontból helytálló a hasonlat, hogy Balcombe tényleg hosszan mutogat olyan tulajdonságokat, amelyeket a legtöbb laikus emlős-, vagy akár ember-specifikusnak gondolhat, pedig nagyon nem az és “vízben élő unokatestvéreink” esetében is megfigyelhető.
Messze nem triviális, hogy honnan tudja egy géb, miután párszor elúszott egy rögös felszín fölött dagálykor, hogy apálykor milyen irányba és mekkorát kell ugrania, hogy egyik visszamaradt pocsolyából pontosan szomszédosba kerüljön és ne a partra vetett hal effektust mutassa be. Hogyan találnak vissza több ezer kilométeres vándorlás után lazacok a szülőhelyükre? De ugyanígy nem triviális, honnan ismerik fel a tengeri tisztogató halak, melyik hal úszkál körülöttük kuncsaftként és melyik potenciális predátorként (akár ugyanabba a fajba tartozó egyedek közül) és hogyan tartják fejben, akár egyedi szinten is, ki a jó kuncsaft és ki nem az, kivel érdemes kivételezni és kivel nem.
Mondhatjuk-e egy halról, hogy játszik, ha láthatóan céltalan tevékenységet végez, ami nem emlékeztet olyan veleszületett mozgáskombinációkra, ami például a táplálkozáshoz fontos. Arról már nem is szólva, hogy különböző halfajokban milyen széles tárháza jelenik meg a szülői gondoskodásnak: nem minden faj hagyja ott az utódait az ívás után, van aki fészket épít, van aki szájában hordozza őket.
A könyv előnye, hogy nagyon széles hálóval merít az anekdotikus esetekből, s ez egyben a hátránya is: számos olyan jelenséget ír le a szerző, ahol messze nincs bizonyítva, hogy az az adott fajra jellemző tulajdonság, sőt, néha még a megfigyelések megismételhetősége is kérdéses. Mivel ez nem tankönyv, hanem szórakoztató ismeretterjesztés, ez önmagában nem gond, viszont amikor figyelembe vesszük Balcombe tágabb (de nem titkolt) célját, akkor már problémássá válik: már a könyv előszavából kiderül, hogy a szerző azt szeretné bebizonyítani nekünk, hogy a halak ugyanolyan érző lények, mint mi, így nem csak a túlhalászás és embertelen tömegtartás a problémás, hanem tulajdonképpen szinte bármilyen tevékenység, aminek halfogyasztás a vége (legyen az akár mezei horgászat), hiszen érző, gondolkodó lényekről van szó. Ami ebbe a világképbe már kevésbé fér bele és ennek megfelelően nem is nagyon kap helyet a könyvben, hogy a halfajok többsége lelkiismeretlen predátor is egyben és minden skrupulus nélkül elfogyasztanak más halakat, legyenek azok fajtársak, vagy akár saját utódaik…
Kathryn Paige Harden: The Genetic Lottery – Why DNA Matters for Social Equality
Varga Máté
Humán genetikai és populációgenetikai körökben ez volt talán a közelmúlt legviharosabban fogadott könyve és a ha csak egyes kritikákat olvasnánk, vagy az azok nyomán is kirobbanó Twitter-vitákat, könnyen juthatnánk arra következtetésre, hogy Harden egy titkos, vagy nem is olyan titkos eugenista célzattal írta ezt a könyvet.
“GWAS undoubtedly captures some causal genetic effects, i.e., more than confounding alone, and there is interesting science to learn from these initial findings.” pic.twitter.com/HOQgqV1OXP
— Kathryn Paige Harden (@kph3k) January 25, 2022
A viharos fogadtatás legfőbb oka értelemszerűen a kényes téma: mennyire felelősek génjeink összetett tulajdonságainkért, mennyire van a génjeinkbe írva, hogy mi lesz a végzettségünk, vagy pont, hogy mennyi lesz a keresetünk. A 20. századi eugenikai “megoldások” érthető okokból mély nyomokat hagytak sokakban és hosszú időre tabuvá tették annak a gondolatát is, hogy komplex tulajdonságoknak, viselkedésformáknak genetikai alapjuk lehet. Ezért is sokak által osztott álláspont, amely szimplán tagadja, hogy a genetika és az emberi viselkedés között kapcsolat lehet és minden viselkedés esetében kizárólagosan tanult magatartásformákat keres. Extrémebb esetekben ez oda vezethet, hogy már minden olyan kérdésfeltétel, ami ezt nem eleve axiómaként fogadja el, gyanús és hátsó szándékot sejtet.
Harden egész karrierje márpedig arról szól, hogy ezt, a szerinte dogmatikus álláspontot megkérdőjelezze. Talán a legfontosabb “eszköze” ebben a munkában az ún. GWAS-analízis, amely segítségével, genom-szinten lehet egyes esetekben olyan polimorfizmusokat találni, amelyek bizonyos jellegekkel együtt jelennek meg. Ezek a GWAS tanulmányok voltak az elsők, amelyek elkezdték pedzegetni, hogy bizonyos szociokulturális jelenségeknek genetikai hátterük lehet (vagyis lehet olyan bonyolult jelleget találni, ami mögött genetikai okok vannak), de mivel őrülten nehéz megfelelő kontrollokat alkalmazni ezekben a tanulmányokban, plusz eleve több százezres mintaszám kell ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vehető eredmények születhessenek, a genetikusok jelentős része még ma is sokszor kétségbe vonja az ilyen típusú eredményeket. (Graham Coop bevezetőjét mindenképpen ajánlom a téma iránt érdeklődőknek.)
Harden, aki egyébként baloldalinak vallja magát, nem azért foglalkozik mindezzel (mint azt kritikusai néha sarkítva állítják), hogy bebizonyítsa, vannak olyan emberek, akik “genetikailag predesztináltak” arra, hogy csak érettségijük legyen és azokkal nincs mit tenni, kár pénzt fordítani az oktatásukra (ez a klasszikus eugenista nézet, napjainkban altright topszként szokott fel-feltűnni). Az ő érvelése pont fordított: ha valóban léteznek olyan faktorok, amelyek a mai rendszerben sok embert genetikailag predesztinálnak arra, hogy rosszabbul teljesítsenek, akkor fontos kutatnunk őket, mert csak akkor tudunk társadalmi szinten javítani a helyzetükön. Egyszerű hasonlatban, gondoljunk arra, hogy a genetikai okokból kialakuló rövidlátást kezelhetjük úgy is, hogy a rövidlátóknak nem segítünk, sőt egyre távolabb ültetjük őket a táblától, megideologizálva azzal, hogy a jól látóktól veszik el a jobb helyeket, pedig nekik amúgy is mindegy, vagy úgy is, hogy szemüveget adunk nekik, ezzel kiegyenlítve genetikai hátrányukat.
Harden gondolatai nagyon is relevánsak napjaink géndiagnosztikáról és génszerkesztésről szóló vitáiban és a könyv sokat tesz azért, hogy ezt az egyébként nem könnyű (de sokakat érdeklő) témát könnyebben emészthetővé tegye.
(Akit kicsit bővebben is érdekel a téma, annak ajánlom Harden és Carl Zimmer beszélgetését a könyv apropóján.)
Theodosius Dobzhansky: Változatosság és egyenlőség
Varga Máté
Látszólag kilóg az aktuális könyvek ajánlójából ez a mű, hiszen finoman szólva sem aktuális könyvről van, szó, de tavaly is előhozakodtam egy hasonló kaliberű (és szintén nem épp friss) Richard Lewontin művel, ezt a “hagyományt” folytatnám ezzel. Dobzhansky szintén a múlt századi biológia legendája, akik oroszlánrészt vállalt a korabeli genetika és evolúcióbiológia téziseinek összeboronálásában, az ún. “új szintézis” megalkotásában.
Gyerekkoromban, a nappalinak egy jól látható helyén, színes, kisméretű könyvekből álló sorozat hívta fel magára a figyelmet. Engem (akkor) a témák nem nagyon fogtak meg – kellett bő évtized, hogy ez megváltozzon – de mindenképpen látszott, hogy a Kriterion Kiadó Téka sorozata nagyon széles témakört ölel fel: megfért benne Tacitus és Francis Bacon, Moholy-Nagy László és Marcus Aurelius. Ma már persze rácsodálkozom, hogy a szerkesztők milyen fantasztikus érzékkel válogattak össze ma is értékes és érdekes műveket, ahol ókori filozófusoktól egészen a modern tudományig minden képviseltette magát. Persze a szerkesztői előszavakat érdemes volt akkor is átugorni, hiszen azok tulajdonképpen nem az olvasónak, hanem a ceaușescui cenzoroknak szóltak (elmagyarázva, hogy a dolgozó román népnek miért hasznos az adott mű kiadása), de ezen túl kifejezetten színes világok keltek a lapokon életre.
A Korunk áprilisi számába írtam a muslicák tudománytörténetéről, s ez adta az apropóját, hogy végre elolvassam Dobzhansky 1973-as “Genetic Diversity and Human Equality” című könyvének 1985-ös Tékás fordítását (egyébként, ha jól tudom, más fordítása nem is létezik ennek a könyvnek). Dobzhansky maga az egyik legfontosabb alakja volt a múlt század második felében fellángoló “nature” vs. “nurture” vitának, ahol a saját kísérleti tapasztalait felhasználva érvelt szenvedélyesen a mellett, hogy a társadalom sokszínűsége (genetikai és nem csak) egy természetes és hasznos dolog és mindaz az eugenikai irányvonal, amelyet például a Dobzhansky-hoz hasonlóan Thomas Hunt Morgan laborjából kikerült Herman Joseph Muller hirdetett, nem csak hamis, de veszélyes is. A Mullerhez hasonló “genetikai Jeremiások”, akik folyton az emberi genetikai állomány devalvációjától tartottak és pozitív genetikai programok (pl. mesterséges megtermékenyítés Nobel díjas férfiak spermájával) keretében akarták ezt az imminens armageddont elkerülni, nem értették, hogy miként működik az evolúció, hogyan keveri át a genetikai anyagot és miként válhat a sokszínűség a pont a populáció előnyévé új szelekciós nyomás alatt. Mindez nem azt jelentette, hogy Dobzhansky elvetette volna a genetika szerepét akár az összetett jellegek kialakulásában. Ellenkezőleg, de az ebből adódó társadalmi problémákra szerinte nem az eugenika korai, vulgáris formája adhatta meg a választ. Ilyen szempontból, talán azt is mondhatjuk, hogy a korábban emlegetett Paige Harden előfutára mindaz, amit Dobzhansky ebben a művében is papírra vetett.
Nem állítom, hogy minden ízében friss még a szöveg és hogy helyenként nem haladta meg a tudomány Dobzhansky korabeli álláspontját. Ugyanakkor összességében még ma is igaz, amit leír, és fontos, amire reflektál. Hiszen egy olyan korban élünk, amikor megint nagyon is realisztikus, sőt kívánatos lett sokak számára, hogy a leendő generációk genetikai anyagában belenyúlva, a mi mostani ízlésük szerint alakítsuk azokat.
Előző évek könyvajánlói: 2022 | 2021 | 2020 | 2019 | 2018 | 2017 | 2016 | 2015 | 2014 – I. és II. | 2013
Könyvfesztivál – 2022
Nagy adósságunk, hogy idén megszakadni látszott az eddigi sorozat és a Könyvhétre nem szültük meg a szokásos könyvajánlós posztunkat. Talán az egyéb aktivitásokon (pontosabban azok szinte teljes hiányán) is lemérhető, hogy nem a blog legtermékenyebb időszakát éljük és ez részben az olvasási teljesítményeken is tetten érhető. Azért is húztuk, toltuk a “könyvhetes poszt” elkészítését, hogy hátha addig többen, többet olvasunk.
De most már nincs tovább, így álljon itt az idei, kicsit szerényebb gyűjtésünk (és egyben a tizedik ilyen posztunk):
Rob R. Dunn: A Natural History of the Future (Basic Books, 2021)
Kun Ádám
Az ökológiával úgy gondoljuk, hogy mostanság sokat találkozunk, mert az ökológusok (is) felhívják állandóan a figyelmet a változó klíma, a fajkihalás és az urbanizáció problémájára. De igazából nagyon kevés jut el a közönséghez abból az ökológiai tudásból, amit felhalmoztunk. Ennek az egyik oka, hogy az ökológia törvényei bár művelői számára közismertek, de nem intuitívak és nagyon nehezen figyelhetőek meg. A fizika iskolában megismert törvényei ezzel szemben intuitívabbak, de legalábbis megfigyelhetőek. Az ökológia (biológia) törvényei viszont ugyanolyan hasznosak, mint a fizika törvényei: segítenek megérteni a világot és megjósolni, hogy merre tart egy rendszer. Ez a rendszer a Földünk bioszférája és a kérdés, hogy milyen lesz a jövőben.
A cím, ami magyar fordításban nagyjából a „Jövő természetrajza” lehetne, arra utal, hogy a jövőben a jelenleg megszokotthoz képest másfajta természetre kell felkészülnünk. Például foglalkoznunk kell a városokkal, mint természettel. Vagy a változó környezettel is, ami azzal fenyeget, hogy a trópusi kórokozók eljutnak a mérsékelt égövre, a termesztett növényeinket egyre több betegségtől és kártevőtől kell védeni, a mindenféle gyom-, baktérium-, gomba-, rovarírtó szerek ellen pedig egyre több immunis élőlény lesz.
Rob Dunn ökológus és tudományos író. Mindkettő érződik a könyvön. Egyrészről otthon van abban, amiről ír. Ez nem mindig jellemző a tudományos újságírókra. A könyv olvasmányos, jól olvasható. Van benne néhány olyan irányváltás, ami csak oldalakkal később lesz tiszta, hogy miért is történik, de ez a könyvet végigolvasva nem gond. Van egy íve a történetnek, amit felvet a bevezetőben és a konklúzióban megismétel, keretbe foglalva az egészet.
Nem egy „jaj minden rossz és még rosszabb lesz” kiáltvány, pedig ez is kiolvasható belőle. Az ökológusok – sajnos – ritkán tudnak valami pozitívról beszámolni. De ez a könyv próbál ezen túlmenni. Ezt már hallottuk. Ő arra vállalkozik, hogy elmagyarázza mi a tudomány a mögött, hogy az ökológusok olyan borúlátóak. Miért gond, hogy kihalnak a fajok? Miért probléma, hogy élelmezésünk pár fajon múlik? Miért gond, ha a természetes élőhelyek nincsenek összekötve, de a városi élőhelyek annál inkább? Miért lesz egyre több kórokozónk? Ezekre és sokkal több mindenre választ kaphat az olvasó.
Michael Shellenberger: Apokalipszis soha – A klímakatasztrófa elmarad? (Gingko Kiadó, 2021)
Kun Ádám
A klímaváltozás a körülötte levő problémakör megoldása éppen elég vitát generál. Bár maga a jelenséget a kutatók elsöprő többsége számára evidens, a megoldási javaslatokban bőven van eltérés. A címmel ellentétben a könyv nem arról szól, hogy nincs gond, hanem arról, hogy a klímakatasztrófát hirdetők és a megoldásaik miért kártékonyak.
Michael Shellenberger PR szakember és fiatal korában klímaaktivista volt. Jelenleg az íráson kívül politikával foglalkozik. A könyv így nem ökológia vagy klímatudomány, hanem közgazdaságtan, technológia- és politikatörténet.
A könyvön két fő gondolat vonul végig: (1) a szegényebb régóknak is lehetővé kell tenni a fejlődést, mert a nélkül egy sokkal környezetrombolóbb szinten ragadnak meg. Tehát amilyen lemondásokat, éltmódváltozást igenis elvárhatunk a fejlett világban, azt ne akarjuk rögtön ráerőltetni a fejlődő világra. (2) Energiafelhasználásban a nagyobb energiasűrűségű működés felé kell elmozdulni. Ez azt jelenti, hogy a szén jó, ha a fatüzelést váltja ki, de nem jó földgáz helyett. És a legfontosabb: az atomenergia tiszta, sok áll rendelkezésre és lecserélhetőek általa a fosszilis erőművek. A megújulók, mint szél és a napelem nem járható út (ezt amúgy kezdjük belátni).
Nem állítom, hogy mindennel egyetértek. Azt sem, hogy minden oldalát körbejárta volna egy-egy problémának. Viszont biztosan alaposabb és körültekintőbb azoknál, akik a klímaválságot egy-egy témára akarják felfűzni. Nem a hús a probléma önmagában. Nem a műanyag a probléma önmagában. Nem a fast fashion a probléma önmagában. Mind része a problémának. De a legnagyobb problémánk a szegénység és az irdatlan vagyoni különbség. Ajánlom azoknak, akik a természettudományon túli részével is szeretnének megismerkedni az előttünk álló évtizedek kihívásainak.
Sigrid Bratlie & Hallvard Kvale: A jövő embere – A biotechnológiai forradalom – és annak hozadéka az emberiség számára (Typotex, 2022)
Kun Ádám
A norvég szerzők áttekintik azokat a felfedezéseket, amelyek az elmúlt időszakban jelentősen felforgatták a biológiai ismereteinket, egyben felcsillantják a lehetőséget, hogy mindenféle betegségeink egy részét gyógyítsuk. A könyv a születéstől kezdve vezet végig az emberi élten, egészen az öregedésig. Közben megmutatja, hogy mely részeken van vagy lesz lehetőség beavatkozni. A beavatkozás lehet jó is, és lehet morálisan megkérdőjelezhető. Például a mesterséges megtermékenyítés segít szülővé válni olyan pároknak, akiknek máshogy nem lehet gyermeke. De mi van azzal, hogy előre meg szeretnénk határozni a gyerek nemét? Azaz a technológiának nemcsak biológiai vetületei vannak, de etikai és szociológiai is.
A könyv erőssége, hogy nem ragad le a hurráoptimizmusnál, hogy akkor mostantól mindent kijavítunk és az örökélet már csak pár évnyi kutatás kérdése. A technológiák nehézségeit és árát is megadja. Illetve nem rejti véka alá nemtudásunkat is. Meg tudjuk mondani egy ember örökítőanyagának szekvenciáját, még mindenféle valószínűségeket is adhatunk arra, hogy milyen betegségei lehetnek. De jobb vagy rosszabb lesz ettől az élete? Szeretnél szorongani egész életedben egy betegség lehetőségétől? Vagy jobb, ha felkészülsz rá, esetleg valami megelőző terápiát vagy éltmódváltozást eszközölve? Erre most még nincs jó válasz.
Az az érzésem, hogy aki teheti ír egy könyvek a génszerkesztésről, annak etikájáról és elmereng a genetikailag tökéletesre csiszolt emberek lehetőségén. Ezt most nagyon divatos és nagyon megy. A legnagyobb része persze még sci-fi, de a technológia rohamosan fejlődik és most kell beszélnünk ezekről a témákról, hogy ne legyen késő, amikor a technológiák teljesen beérnek.
Peter Godfrey-Smith: Metazoa – Animal Minds and the Birth of Consciousness
Varga Máté
Godfrey-Smith ausztrál filozófus és nem mellesleg lelkes könnyűbúvár, ami mind korábbi könyve (Other minds), mind annak aktuális logikus folytatása szempontjából központi fontosságú, hiszen a könyv(ek) elbeszélési íve is saját búvárélményeiből indul ki.
De míg előző könyvében kifejezetten csak az oktopuszok agyába/elméjébe próbál “belelátni”, ez a műve sokkal komplexebb, és a szivacsoktól az ízeltlábúakan (és puhatestűeken) keresztül a halakig és végül az emberig próbálja megérteni, hogy miképp is jöhetett létre az agy, a tudat. Milyen kisebb és nagyobb evolúciós lépések voltak szükségesek ahhoz, hogy a különböző komplex idegrendszereket és ezzel együtt komplexebb viselkedési formákat létrehozzák.
Amitől különleges a könyv, hogy nem egyszerűen az anatómiai komplexitás növekedését próbálja leírni (sőt, legkevésbé azt), hanem a filozófus szerző arra koncentrál, hogy hogyan, az idegrendszer fejlettségének milyen fokán jelenhetnek meg azok a tulajdonságok, amelyeket a szubjektivitással és qualiával (a valóság magunk által való megélésével), vagy az aktív cselekvéssel (sajnos nem tudok jó/jobb fordítást az angol agency kifejezésre) társítunk. Illetve mennyire lehet különböző a világról alkotott képe egy tizenkét különböző fényérzékeny fehérjét (opszint) használó sáskaráknak, vagy a központi agydúc mellett a karjaiban nyolc, valamekkora függetlenséget élvező “segédaggyal” rendelkezik, mint nekünk. És ennek tárgyalása során a szerző abba is bevezet, hogy milyen neurobiológiai-filozófiai szempontból is fogas kérdéseket vet fel például a hasított-agy szindrómákban szenvedők esete.
Richard Lewontin: The Triple Helix
Varga Máté
A nemrég elhunyt szerző bő két évtizeddel írta ezt a négy rövidke fejezetből álló művét és nekem is egy 2001-es kiadás került egy antikváriumban a kezembe. Az egyes fejezetek eredetileg a milánói előadássorozatának átirataiként születtek, kisebb kiegészítésekkel.
Nehéz nem túlzásokba esnem, mert ugyan bár kétségtelenül tisztában voltam azzal, hogy ki Lewontin és például a The Apportionment of Human Diversity című cikkét/esszéjét legalább annyira fontos műnek tartom a neo-eugenikai mozgalmak áltudományosságának leleplezésében, mint Stephen Jay Gould The Mismeasure of Man könyvét, ennek a kis esszé gyűjteménynek a tisztánlátása, pontossága és nem szűnő aktualitása egészen megdöbbentő volt.
Például már bő két évtizeddel nagyon egyértelműen ír arról, hogy a “gén – környezet” vitában mennyire alulértékelt szerepe van a fejlődési programnak, bőven megelőzve ezzel a téma ma talán legismertebb apostolát, az ír Kevin Mitchell-t (2019-ben ajánlottam az ő Innate című művét is). Vagy arról, hogy az élőlények nem csak folyamatosan alkalmazkodnak a környezetükhöz, de puszta létükkel, mozgásukkal, metabolizmusukkal, folyamatosan alakítják is azt, ezáltal tulajdonképpen lehetetlenné is téve, hogy tökéletesen alkalmazkodni tudjanak hozzá.
Nem a legkönnyebb olvasmány, laikusoknak csak nagyon feltételesen ajánlanám, viszont minden biológus kollégának annál melegebben.
Lewis Wolpert: Why Can’t a Woman Be More Like a Man
A szintén nemrég elhunyt Wolpert a modern fejlődésbiológia egyik legnagyobb alakja volt, akinek munkásságához több ikonikus fogalom (pl. a morfogének hatásmechanizmusának ún. “francia zászló” elmélete) és kísérlet fűződik, a tudományterület egyik legfontosabb tankönyve és ő volt talán az egyik utolsó tudós, akire amolyan polihisztorként szoktat tekinteni.
Nyugdíjas éveiben számos könyvet írt, amelyek közül például sokan kifejezetten fontosnak tartják a saját depressziós élményeit feldolgozó Malignant Sadness-t. Ennek megfelelően nagyon kíváncsi voltam, hogy mit is ír a biológiai és társadalmi nemek evolúciójáról. Bárcsak ne lettem volna. Talán nem fair egy nagyon lehúzós kritikát írni egy tényleg nagy és fontos ember művéről, de az igazság, hogy ez a szűk tíz éve íródott könyvecske abszolút nem méltó Wolpert életművéhez.
Egy szomorú, helyenként unalmas közhelygyűjteményt veszünk a kezünkbe, amelyben korábban elfogadottnak tartott, de mostanra azért már bőven meghaladott elgondolásokat kezel tényként a szerző, mint, hogy a fiúk és lányok szín-, vagy játék-preferenciája veleszületett adottság.
Ahhoz, hogy erről az egyébként sem könnyű témáról a közbeszéd valamennyire is normális mederben zajlódjon, fontos lenne, hogy ne meghaladott sztereotípiákra, hanem aktuális eredményekre támaszkodjunk. Így akiket ez a téma érdekel, azoknak továbbra is inkább ajánlom Angela Saini Inferior, illetve Cordelia Fine Testosterone Rex című könyveit, amelyeket 2018-as könyvajánlónkban már előhoztunk.
Poczai Péter: Heredity Before Mendel
Varga Máté
Ezzel az ajánlóval lesz talán most a legkönyebb dolgom, hiszen a szerzővel nemrég beszélgettünk a Mendel200 évforduló apropóján hosszabban is a könyvben feldolgozott témáról.
A lényeg, hogy Gregor Mendel nem a semmiből érkező zseni volt, hanem az akkor már évtizedes múltra visszatekintő brnoi öröklődés-iskola egyik “diákja”. Mendel és mentora, Cyril Napp apát pedig abból annak a tudományos gondolkodásmódnak lettek maguk is a továbbvivői, amelyek a morva “Manchesterben” a Christian Carl André körül szerveződő Morva Mezőgazdasági és Természettudományi Társaságból (MAS), illetve annak részeként a Festetics Imrét is soraiban tudó Juhtenyésztést Tökéletesítő Társaságból (vagy röviden Juhos Társaságból) nőttek ki.
Akit igazán érdekel a genetika története, hogy miképp gondolkoztak öröklődésről, amikor már tudták, hogy van, de nem értették miképp működik, annak ez egy kötelező könyv.
Hannah Fry, Adam Rutherford: Rutherford & Fry’s Complete Guide to Absolutely Everything (Abridged)
Varga Máté
Végül pedig valami könnyedebb dolog is legyen: Adam Rutherford könyveiről már többször is szó esett (és most pont nem fért már az idei ajánlóba bele a legújabb Control c. könyve), de ezek írása mellett a matematikus Hannah Fry társaságában már hosszú évek óta vezetik a BBC4-en a The Curious Cases of Rutherford & Fry című ismeretterjesztő rádiósorozatot, ahol tényleg mindenféle könnyed téma terítékre kerül: hogyan csomagol be egy ajándékot egy matematikus, vagy miért is annyira különleges a víz.
Ez a könyv ennek megfelelően szintén leginkább a “csapongó” jelzővel írható le, ahol a Bábel Könyvtártól, a négydimenziós gömbön keresztül egészen addig az egzotikus kérdésig, hogy miért utálják sokan a spárgát, rengeteg dolog terítékre kerül.
(Az egész koncepció helyenként engem egy régi-régi könyvre emlékeztet, amit még kisgyerekként nagyszüleim polcán fedeztem fel; ez volt Kilián Zoltán bácsi sokat tudó könyve, de a hasonlóság itt azért ez inkább csak műfaji adottság lehet.)
Előző évek könyvajánlói: 2021 | 2020 | 2019 | 2018 | 2017 | 2016 | 2015 | 2014 – I. és II. | 2013
Könyvhét – 2021
A tavalyi hiátus után az idén valóban megrendezésre kerül az Ünnepi Könyvhét (még ha kis késéssel is). Mi pedig, szokásunkhoz híven erre az alkalommal egy külön könyvajánló poszttal készültünk, ami annyiban különleges, hogy először ajánlunk olyan könyvet, amelynek a szerzője egyben a blog (egykori és esetei) szerzője is. Lássuk hát, mit olvastak régi és új szerzőink az elmúlt évben, amit ajánlanának is a blog látogatóinak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….(Virtuális) Könyvhét – 2020
A 2020-as év egyik kétségtelenül szomorú lábjegyzete az Ünnepi Könyvhét elmaradása lesz. Mi azonban nem szakítjuk meg hagyományainkat, hanem álljon itt egy ajánló a könyvekről, amit az utóbbi évben olvastunk.
Magdalena Zernicka-Goetz & Roger Highfield: The Dance of Life
Víg Julianna
Talán csak optikai csalódás, mert nem találtam erre vonatkozó statisztikát, de mintha a fejlődésbiológia élvonalában nagyobb szerephez jutottak volna a női kutatók, mint az orvosbiológiai kutatások más területein. Persze egy kutató érdeklődését és szakmai attitűdjét egyáltalán nem kell, hogy befolyásolja a neme – de Magdalena Zernicka-Goetz esetében ez a befolyás teljesen nyilvánvaló. Már az első fejezetből kiderül, hogy Zernicka-Goetz rendkívül sikeres karrierjének egyik fontos szakaszát, a kromoszómarendellenességet hordozó embriókban lejátszódó önkorrekciós mechanizmusok felfedezését a saját terhessége alatt megélt szorongás katalizálta. Ha ennyire személyes érintettség nem is, egy kifejezetten erős személyesség minden egyes fejlődésbiológiai témával kapcsolatban tettenérhető az egyes szám első személyben végigsztorizott könyvben, amit valójában valószínűleg nem Zernicka-Goetz, hanem a szerzőtársként feltüntetett Roger Highfield írt a kettejük beszélgetései alapján.
Számomra a könyv legfőbb erénye a kutatónő leplezetlen lelkesedése és kíváncsisága saját kutatási területe, az embrionális fejlődés (különösen az egér- és emberi embriók fejlődése) korai történései iránt. Az embrió szimmetriájának felbomlásával kapcsolatos, szinte krimiszerűen izgalmasan elmesélt kísérletek minden bizonnyal azt is le fogják nyűgözni, aki nem olyan régóta rajong a fejlődésbiológiáért, mint én. A könyvből kiderül az is, hogy Zernicka-Goetz nemcsak tudományos szempontból tartja érdekesnek az általa vizsgált jelenségeket: azok esztétikai szempontból is lenyűgözik. A biológia legnagyobb alakjaihoz hasonlóan a lengyel származású kutatónő is vonzódik a képzőművészet iránt, és nemcsak látni, de láttatni is képes az általa vizsgált jelenségek, formák, folyamatok szépségét, amint azt a könyvben használt metaforák (beleértve a könyv címét) és színes fotók is illusztrálják. Egészen biztos, hogy Zernicka-Goetz karrierjének sem tett rosszat, hogy számos cikkéből címlapsztori lett a fantasztikusan szép és színpompás embriófotók miatt.
Az egyetlen negatívum a néha talán túladagolt személyesség, a visszadobott cikkek, konkurens kutatócsoportok és finanszírozási nehézségek okozta viszontagságok kissé túl bő lére eresztett elmesélése. Ennél azonban sokkal fontosabbnak találom, hogy a könyvben végig a legfontosabb kutatótársak hű bajtársként, sőt barátként való bemutatása dominál a saját egó fényezése helyett – holott utóbbira Zernicka-Goetznek, a humán embriológia egyik legismertebb kutatójának minden oka meglenne.
Venki Ramakrishnan: Gene Machine
Varga Máté (dolphin)
Ha már életrajzokról írunk, akkor szintén megemlíteném a Royal Society aktuális elnökének, a Nobel-díjas Venki Ramakrishnan-nak a könyvét. Mivel a Ramakrishnan személyes története összefonódik a sejtjeinkben a fehérjeszintézist végző riboszóma szerkezetének (és működésének) megfejtésével, többen a könyvet James Watson “A kettős spirál” c. híres/hirhedt önéletrajzi művéhez hasonlították. Ezzel nem teljesen értek egyet, mert Ramakrishnan személyisége és a bemutatott időtáv miatt talán Crick “What a Mad Pursuit” c. önéletrajza jobban ide illik (ha már esetleg muszáj a Watson-Crick párost idecibálni.)
Mindenesetre a könyv egy részletes és élvezetes bemutatója a kristályszerkezeteken alapuló molekula-szerkezet meghatározásnak, de e mellett sokat foglalkozik a tudományban gyakran ellenségeskedésig fajuló versengéssel, a Nobel-díj előszobájában zajló tudománypolitikai csatározásokkal, olyan dolgokkal, amelyek nem épp a legnemesebb oldalát képezik a kutatások világának. Ahogy az egy Nobel díjas életrajzát olvasva sejthető/várható, a könyv tulajdonképpen a krisztallográfia területének egyben egy ki-kicsodája is, amely számos anekdota révén kicsit közelebb hoz és emberibbé tesz olyan személyeket, akiknek a nevét leginkább már a tankönyvekből ismerhetjük.
Az egyetlen szembetűnő “hiba”, amit megemlítenénk, hogy bármennyire is személyesnek szánta a a könyvet, a közel egy emberöltőt felölelő történetben Ramakrishnan tulajdonképpen saját családjáról (leginkább gyerekeiről) alig-alig ír. Nem világos, hogy ez szándékos-e és csak a család privát szférájának tiszteletbentartásáról van-e szó, de így például előbb Utah-ba, majd később Cambridge-be költözésük esetében az olvasóban az a meggyőződés alakul ki, hogy a mesélő tulajdonképpen csak a tudománnyal és saját karrierjével volt elfoglalva, minden más (lakásvásárlás, gyerekek iskoláztatása, stb.) a feleségére váró részletkérdéssé vált számára. Egy ilyen karrier esetében aligha vitatható, hogy szakmailag ez sikeres stratégia, de mivel a legtöbb kutató nem jár hasonló cipőben, biztos hogy a könyv által sugallt családmodell aligha kellene követendő példa legyen.
Neil Shubin: Some Assembly Required
Varga Máté (dolphin)
Ha volt könyv, amit igazán vártam az elmúlt évben, az Neil Shubin legújabb műve volt. Az itthon leginkább a “A belső hal” című könyvéről ismert kutató, a Tiktaalik felfedezője, tulajdonképpen megírta előző könyve méltó folytatását és ezzel valami merőben szokatlan dolog született. Míg bő évtizeddel ezelőtt, “A belső hal” megjelenésekor az evo-devo tudomány jól láthatóan a legjobban futó, legdivatosabb tudományterület volt, amely korabeli eredményeiről szinte minden évben kijött egy könyv, mostanra nagyon megváltozott a zeitgeist, s így egy könyv kirívó különlegeségnek tűnik.
Pedig nem arról van szó, hogy az evo-devo, mint kutatási paradigma kifulladt volna. Ahogy azt Shubin nagyon olvasmányosan bemutatja, a CRIPSR-forradalom korábban csak nagyon merész álmokban felderengő kísérleteket tett lehetővé és így sokkal pontosabban tudjuk a Hox-gének evolúciós szerepét dokumentálni, vagy a nagyobb és pontosabb genom-projekteknek köszönhetően azt is jól látjuk, hogy miként járultak hozzá a trasnzpozonok és retrovírusok a génműködésünk és anatómiánk megváltoztatásához.
Aki nem csak a korszellemnek megfelelő dolgokat akar olvasni és/vagy lenyűgözi az evolúció, annak mindenképpen ajánlom a ezt a könyvet.
Adam Rutherford: How To Argue With a Racist
Varga Máté (dolphin)
Adam Rutherford genetikus és nem mellesleg tehetséges és gyakorlott ismeretterjesztő, a BBC4 műsorvezetője. Korábbi könyvajánlókban már írtunk “A Brief History of Everyone Who Ever Lived” című könyvéről, aminek azóta megjelent a magyar fordítása is az Akkord Kiadó gondozásában.
Bár az elmúlt hetekben elementáris erővel tört be a közbeszédbe a rasszizmus kérdésköre, igazából már évek óta érezhető volt, hogy a korábban már-már lezártnak tűnő vita a rasszizmus főbb tételeiről egyre inkább visszatérőben van a szélsőjobbos chat-szobák homályából a mainstreambe, főképp (bár nem kizárólag) az ún. alt-right véleményformálók tevékenységének köszönhetően. Így az utóbbi évben több könyv is született, amelyek a “tudományos rasszizmus” témakörét dolgozzák fel, ezek egyike Rutherford könyve.
Rutherford nem csak genetikus, de guyanai születésű, indiai származású édesanyja révén maga is személyesen érintett a vitában, így a könyv tényleg az aminek hirdeti magát, egy jól megírt manifeszto, amiben azokat az áltudományos érveket szedi szét a szerző, amelyek újra és újra előbukkannak az ilyen vitákban, például a “feketék” eredendően jobbak sportban, de a “fehérek” eredendően okosabbak.
A könyv könnyen olvasható és összeszedett, én inkább csak egy kicsit rövidnek éreztem, bár valószínűleg fölösleges azt várni egy ilyen jellegű mű esetén, hogy az mindenre kiterjedő legyen. Bár, mint Angela Saini könyve alapján látható, vannak azért vannak középutas megoldások.
Angela Saini: Superior
Varga Máté (dolphin)
Ahogy arra már egy ajánlóval feljebb is utaltam, Angela Saini könyve ugyanúgy a velünk élő rasszizmus problémáját igyekszik feldolgozni, mint Adam Rutherford, viszont kevésbé arra koncentrál, hogy az áltudományos nézeteket cáfolja (bár ezt is megetszi), hanem sokkal inkább a tudományos rasszizmus történetét dolgozza fel.
A könyv címe Saini előző művére utal – csak míg az Inferior (amiről két éve írtunk) azokat az érveket szedte ízekre, amelyeket újból és újból hallhatunk, ha felmerül a női egyenjogúság kérdése, a Superior a már említett rasszkérdéshez nyúl vissza. Az indiai gyökerekkel rendelkező szerző (akárcsak Rutherford) érintett a témában, de nem csak arra reflektál, hogy milyen dél-kelet ázsiaiként ma az Egyesült Királyságban élni, hanem az indiai kaszt-rendszer nagyon is rasszizmusba hajló eredetére is.
Saini gyakorlott újságíróként nyúl a témához, és különösen azok a részek érdekesek, amelyek bemutatják, hogy a második világháború után, amikor az eugénikát és járulékos elméleteit mindenütt kivetették a tudományos kánonból, miként, milyen taktikával lehetett mégis sikeres az angolszász világban egy kevés tagból álló, de fanatikus szorgalommal dolgozó csoport, amelynek célja az volt, hogy a “tudományos rasszizmust” újból mainstreammé tegye. Természetesen, akárcsak az “intelligens tervezés” nem volt más mint áltudományos köntösbe öltöztetett kreacionizmus, ugyanúgy az újgenerációs, tudományosnak bélyegzett fajelméletek is csak a laikusok megtévesztésére szolgáló, sete-suta csomagolást adnak az évszázados múltra visszatekintő, tudományosnak semmi szín alatt nem nevezhető rasszizmusnak.
Stefanie Starthdee and Thomas Patterson: The Perfect Predator
Varga Máté (dolphin)
Stefanie Strathdee és Thomas Patterson története filmre kívánkozik: a sztárkutató házaspár önfeledt egyiptomi nyaralása rémálommá válik, amikor Patterson egy akut pancreatitis miatt súlyos állapotba kerül és a gyógyulási folyamatba beleszól egy multidorgrezisztens baktérium, amely sikeresen telepedik meg a szervezetében és csak egy olyan beavatkozás révén menekül meg (gyaníthatóan tényleg az utolsó pillanatban), amit korábban, ebben a formában, sehol sem teszteltek.
Bár a könyv hivatalosan kettejük memoárja, igazából leginkább csak Starthdee visszaemlékezéseit olvashatjuk, Patterson legfeljebb néha röviden írja le emlékeinek és a fejében kavargó, gyakran már-már pszichedelikus rémálmoknak a keverékét.
Amikor Starthdee szembesül vele, hogy a klasszikus orvoslás összes eszköze és gyógyszere sem lesz elegendő a férje életének megmentésére, egy elejtett félmondat nyomán elkezd egy olyan tudományterületről olvasni, amely a Nyugaton a hidegháború járulékos kárjaként került feledésbe.
A fágterápia kvázi feledésbe merülése ugyanis igazi tudományos érvekkel nehezen magyarázható. Igaz, hogy az antibiotikumok fejlesztése és szintetizálása hihetetlen áttörés volt, ami háttérbe szorította a baktériumok elleni védekezés másik fontos technológiát, de a fágterápiás kutatások támogatásának elapadásához például az Egyesült Államokban nagyban hozzájárult az is, hogy a Szovjetúnióban (és a Keleti Blokk egyes országaiban, például Lengyelországban) kifejezetten aktívan kutatták a terépiáknak ezt a módját.
A “szuperbaktériumok” megjelenése és elterjedése kellett ahhoz, hogy ismét előtérbe kerüljön ez a terápia. Patterson esete azért érdekes, mert ez lett a közelmúlt egyik valóban részletesen dokumentált esete, amikor – szó szerint – szennyvízből izolálták a megfelelő, “személyre szabott” fágokat, amelyekkel a szervezetében terjedő baktériumot sikerült végül megfékezni.
A könyv olvasmányos és sokat tanulhatunk belőle a fágokról, ugyanakkor nekem személy szerint Strathdee személyes kitárulkozása egy kicsit sok volt, ahogy azt is nehezen tudtam hova tenni, hogy miközben a könyv lényegi üzenete, hogy az orvostudomány a maga egzakt eszközeivel hogyan tud egy gyakorlatilag menthetetlennek tűnő beteget mégis megmenteni, folyamatos betekintést kapunk Starthdee “holisztikus lelki vezetőinek” szakértésébe is. Nem elvitatva, hogy nagyon-nagyon fontos a lelki segítség egy ilyen helyzetben, érzésem szerint ez a könyv sem tudja feldolgozni a két világszemlélet közti jelentős különbséget és inkább csak kompartmentalizálva kezeli azokat.
Ed Regis: Golden Rice
Varga Máté (dolphin)
Bár 2020-ban furcsa ilyent leírni, de a világ ezen szerencsésebb sarkában élve, nehéz felfogni, hogy egy egyszerű vitamin, az A-vitamin hiánya globálisan hány ember számára jelent elképesztő egészségügyi problémát. Ez a hiánybetegség, a legjobb szándékú törekvések ellenére is évente százmilliós nagyságrendben érint iskoláskorú gyerekeket, gyakran súlyos látásvesztést okozva.
Erre a hiányra született megoldásként az “Aranyrizs”, egy olyan genetikailag módosított rizs fajta, ami a magjaiban is termelve egy A-vitamin prekurzort, biztosíthatná a megfelelő A-vitamin bevitelt olyan országokban is, ahova kapszulák vagy egyéb termények formájában logisztikailag megoldhatatlan eljuttatni a napi A-vitamin szükségletet.
Mivel a növény mögött nincsenek üzleti érdekek (a magokat nem pénzért adják), hanem a lassan évtizedes munkát tényleg az emberiség java miatt tette bel az Ingo Potrykus, azt gondolhatnánk, hogy egy világszerte ünnepelt projektről van szó. És mekkorát tévednénk.
Ahogy Ed Regis, az egész projekt történetét bemutató könyvéből is kiderül, a génmódosítástól irracionálisan, már-már vallási fanatizmussal idegenkedő zöld csoportok, a Greenpeace vezetésével most már évtizedes távlatban folytatnak egészen elképesztő média-kampányt, hogy Potrykus-t és csapatát lejárassák. Ennek a kíméletlen, a tényekkel és valósággal csak laza kapcsolatot ápoló PR-hadjáratnak igazi oka nem is annyira a konkrét terméktől való ódzkodás, mint az atavisztikus félelem, hogy ha egyszer bebizonyosodik egy GMO növényről, hogy az hasznos, akkor a közvélemény elfogadóbb lehet más GMO termékekkel is.
Ha ez furcsán hangzik, az azért van, mert az. Nem véletlen, hogy a Greenpeace egyik alapítója, Patrick Moore is teljesen egykori szervezete ellen fordult és “emberiség elleni bűncselekménnyel” vádolta meg őket az Aranyrizs-ellenes kampányuk miatt.
Azonban, mint Regis könyvéből kiderül, a zöld ellenkampány csak részben okolható (pl. a szabályozási környezet átalakításával) a projekt lassú haladása miatt. A valóság az, hogy jó munkához idő kell és a megfelelő genetikai konstrukció létrehozása, annak helyileg kedvelt fajtákba való bevitele és alapos letesztelése időigényes feladat. Ezért is nézi mindenki várakozva, hogy mi lesz a Fülöp-szigeteken, az első olyan helyen, ahol engedélyezték a termesztését, az aranyrizs sorsa.
Julie and Paul Knoepfler: How to Build a Dragon or Die Trying
Varga Máté (dolphin)
Paul Knoepfler korunk őssejtbiológiájának egyik ismertebb alakja, akinek szakmai és technikai tudásához kérdés sem fér. Ezért is csalódás, hogy lányával közösen írt, szatirikus könyvük tulajdonképpen egy elvesztegetett lehetőség, amit egy munkáját jól végző szerkesztő sokkal, de sokkal jobbá tudott volna tenni.
Az alapötlet zseniális: vegyük a populáris irodalomban/kultúrában az utóbbi években különösen nagyot futó mitikus élőlények egyikét és vizsgáljuk meg, hogy napjaink genomszerkesztésével, valamint legmodernebb őssejtechnológiáinak kombinálásával miképp tudnánk létrehozni.
A könyv lépésről-lépésre veszi végig hogy a kiindulási élőlénybe (ami lehetne madár, vagy hüllő), milyen tulajdonságokat kellene bevinni, hogy egy nap a Trónok harca valamelyik sárkánya kelljen ki a tojásból. Ennek apropóján egy kifejezetten érdekes zoológia leckét is kapunk, például arról is, hogy a pöfögőfutó bogarak miképp képesek tűzforró savat fröcskölni magukból. És bár az újabb és újabb felmerülő problémák ismeretében elég hamar rájön az olvasó, hogy tulajdonképpen egy valódi sárkány biológiai lehetetlenség, ez nem válik igazán zavaróvá. Ellentétben a szerkesztetlen, csapongó, repetitív és gyakran fölöslegesen gyermeteg megfogalmazásokkal.
Érthető valahol, hogy ha lányával közösen ír könyvet, Knoepfler azt szerette volna, ha a lánya saját stílusában ír dolgokat, de sajnos ez itt, ebben a formában nem éri el a kívánt célt. Így amikor már többedjére kerül elő ugyanaz a suta megfogalmazás, vagy lazának szánt, de valójában erőltetett kiszólás, ami megtöri a fejezetet, az olvasó kifejezetten csak bosszankodni tud, hogy miért nem volt ez egy szakértő szerkesztő kezében. Kár érte, mert egy kicsi odafigyeléssel egy sokkal jobb könyv lehetett volna.
Menno Schilthuizen Darwin comes to town
Kalmár Éva
Menno Schilthuizen egy evolúcióbiológus, aki a leideni Naturalis Biodiverzitás Központjában dolgozik, és mellesleg az egyik alapítója a leideni Biology on Tap eseménysorozatnak. Havonta egyszer egy hétfő este egy belvárosi kocsma Science Café helyett Science Pub-bá változik, ahol biológusok tartanak előadást a csapolt sört iszogató közérdeműnek, és ahol a nézők vicces nyereményekért versengve mérhetik össze biológiatudásukat a csoportos vetélkedőben. Schilthuizen elég sok ismeretterjesztő könyvet is írt, amik közül jópár megjelent angolul is: például az ivarszervek evolúciójáról szóló Darwin’s peepshow (erről majd máskor írok), és a városi evolúcióról szóló Darwin comes to town (Darwin in de stad).
A Darwin comes to town lehetne akár egy is lehetne sok evolúcióbiológiai témájú könyv közül, amik leírják a város élhetetlenségét illetve a természet fennköltségét magasztalják, és az eddig kialakult változatosság megőrzéséért emel kardot, de ehelyett Schilthuizen veszi a bátorságot, és azt mondja, hogy egy evolúcióbiológus a városban is evolúcióbiológus. Szerinte a városi környezet is élőhely, és persze ezek az ember által alakított, szennyezett, mesterséges élőhelyek kihívások elé állítják az élőlényeket, amikhez egy részük hihetetlen módon alkalmazkodik. Schilthiuzen szerint a szakma méltatlanul kevés figyelmet szentel ennek, az amúgy egyre elterjedtebb élőhelynek, pedig van itt mit kutatni. A könyv különböző fejezeteiben felsorolja azokat a kutatásokat, amik akár génszinten tárják fel az állatok és növények adaptációját az extrém körülményekhez.
A könyv a londoni metrószúnyog (Culex moelstus) bemutatásával kezdődik, majd belepillanthatunk a hangyakedvelő (mirmekofil) rovarok életébe. Ha valaki gyerekkorában kedvelte az Uránia Állatvilág Rovarok könyvét, amiben hiheteten horrorsztorikat lehetett olvasni a különböző parazita rovarokról, az élvezni fogja ezt a részt is. Hihetetlen történeteket olvashatunk New York különböző parkjaiban, mint különálló szigeteken alfajokká evolválódott fehérlábú egerekről is. Az egyik kolóniában elterjedt egy mutáció, ami ellenállóvá tette az egereket a parkokban eldobott mogyorón elszaporodó penész termelte aflatoxinra, ami egy hihetetlenül rákkeltő anyag. De a dél-francia galambevő harcsákról szóló rész sem semmi. Szóval ha azt hiszed, hogy egy evolúcióbiológia könyv nem okozhat meglepetést, mindenképpen olvasd el a Darwin comes to town-t. Ennyire élvezetes ismeretterjesztő könyvet rég nem láttam. Azért meg plusz pont jár, hogy Douglas Adams Viszlát és köszi a halakat könyvére is hivatkozik benne. Én hollandul olvastam, de remélhetőleg az angol fordítás is ugyanannyira élvezhető.
Douglas Preston: The lost city of the monkey god
Kalmár Éva
Képzelj el egy Indiana Jones sztorit (na jó, lehet Lara Croft is), amiben minden egyes szó igaz, és ráadásul még tudományosan is korrekt. Képzelj el egy expedíciót, aminek az a célja, hogy felfedezzenek és kiássanak egy ősrégi legendákban szereplő várost az áthatolhatatlan honduraszi dzsungelben. Megvan?
Na ez a Fehér Város legenda az alapja Douglas Preston The lost city of the monkey god című könyvének, de maga a mű ennél sokkal több, sokkal gazdagabb. Preston, aki maga újságíróként vett részt ebben az expedícióban, beszámol a legendáról, utánajár a történeteknek és lerántja a leplet az évszázados felfedezőutakról, amik a Fehér Város szenzációs felfedezését harangozták be. Persze elbeszéli az expedíciót is, az összes átélt kalanddal, mérges kígyókkal, hajnalban a feje fölött óbégató majmokkal. Közben leírja a tudományos hátterét is a műszereknek, amik lehetővé tették a romok f
elfedezését leírja a felfedezést, a romok első feltárását, illetve ír arról is, hogy hogyan fogadták mindezt a tudományos körökben, majd pedig beszámol az expedíció utóéletéről.
A könyv minden egyes fejezete iszonytatóan izgalmas, és egyes részei a Corona-járvány kapcsán pedig hihetetlen időszerűek is. Ti például tudtátok, hogy az amerikai őslakosok 80%-a halt meg a spanyol felfedezők érkezése utáni 100 éven belül a felfedezők által behurcolt vírusos és bakteriális fertőzésekben? Megdöbbentő adatokat hoz fel Preston ennek bemutatására. Mindezek után az a fejezet is igencsak érdekfeszítőt, amiben az expedíció tagjai által elkapott “honduraszi átok” felderítéséről és annak gyógyításáról ír. Ennek kapcsán betekintést nyerhetünk az atlantai CDC exotikus betegségekkel foglalkozó osztályának működésébe egy beteg szemszögéből.
Mérnöki kihívások szakmai leírása, dzsungel-expedíció kalandregénye, történelmi kutatómunka, orvostudományos háttérkutatás és személyes jelentés a modernkori orvostudomány hataráiról: mindez együtt egy könyvben, ez a The lost city of the money god.
Rick Edwards & Dr Michael Brooks: Science(ish) The Peculiar Science Behind the Movies
Kalmár Éva
Nektek volt már olyan moziélményetek, hogy egy tudományos fantasztikus filmet nem birtatok végignézni, mert tudományosan annyira gagyi volt, hogy az már fájt? És ezt persze meg kellett osztani azzal is, akivel a filmet néztétek? Sajnos nekem számtalanszor. Alig akad olyan scifi, ami annyira magával ragad, hogy nem azon agyalok, hogy hol rontják el benne a tudományos részt.
A Science(ish) című könyvben a Mentőexpedició (The Martian), a Jurrasic Park, az Interstellar, a Majomok bolygója, a Vissza a jövőbe, a Mátrix, Gattaca, Ex Machina és az Alien filmeket vesézi ki Rick Edwards és Michael Brooks tudományos szempontból.Tényleg botanikus kell ahhoz, hogy növényt termesszünk a Marson? Tényleg mindent a génjeink befolyásolnak, mint azt a Gattaca üzeni? Elképzelhető egy olyan alternativ univerzum, ahol a majmok okosabbak az embereknél? Még mindig azt hisszük, hogy a dinók úgy neztek ki, mint azt 1993-ban Gideon Mantel elképzelte? A film kapcsán természetesen előkerül a kihalt fajok felélesztésének kérdése is, amiről párszor már írtunk itt a Critical Biomass-en, és a borostyánba beleragadt szúnyog gyomrában lévő vérről is szó esik – spolier alert, a borostyánban fennmaradt ősrovarok DNS-e is ugyanúgy lebomlik, mint a múzeumban tárolt rovaroké, szóval sajna a dinók felélesztése tényleg csak fikció marad.
A könyv nem csak biológiai témákát boncolgat, az adott filmek kapcsán előkerül az űrutazás, a fekete lyuk, a mesterséges intelligencia, időutazás és a földön kívüli élet témája is. Igazán hasznos olvasmány, ha valaki scifi-kedvelők társaságban tudományos műveltségével szeretne felvágni, vagy mások kedvenc fimjeit fikázni. A legviccesebb rész amúgy minden fejezet elején a két szerző üzenetváltása az adott téma kapcsán, nagyon mókás az incselkedő beszólásaikat olvasni.
Daniel Kahnemann: Gyors és lassú gondolkodás
Kalmár Éva
Hadd ajánljak egy régi, de klasszikus könyvet így a végén. Kahnemann gyors es lassú gondolkodási modellje fontos ahhoz, hogy megértsük, hogyan gondolkodnak az emberek. Annak ellenére, hogy a könyv alapgondolata nem új, hiszen az információfeldolgozás valószínűségmodellje (elaboration likelihood model) központi illetve perifériás útja köszön vissza a könyvben, Kahnemann leírása részletekbe menő, de ennek ellenére (vagy pont ezért) jól olvasható, és a sok példának köszönhetően jól értető.
Hogy mindez hogy jön ide? Sok természettudományos és műszaki képzettsegű tudománykommunikátor hajlamos arra, hogy azt higgye az emberekről, hogy racionális érvekkel meggyőzhetőek például egy vitában és fel sem merül bennük az, hogy az emberek többsége az intuitiv rendszert használja a mindennapokban az információ feldolgozására. Vagyis a tényeket nem veszi figyelembe akkor, amikor dönt.
Ha tudatában vagyunk annak, hogy az intuitiv gondolkodás szerepe mekkora a döntéshozásban, már előrébb vagyunk, innen már csak pár lépés az, hogy hogyan lehet meggyőzni embereket arról, hogy megváltoztassák a viselkedésüket (beoltassák a gyereküket) vagy bizonyos dolgokhoz való hozzáállasukat (ne legyenek klimaváltozás tagadók).
Ha valakit ez a következő lépés érdekel, ajánlom az alábbi könyvet: Stephen Wendel: Designing for Behavior Change.
Előző évek könyvajánlói: 2019 | 2018 | 2017 | 2016 | 2015 | 2014 – I. és II. | 2013
(Borítókép: Fortepan / Hunyady József)
Könyvhét – 2019
Ha már látszólag semmi sincs, könyvajánló akkor is van :). Itt vannak a legtémábavágóbb könyvek, amiket tavaly olvastunk.
Könyvhét – 2018
Eljött a Könyvhét, így mi is folytatjuk lassan 5 éve elkezdett hagyományunkat és olyan ismeretterjesztő könyveket ajánlunk és kritizálunk, amelyeket az utóbbi évben olvastunk. Csapjunk is bele.
Könyvhét – 2017.
Ismét Könyvhét, így megpróbálva nem megszakítani lassan közel fél évtizedes hagyumányunkat, itt egy hosszabb könyvajánló azokból a tudományos ismeretterjesztéssel ilyen-olyan módon kapcsolódó művekből, amelyek az elmúlt évben kerültek a kezünkbe.
Konzervtudomány és eredetiség
(Rég nem jelentkeztünk már szubjektív előadásbeszámolóval és az ökológia egyébként is méltatlanul alul van reprezentálva nálunk, ezért is fogadtuk örömmel -szoszos- alább olvasható beszámolóját.)
Csütörtökön túlcsordult az MTA Kisterme, az „Elmélet-alapú ökológia és evolúcióbiológia: Hagyományok és perspektívák” című előadóülésre annyian érkeztek, hogy meg kellett nyitni a Nagytermet a hallgatóság előtt. A rendezvény apropóját az Oxford University Press gondozásában kiadott és globálisan terjesztett, a mesterképzés számára készített ökológia tankönyv megjelenése adta. A könyv 5 fős szerzőgárdája magyar, megjelenése tehát már önmagában is a magyar ökológia sikerének számít. Ráadásul, a szerzők nem akármilyen célt tűztek maguk elé: azt kívánták bizonyítani, hogy a sokrétű, egymással laza kapcsolatban álló ökológiai kutatások többségét lehetséges egységes rendszerben, néhány alapelv mentén összefoglalni. Ezért fejezhette ki Padisák Judit, az MTA Ökológiai Tudományos Bizottságának elnöke abbéli reményét, hogy a rendezvény tudománytörténeti jelentőséggel bír.