A szépségipar tulajdonképp a tudományok dögevője opportunistája. Mindig lépést tartott a tudománnyal, mindig kicsipegette a neki tetsző részeket és az így elkészült termékeket csillagászati áron értékesítette. A high-tech kozmetikumok nem modernkori vívmányok. A 20 század elején az Egyesült Államokban már egyértelműen jelen volt az őrület. Mai szemmel nézve röhejes, gyakorlatilag hülyének nézték a fogyasztót. Plakátokon hirdették, hogy a Nobel díjat kiérdemelt radioaktivitást sikerült a szépség szolgálatába állítani.
1934 után ez ellenséggé vált, valószínűleg Marie Curie halálhíre nem tett jót a brand-nek. Egy ma is fellelhető reklámfilmben Geiger-Miller számlálóval vizsgálják a modell arcát, a műszer persze veszettül elkezd csiripelni, de miután a hölgy letörli az arcát a termékkel (úgynevezett cold cream, amit mára már csak popsi kenőcsként használnak), csodák csodája, az arca már csak a boldogságtól sugárzik.
Az ipar két, azóta is nagyon jól bevált marketing húzását figyelhetjük meg: a megfélemlítést és a tudományos hókuszpókuszt. A megfélemlítés könnyű volt, hiszen épp, hogy túl voltak egy borzalmas háborún, és a tudomány középpontjában a radioaktivitás volt, amiről mindenkinek az atombomba jutott eszébe, az pedig nem veszélytelen. A hókuszpókusz rész pedig, jól átlátható okokból, sokkal könnyebben volt megvalósítható, mint manapság.
A paraziták általában néma borzadályt, vagy heveny undort váltanak ki az emberekből, pedig, ha atavisztikus félelmeinket leküzdjük és közelebbről megvizsgáljuk őket, gyakran hihetetlen izgalmas biológiai kérdésekre kaphatunk választ. Hogyan próbálják a paraziták áttörni a szervezet védelmét a bejutásuk során, hogyan bújnak el az immunrendszer elől, vagy épp hogyan változtatják meg a viselkedésünket, hogy saját érdekeink helyett már az ő prioritásaikat vegyük elsődlegesen figyelembe.
Mi van az agyunkban, legfontosabb szervünkben, ami nagy valószínűséggel a világegyetem legkomplexebb objektuma is egyben? Természetesen neuronok. De kielégítő ez a válasz? Ha azt kérdeznénk, hogy mi van egy könyvben, és azt a választ kapnánk, hogy betűk, akkor nem lennénk vele túlságosan megelégedve. A kérdés az, hogy a neuronok aktivitás-mintázatukkal mit reprezentálnak, azaz mi a jelentésük a világ dolgaihoz viszonyítva. A szavak vagy mondatok egy kínai könyvben szintúgy csak formai elemek, önmagukban nem hordoznak semmiféle információt számunkra, csak akkor, ha egy szótárat is mellékelünk a kínai íráshoz.