A napokban startol a 87. Ünnepi Könyvhét, mi pedig, akárcsak tavaly, egy könyvajánlós poszttal kedveskedünk nektek. Sajnos kicsit az is hagyomány hogy nem csak (sőt, elsősorban nem) magyar könyvekről van szó, ugyanis a nívós tudományos-ismeretterjesztő irodalomnak csak nagyon kis szelete kerül lefordítása évről-évre, így még mindig ott tartunk, hogy választhatunk, éveket várunk az igazán jó művek magyar változatáért, vagy egyszerűen megvesszünk angolul/németül/hollandul stb. 

Bár a BookDepository és Amazon világában ez már nem is akkora gond :-). (Mivel ez egy sokszerzős poszt, az egyes ajánlók végén ott találjátok, hogy melyikünk is írta az adott ajánlást.)

Hát akkor csapjunk is bele: 

Matthew Cobb: Life’s Greatest Secret

Matthew Cobb (aki egyébként a Jerry Coyne féle “Why Evolution is True” blog egyik rendszeres írója is) minden kétséget kizáróan az év legjobb tudománytörténeti témájú könyvét írta meg. Azt követhetjük végig, hogyan fedezték fel a genetikai kódot – azaz nem, pontosabban nem csak a DNS felfedezése van benne a könyvben (bár röviden az is), hanem, hogy miképp jöttek rá hosszú, verejtékes munkával, hogy a DNS-ből hogyan lesz RNS: hogy a kód szerkezete triplet, és milyen kodonok milyen aminosavaknak felelnek meg. Évtizedes megfeszített kísérletes és szellemi munka eredménye volt az és a könyv nagy erénye, hogy egyáltalán nem egy szinte magától értetődő, lineárisan egymásból következő felfedezések sorozataként írja le az eseményeket, hanem nagyon is sok időt szentel a később zsákutcának bizonyuló mellékvágányoknak, így George Gamow ma már megmosolyogtató, de egykor nagyon is komolyan vett hipotéziseinek. Tulajdonképpen ezt abszolút a két évvel ezelőtt ajánlott Sean Carroll, a “Brave Genius” mellé ajánlanám minden molekulásris biológus/genetikus polcára, mert a két sztori több helyen is keresztezi egymást és együtt igazán jó szintézist hoznak létre. (dolphin – Varga Máté)

Sean B. Carroll: The Serengeti Rules

Ha pedig már egyik személyes kedvencem, Sean Carroll említésre került, akkor legyen itt új könyve, a The Serengeti Rules is. Ezúttal, legutóbbi műveitől eltérően, nem annyira tudománytörténettel foglalkozik (bár azzal is találkozunk a műben bőven), hanem komplex ökológiai rendszerek szabályszerűségeit igyekszik összefoglalni, és jól jellemzett, egyszerű molekuláris rendszerekkel – konkrétabban a Jacob-Monod féle operonnal – összevetni. A mű fő gondolata a negatív visszacsatolás, és ezért is visszatérő gondolata a könyvnek, hogy ha a visszacsatolásban nélkülözhetetlen, ún. “keystone” fajokat (többnyire ragadozókat) kiveszük egy rendszerből azzal beláthatatlan változásokat tudunk az egész lokális ökoszisztémában indukálni. Számos esetben a változások maguk (az ökoszisztéma szintjén valami faj elszaporodása) igazából analóg hatásokat mutatnak a rák-terjedésével, ahol egy sejtpopuláció kontroll nélküli osztódása a teljes rendszer életbenmaradását veszélyezteti.

Carroll feltett pár részt a nautil.us-ra is a könyvből, kedvcsinálónak érdemes azokat is elolvasni. (dolphin – Varga Máté)   

Beth Shapiro: How to Clone a Mammoth?

Kevés dolog ragadta meg talán az utóbbi években az emberek fantáziáját, mint a kihalt fajok feltámasztása. Mi is hosszan foglalkoztuk ezzel a dologgal, mind a deextinkció különböző lehetőségeivel, mind a George Church féle “mamut-klónozással” konkrétabban. Beth Shapiro egyike azoknak a kutatóknak, aki nyakig benne van ebben a történetben, hiszen számos kihalt faj genomjának a megszekvenálását végzi, ezért is érdekes, hogy egy ízig-vérig szkeptikus könyvet írt a dologról, ahol tulajdonképpen egyáltalán nem sétagaloppként írja le ezeket a próbálkozásokat, hanem az etikai megfontolások mellett azt hangsúlyozza sokszor, hogy technológiailag mennyire bonyolult ez a folyamat, és különböző fajok esetében milyen kis esélye van annak, hogy sikerüljön (egy korábbi posztban egyébként linketem is egy interjút, amit Shapiroval a könyv aporpóján készítettek). Ezen a gyakran kifejezetten erőltetett sikerpropagandával átitatott területen kifejezetten üdítő ezt olvasni. (dolphin – Varga Máté)

Jim Endersby: A Guinea Pig’s History of Biology

A modern molekuláris biológia történetét sokféleképpen meg lehet írni, akár a kutatók történeteit többé-kevsébé kronológikusan leírni (ahogy azt általában teszik), vagy egy-egy jelenség/betegség köré csoportosítani a történeteket. Ami kevésbé gyakori, hogy a kutatásokhoz használt modellorganizmusok révén teszik ezt meg. Jim Endersby könyve azonban ékes bizonyítéka annak, hogy ez eddig valószínűleg azért nem történt meg, mert másnak nem jutott eszébe, és nem azért mert nem kerekedne semmi jó ki a dologból.

Mendel borsóitól, McClintock kukoricáján át jutunk el a molekuláris genetika “sztárorganizmusaihoz”, a pont renenszánszukat élő fágokhoz, vagy az évtizedek óta népszerű ecetmuslicákhoz, a felfutóban levő zebrahalhoz, és a nélkülözhetetlen egerekhez. Számos olyan anekdota van a könyvben, amit remekül lehet oktatáshoz is használni, és én nem is tudok arról, hogy máshol is leírták vola. (A tavalyi George Streisinger-es posztom megírásánál például nagy segítség volt, hogy mind a “fág-csoport”, mind a zebrahal-kutatás legkorábbi időszakát nagyon összeszedetten írja le a könyv.) (dolphin – Varga Máté)  

Shelley Emling: The Fossil Hunter és Jun Tsuji: The Soul of DNA

Ha pedig már poszt-inspirációként szolgáló könyvek jöttek szóba, akkor még gyorsan itt van kettő, amit a nőnapi posztsorozathoz használtam. 

Shelley Emling könyve egy nagyon olvasmányos története Mary Anning életének, amit tulajdonképpen mindenkinek csak ajánlani tudok. (Az egyetlen gond a könyvvel, hogy az elején – egyébként nagyon becsületesen – leírja, hogy Anning életének bizonyos részeit csak feltételezések alapján lehet rekonstruálni, és ezt éreztendő zavaróan sok feltételes módban íródott mondat sorakozik időnként a szövegben.)

Miriam Michaels Stimson nővér története nem kevésbé érdekes, sőt, a maga módján még váratlanabb, ennek ellenére Jun Tsuji könyve már annyira nem jó, helyenként egyszerűen fölöslegesen körülményesen van megírva. Azoknak tudom ajánlani, akik igazán szeretik a tudománytörténeti csemegéket. (dolphin – Varga Máté)

Giulia Enders: Bélügyek

A táplálkozás mindannyiunkat foglalkoztat. Akárcsak az emésztés, bár ez utóbbi téma nem elégszer kerül terítékre, a táplálkozás és emésztés tudományos háttere igy sokaknak fehér folt. Ezt használja ki sok táplálkozás-guru, mint például akik a nyers kosztot hírdetik áltudományos indokokkal, vagy ezért lehet nagy divat a gluténmentes táplálkozás, azoknál is, akik egyébként nem érzékenyek a búzában található fehérjére.

Egy fiatal német gasztoenterolgógusnak készülő PhD hallgató, Giulia Enders írt egy szuper könyvet a belekről (magyarul Bélügyek címmel 2015-ben jelent meg), és szerintem többszáz táplálkozással és az emésztőcsatonával kapcsolatos hiedelmet rak helyre. Ír a felesleges antibiotikum-használatról, a probiotikumokról (lásd az ehhez kapcsolódó régebbi posztot), a prebiotikumokról (na azért az engem is meglepett, hogy a vízben főtt, de lehűlt krumpliban a keményítő újrarendeződik, és az emésztésnek nagyrészt ellenállóvá válik, így prebiotikumként viselkedik), hogy miért nem igaz az az, hogy az alkohol fertőtleníti a beleket (ugyanis elősegiti a gáztermelő baktériumok szaporodását: “Ha a béltraktusban gáztermelők ülnek, az éjszakai diszkó reggelre trombitakoncertté válik”), vagy hogy a vékonybél tiszta és jószagú. Leírja azt is, hogy a gyomorban a gyomorsav hatására a fehérjék kicsapódnak – ezért is badarság a nyers illetve alacsony hőfokon elkészitett ételeket azért enni, hogy a bennük megtalálható enzimek (amik szintén fehérjék) bennünk is aktívak legyenek. Nem lesznek azok, a gyomorban kicsapódnak, és mi szépen megemésztjük őket, akár nyersen esszük meg a dolgokat, akár főzve. Ha már a fehérjéknél tartunk: egyik nagyon fontos fejezete a könyvnek a különféle étel-allergiákat, -összeférhetetlenségeket és -intoleranciákat taglalja igencsak részletesen.

Szó esik arról is, hogy a szervezetünk miért részesíti előnyben a cukros ételeket, hogy miért nehéz a zsírpárnáktól megszabadulnunk. Enders ír még olyan kényesnek vagy undorítónak tartott témákról, mint a mandulakő, savas reflux, hányás, vagy éppen székrekedés (ennek kapcsán a hashajtók speciális hatásáról, miszerint a normális székletürítéshez képest, amikor csak a vastagbél harmadából távozik az ürülék, a hashajtók az egész vastagbél-tartalmat kitolják, így hashajtó után három napig ne várjunk normál székletet). Meg még ezer más dologról, pl hogy mi köze van a pikkelysömörnek a mandulákhoz, hogy miért van az, hogy valakinek egy nagyot kell nyelnie, hogy böfögni tudjon, meg hogy valószinűleg az én bélbaktériumaim kívánják a céklát, nem én. Mindezt szakmailag korrektül és szerintem eléggé viccesen is, szóval le a kalappal előtte. Igazán itt volt az ideje, hogy valaki érthetően és humorosan elmesélje ezeket a dolgokat, amik mindannyiónkat foglalkoztatnak. Olvassátok minél többen! (Kalmár Éva)

Johannes Hinrich von Borstel: Szívügyek

A Park kiadó 2016-ban a “Bélügyek” című könyv mintegy párjaként jelentette meg a “Szívügyek” című kiadványt, ami a keringést és a szívet “vesézi” ki. Mivel Magyarországon majdnem minden második haláleset mögött szív- és érrendszeri problémák állnak, és ezzel a statisztika első helyén áll a halált okozó megbetegések között, igencsak üdvözlendő egy olyan egyszerűen, de szakmailag igényesen megfogalmazott könyv, amely részletesen ismerteti ezen megbetegedések kialakulását, azok okait, illetve a megelőzésről is ír.

Hinrich von Borstel 15 évesen került közel az orvosláshoz, amikor is gyakornoknak jelentkezett a körzeti kórházba, és a sürgősségi osztályon dolgozott a nyári szünetben. Ma molekuláris kardiológiát kutat, és mentőorvosként dolgozik.  És mellesleg igencsak jó stílusban és könnyedén ír  a szív kialakulásáról, az érrendszer működéséről, azokról a betegségekről, amik gyengíthetik vagy megbetegíthetik a szívet. Szó esik a szívbarát táplálkozásról illetve életmódról, részletezve az alkohol, a dohányzás és a rossz táplálkozás hatásairól. A koleszterin-mítoszt is helyre rakja margarinostul, illetve kókuszolajostul, és külön alfejezet foglalkozik a cukorbetegség érrendszerre gyakorolt hatásaival (többek között az első amputálásos mútétjéről is beszámol, amikor is egy cukorbeteg lábát kellett levágni amiatt, mert elzáródtak az erek az alsó lábszárban). Igazán hasznos információkkal is szolgál a szerző, megtudhatjuk, hogy mi is a teendő újraélesztéskor, illetve hogy hogyan is működik az immunrendszer, és hogy miért is hasznosak az oltások. Mindezek mellett persze előkerülnek a szívbetegségek megelőzésével kapcsolatos tanácsok is: szerinte a legjobb szívmegállást megelőző gyakorlatsor, ami nemcsak a szívet, de az immunrendszert is erősiti, az a szex. Így már abszolút érthető, miért pont “Szivügyek” lett a könyv magyar címe… (Kalmár Éva)

Richard Walker: Az agymanók bemutatják: Az emberi test elképesztő működése

Illusztáció: Lisa Swerling és Ralph Lazar

Ha már a beleknél és a keringésnél tartunk, ne maradjon ki egy 2015-ös gyerekeknek szánt kiadvány az idei könyvszemlénkből, amiben viccesen írnak az emberi szervezetről. A HVG könyvek junior sorozatában megjelent könyv címe egy csöppet félrevezető. Az angol eredetiben az emberi testet az ún. Brainwaves nevű kékruhás manócskák mutatták be. Ugyanilyen névvel Betsy Streeter jelentetett meg képregényt, de ahhoz a könyvnek semmi köze. Akárcsak a magyar fordításnak a szintén 2015-ös, eredetileg Inside Out cimű Pixar rajzfilmhez sem. Most hogy ezt igy tisztáztuk, lássuk a könyvet 🙂

A könyv a 9 éven felülieket célozza meg, de tapasztalataim alapján már az érdeklődő és fogékony 7 éveseket is leköti, bár ekkor még egyéni olvasásra nem ajánlanám a szöveg bonyolultsága miatt. Mondjuk nem tudom, hogy egy 9 éves mennyivel ért többet pl az endokrinológia szóból (a nyolcadik oldalon már szembejön) – szerintem ahhoz képest, hogy gyerekeknek szól a könyv, kicsit túl sok szakszó került a szövegbe. Viszont az ábrák zseniálisak. A kihajtható oldalaknak köszönhetően hatalmas méretű ábrákat találhatunk a kiadványban, ami például a belek vagy a keringés esetén nagyon jól jön. A szöveg sok helyen eléggé vicces, a kis agymanók sokat poénkodnak, miközben bemutatják a sejteket, sejtalkotókat, sejttípusokat, az emésztést, a szaglást, a vért és a keringést, a kültakarót, az immunrendszert, a vázrendszert, a beszédet, hallást, látást. Viszont a test működésének bemutatása sajnos nem teljes. Annak ellenére, hogy a nyolcadik oldalon szerepel az endokrinológia szó, a hormonokról nem esik egy szó sem, illetve számomra igencsak megelpő módon mind a szaporodás, mind a kiválasztás teljesen kimaradt a tematikából, így sikerült totálisan fütyi- illetve puncimentessé tenni a könyvet. Igencsak kár, mert amúgy egy igencsak érdekes és használható könyv lenne. Mindenesetre annak, aki még nem beszélne a méhecskékről meg a gólyáról a gyerekével, viszont jól jönne egy igencsak vicces, de korrekt grafika a keringésről meg a belekről, annak meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet. (Kalmár Éva)

Deborah Blum: The poisoner’s handbook

Deborah Blum Pulitzer-dijas tudományos újságíró, aki jelenleg az MIT Knight Science Journalism programjának a vezetője, a WIRED bloggere, és az UNDARK nevű tudományos honlap kiadója is egyben. A 2010-ben megjelent, “The poisoner’s handbook” című könyve megérné a magyar forditást, hiszen egyrészt a könyv világszerte bestseller, másrészt egy lebilincselő tudománytörténeti és egyben kriminológiai olvasmány. Az igazságügyi orvosszakértők szakmájának kialakulását követi végig különféle esettanulmányok bemutatásán keresztül. A történet az 1910-es évek New Yorkjában kezdődik, belecsöppenünk a jazz, majd a szesztilalom és a gazdasági válság világába, amikor is Charles Norris, New York első tudományos végzettségű orvosszakértője és toxikológus segédje, az Osztrák-Magyar Monarchiából származó Alexandler Gettler vizsgálódnak a mérgezés-gyanús ügyekben, és közben lerakják az igazságügyi orvorszakértők munkájának szakmai alapjait. Az egyes fejezetek általában egy-egy bűnügyet taglalnak vagy egy-egy mérgező anyag hatását irják le. A CSI-szerűen izgalmas esetek felgöngyölitése közben fény derül a különböző anyagok (cián, kloroform, arzén, higany, szén-monoxid, metanol, etanol, denaturált szesz, rádium, illetve tallium) szervezetre gyakorolt hatására, a mérgezés hatásmechanizmusára, illetve a mérgek különböző szervekből való kimutatásának lehetőségére, miközben az adott kor történelmét is megismerhetjük. A könyv alapján készült dokumentumfilm is érdekes, bár igencsak hosszú. (Kalmár Éva)

Emily Anthes: Frankenstein’s cat

Vannak a tudományos kutatásnak olyan szegletei, amibe a kívülállók csak úgy kapnak betekintést, hogy a média hírt ad róluk, ám ezek a hireket gyakran rémisztőnek, félelmetesnek, vagy éppen embertelennek és etikátlannak állitják be. Gondoljunk csak azokra a laboratóriumokra, amelyek mutáns egerek vagy halak ezreit állitják elő, amiket aztán alaposan kivizsgálnak, hogy a külsőleg megnyilvánuló változásokért milyen genetikai “hibák” felelősek, vagyis mit is rontottak el, és az mit is csinál az adott állatban. A genetikával foglalkozó kutatók számára mindez természetes, általánosan elfogadott, mig az emberek (főként a hírgyártók) többsége ezt felháborítónak tartja (lásd az emberklónozásról szóló legutóbbi posztot).

Emily Anthes (aki szintén tudományos újságíró, akárcsak Deborah Blum) 2013-ben megjelent “Frankenstein’s cat” című könyve a biotechnológiának pont ennek a szeletével foglalkozik, amelyik házi-, haszon- illetve egyéb állatok módosításával foglalkozik. Bemutat pár édekes “kreálmányt”, ír magukról a biotechnológiai eljárásokról, de ezen kívül fontos etikai kérdésekre is választ keres. Hogy miért fontos erről beszélni? Miért jó az, hogy az átlagemberek is tudjanak arról, mi folyik a kutatólaboratóriumokban? Igencsak egyszerű. Aki nem beszélt kísérletekről az emberek egy része valami szupertitkos, etikátlan kutatásra asszociálhat, amiről szó sincs az esetek többségében. A kutatókat, főként az állatkísérleteket folytatókat sokszor érik atrcitások, gondoljunk csak a legutóbbi milánói esetre, amikor is állatvédők több év kutatásait tették tönkre azzal, hogy elvittek pár állatot illetve összekeverték a ketreceket. Tudománykommunikációs szakemberek szerint, ha egy társadalmi párbeszéd alakulna ki ebben a témában, amikor is a kutatók elmesélnék, miért is csinálják ezeket a kisérleteket, hogyan is folynak pontosan ezek, az állatvédők pedig elmondhatnák, mik is az etikai aggályaik, akkor lenne lehetőség valamilyen konszerzus kialakitására. Ennek a párbeszédnek lehetne az első lépése ez a könyv, amely egy lapra hozza a szakmai és etikai érveket. (Kalmár Éva)

Randy Olson: Don’t be such a scientist!

“You think too much! You mother F@$#%&* think too much! You’re nothing but an arrogant, pointy headed intellectual — I want you out of my classroom and off the premises in five minutes or I’m calling the police and having you arrested for trespassing.” —Hollywood acting teacher to Randy Olson, former-scientist

Randy Olson 15 év tengerbiológiai kutatás után (a Harvardon doktorált, 4 évig posztdokoskodott Ausztráliában és Floridában, majd egy tenured professzori cimet szerzett a New Hampshire-i egyetemen) fogta magát, és elment Hollywoodba, hogy kitanulja a filmszakmát. A fenti jelenet vele esett meg, a szinészetet oktató tanára vágta a fejéhez, mikor képtelen volt a spontán reakciókra. Azóta független filmkészítő lett, forgatott filmet az evolúcionisták kontra intelligens dizájn témáról és a globális felmelegedésről. A “Don’t be such a scientist” című könyv többek között arról szól, hogyan küzdötte le magában a kutatót, és lett az, aki.

Nem feltétlenül értek minden egyes szavával egyet, viszont igencsak érdekes és gondolatébresztő olvasmány, mindenképpen ajánlom azoknak a kutatóknak, akik mindeddig nem szánták rá magukat arra, hogy nagyobb, nem szakmai közönség előtt szerepeljenek. (Kalmár Éva)

Frans de Waal: The Bonobo and the Atheist – In search of humanism among the primate

Frans de Waal primatológus (azaz főemlősökkel, majmokkal foglalkozik) könyveiben az emberi viselkedés, érzelmek és társadalom alapjait keresi az emberszabásúak megfigyelésén keresztül. A holland kutató főleg csimpánzokkal és bonobókkal foglalkozik. A bonobók rokonsági körünk hippijei: ők tényleg a szexelj, ne háborúzz szlogen szerint élnek. Se csoporton belüli, sem csoportok közötti halálos kimenetelű agressziót nem figyeltek meg soha náluk. Ha a jóságot keressük az élővilágban, akkor nem is kell távolabb keresgélnünk: közvetlen rokonunknál meg is találjuk. S emígyen jutunk el a cím másik részéhez, a vallásosság kérdéséhez: a vallás, az isteni parancsolatok következtében vagyunk vagy próbálunk jók, emberségesek lenni, vagy ilyen a természetünk? Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy agresszív vadállatok vagyunk, akik csak a pokoltól való félelem akadályoz meg természetük gátlástalan gyakorlásában? Vagy a természetünk része az empátia, az együttműködés, a másik igényeinek szem előtt tartása?

Magam is sokszor találkoztam a vélekedéssel, hogy a vallás nélkül bizony elzüllenénk, s jó ember csak vallásos lehet. Ezzel a tévhittel szándékszik leszámolni a 2013-ban megjelent könyv. A XIX. század második fele óta makacsul tartja magát a vélekedés, hogy az ember egy alapvetően önző lény, s ha véletlenül jót is tesz embertársaival, azt csak saját érdekében teszi. Ez a mítosz az alapja a piacgazdaságon alapuló közgazdaságtannak, amely mítoszt maguk a közgazdászoknak sem sikerült sohasem alátámasztaniuk. Mert alapvetően nem vagyunk önzőek, sőt az egyik legegyüttműködőbb faj vagyunk a Földön. Az együttműködésre, a mások igényeinek figyelembe vételére való hajlamunk nem civilizációs találmány, sőt – s a könyv példái erről szólnak – nem is csak fajunk jellegzetességei. A csimpánz és a bonobó társadalmat is ugyan azok a morális szabályok tartják össze, mint a mienket. Frans de Waal két „parancsban” foglalja ezt össze: (1) Segíts másoknak! és (2) Ne bánts másokat!

A főemlősök csodálatosan összetett világa bontakozik ki a könyv lapjain, amely csodálatos világot csak évtizedek megfigyeléseivel és kísérleteivel érthettük meg. Hozzánk hasonlóan hosszú életű élőlényekről van szó, akiknek élete, társas kapcsolatai, jelleme csak évtizedek alatt bontakozhat ki számunkra. Ahogy egyre többet tudunk meg róluk, úgy halványul el a különbség az ember és a legközelebbi rokonai között. Viselkedésükben, érzelmeikben, azok kifejezésében sokkal közelebb állnak hozzánk, mint ahogy azt képzelnénk! A könyvön az állatok és emberek viselkedésének párhuzamai mellett a szerző vallásosságról és Hieronymus Bosch németalföldi festő műveinek elemzése vonul végig. A szerző Hollandia katolikus részén nőtt fel, de egyetemi éveitől gyerekkora vallását nem gyakorolja. Bár a címből egyfajta harcos vallásellenességet is ki lehetne olvasni, Frans de Waal a könyvben a dogmatizmus ellen kel ki, a vallásos dogmatizmus ellen csakúgy, mint a „hithű” ateisták dogmatizmusa ellen (v.ö. Dawkins kirohanásai a vallás ellen). (Kun Ádám)

Dougal Dixon: After man –  Zoology of the future (Az ember után, a jövő zoológiája;1981)

A brit nemzetiségű szerző a St. Andrews-i Egyetemen, geológiát és őslénykutatást tanult, ezen tudását felhasználva próbálta megjósolni az evolúció alakulását, sőt két könyvében az ember jövő-evolúcióját próbálja leírni, de két könyvében elképzeli a világ alakulását a dinoszauruszokat kipusztító meteorkatasztrófa nélkül

“Az ember után – a jövő zoológiája” című könyve egy igazi klasszikus. Nagyon alaposan körüljárt, az új világ földrajzát, éghajlatát és állatait is leírja, Európa és Afrika 10 millió éven belül a Cenozoid korban összeütköznek, 50 millió év múlva pedig a Lemúria sziget szakad le belőle. A Földet pedig benépesítik a nyuszi-zsiráfok, a dagadék gazellák és a patkány-oroszlánok, tökéletes szimbiózisban élnek pintyek üreges hátú antilopokkal. Igazi utópia! Nagyon hasonló témában készített filmet a Discovery Channel 2003-ban, “Future is wild” címmel, majd később, könyv formájában kiadták, bár a két könyv témája hasonló, teljesen különböző jövőt jósolnak. (LevendulaPóni)

Dougal Dixon: Man After Man: An Anthropology of the Future (Ember az ember után: a jövő antropológiája)

Többeknek traumát okozó könyv, az ember evolúcióját próbálja megjósolni a következő 5 millió évben. Egyáltalán nem pozitív, nem is utópisztikus, ez nem egy boldog harmonikus jövő képe, hanem egy katasztrófákkal tarkított visszasüllyedés és kihasználás jövője. Eleinte a technológiának köszönhetően, minden szépen halad, aztán minden elromlik és nem javul meg. Viszonylag sokat emlegeti a géntechnológiát, bár a szöveg alapján nem igazán érti a lényegét, és úgy tűnik tart is tőle. Húshasznú emberek, barlanglakók, androidok és megannyi más szociofób lázálom izgalmas elképzelés vár titeket ha beszerzitek! (LevendulaPóni)

Wayne Douglas Barlowe: Expedition

Barlow egy művész, illusztrátor, többen között az Avatar című film figurái is az ő keze munkáit dicsérik. 1990-ben egyszer csak elengedte a fantáziáját és megszületett az Expedition to Darwin IV. című kötet, amiben egy távoli bolygó a Darwin 4. élővilágát mutatja be, egy 2358-ban indított expedíció keretében. A könyvből dokumentumfilm is készült Alien Planet címmel, és több híres tudós szól hozzá a témához például Dr. Michio Kaku fizikus, Victoria Meadows a NASA vezető asztrobiológusa. A téma olyan népszerű lett, hogy a konkurens National Geographic elkészítette a saját filmjét a témában az Alien worlds-öt (nem törték magukat), de nem aratott akkora sikert, mivel a kidolgozottsága alulmaradt, a grafika is sokkal gyengébbre sikerült. Barlowe könyve viszont nem csak szemet gyönyörködtető és fantáziadús, hanem elgondolkodtató is. (LevendulaPóni)