Ha már látszólag semmi sincs, könyvajánló akkor is van :). Itt vannak a legtémábavágóbb könyvek, amiket tavaly olvastunk.
Kevin Mitchell: Innate – How the Wiring of Our Brains Shapes Who We Are (2018)
Víg Julianna
Gondban lennék, ha frappáns magyar címet kéne adnom ennek a könyvnek. Veleszületett, öröklött, természetes, ösztönös – az ‘innate’ mindezt jelentheti. De ahogy az az alcímből is kiderül, egyik szó sem írja le pontosan a könyv témáját. Kevin J. Mitchell, aki egyszerre idegtudós és genetikus, az agy működését és ezáltal az emberi viselkedést befolyásoló hatások közül nemcsak a veleszületett, öröklött faktorokról ír, hanem tulajdonképpen mindazokról az idegrendszert formáló jelenségekről, amelyek természettudományos módszerekkel vizsgálhatók.
A könyv bizonyos fejezetei, különösen a genetikai anyag szerveződését és működését, illetve az idegrendszer működésének alapjait leírók biológus olvasók számára valószínűleg nem sok újat mondanak. De még a genetika alapjait jól ismerve is abszolút lebilincseli az embert, ahogyan a szerző kibontja és minden irányból körüljárja a könyv fő mondanivalóját: a genetikai és fejlődési hatások rendkívüli komplexitását és az egyéni jellemzőket kialakító folyamatok probabilisztikus jellegét, “zajosságát”, amelyekből egyrészt az következik, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen, másrészt az, hogy az egyén viselkedése nem jósolható meg százszázalékos biztonsággal. Különösen érdekesnek találtam az intelligencia, a nemi különbségek és a pszichiátriai kórképek genetikai és neurobiológiai hátterét boncolgató fejezeteket. Ezekben az úton-útfélen “megszakértett”, gyakran a végtelenségig lebutítva tálalt témákban üde fuvallatként hat a szerző folyamatos törekvése arra, hogy megmagyarázza: mit jelentenek és mit nem jelentenek a tudományos eredmények, és miért tévút minden túlegyszerűsítő vagy túláltalánosító értelmezés.
A szerző a legbonyolultabb jelenségeket is közérthetően, lépésről-lépésre haladva mutatja be. Az Innate ezért bátran ajánlható a téma iránt érdeklődő laikusoknak, és bármilyen olyan szakma képviselőjének, aki így vagy úgy de foglalkozik az emberi személyiségjegyek és képességek egyéni különbségeivel – különös tekintettel az orvosokra, pszichológusokra és pedagógusokra.
Carl Zimmer: She Has Her Mother’s Laugh (2018)
dolphin
Ha valaki visszatérő témát keresne a könyvhetes posztokban, akkor egész biztos megütné a szemét, hogy kiszámítható gyakorisággal fogom ilyen-olyan formában szóba hozni Carl Zimmer valamelyik könyvét és ugyanilyen kiszámíthatóan kesergek azon, hogy azok nem jelennek meg magyarul.
Nem lesz ez másként az idén sem, legfeljebb a sóhajtások nagyobbak: Zimmer új, öröklődésről írott könyve az egyik legjobb, ami 2019-ben ebben a témában elérhető (BTW, paradox módon az elmúlt évben számos jó és fontos, öröklődéssel foglalkozó könyv jelent meg, de a szerintem legjobbak pont hogy nem genetikusok tollából). Ömlengtem már erről egyszer tavaly nyáron is, még a ScienceMeetup egyik posztjában, így az ismétlés helyett inkább azt linkelem, kiemelve a lényeget:
A “She Has Her Mother’s Laugh” egy sokkal szélesebb (ha nem lenne annyira elcsépelve, mondhatnánk, hogy holisztikusabb) képet ad az öröklődésről [mint a gének egyszerű öröklődése], annak kulturális aspektusai mellett megvizsgálva azokat a kölcsönhatásokat is, amelyekkel a környezet esetleg befolyásolni tudja a genom megnyilvánulását.
Ha csak egy könyvet akarsz az idén ebben a témakörben elolvasni, akkor ez legyen az.
Steven Heine: DNA is not Destiny (2018)
dolphin
Most, hogy a csapból is DNS tesztek folynak, nem árt gyakran elismételni, hogy mi az, amit valóban megtudhatunk belőlük és mi az, amit nem, mi az, amit komolyan kell vennünk és mi az, amit nem.
Steven Heine könyve éppen ezért kifejezetten hasznos olvasmány, hiszen egy pszichológus írta és pont azzal foglalkozik, hogy miképpen vezethet mindenkit félre, ha “józan paraszti ésszel” próbáljuk meg értelmezni azt a sok információt, amit egy ilyen teszt nyomán a szolgáltató visszadob nekünk – különös tekintettel a betegség-kockázatokra.
Heine saját magán is végigköveti, hogy milyen érzelmi hullámvasutat indíthat be egy-egy rosszabb predikció, miközben – ellentétben az átlagfelhasználóval – ő tisztában van vele, hogy jelenleg mennyire bizonytalanok a becslési algoritmusok.
Nem véletlen, hogy pont ez a könyv került szóba, amikor a 444 videójában a DNS tesztek korlátairól beszéltünk: nemcsak a tesztek működése van a laikusok számára érthetően megfogalmazva, de az is, hogy mik ezeknek a teszteknek a korlátjai.
Dalton Conley és Jason Fletcher – The Genome Factor (2017)
dolphin
Conley és Fletcher könyve már egyáltalán nem az a könnyed olvasmány, mint a korábban ismertetett, részben átfedő témákat feldolgozó Zimmer, Heine és Mitchell művek. A két szerző itt nagyon alaposan körüljárja az egyre forróbb területnek tekinthető “szociális genomika” metodológiáját és főbb alkalmazási területeit.
Szóba kerül, hogy milyen problémák voltak a korábban évtizedeken át alkalmazott “jelölt gén” (candidate gene) módszernek (és így visszanézve, mennyire nem vezettek azok az eredmények sehova), de az elmúlt évek sokat sztárolt genom asszociációs vizsgálataival (GWAS) sem finomkodnak, hiszen eleddig azok sem váltották be a hozzájuk fűzött nagy reményeket, sokkal kisebb részét tudták eddig megmagyarázni a komplex jellegek örökölhetőségének, mint azt várták tőlük. Ami persze retrospektíven nem meglepő – egy-egy ilyen tulajdonság nem néhány, hanem nagyon-nagyon sok gén apró hatásából áll össze, amit pontosan megmérni bitang nagy mintaszámot igényel.
A könyv legnagyobb erőssége, hogy egyáltalán nem kerülgeti a forró kását és elég hosszan beszél az intelligencia – genetika – környezet – emberi populációk bonyolult viszonyáról, jól megmutatva, hogy miért hibás az a leegyszerűsített világkép, amit egykor Herrnstein és Murray hírhedt The Bell Curve-je, vagy ma az aktuális alt-right megmondóemberek pamfletjei próbálnak rátukmálni az olvasóra.
Theodore Porter: Genetics in the Madhouse (2018)
dolphin
Az öröklődés tudományos vizsgálatának története nem Mendellel (és még csak nem is Festetics Imrével) kezdődött, hanem, némileg talán váratlan módon, III. György, brit uralkodó, feltételezett megőrülésével. Ez ugyanis szükségessé tette a 18. sz. végén, hogy a szellemi leépülés okait pontosabban megismerjék, ami pedig mozgatórugója lett a szellemi fogyatékosokat kezelő ellátóhálózat kiépülésének.
Porter könyve arra a zseniális felismerésre épít, hogy először ezeknek az intézényeknek a betegkönyveiben jelenik meg arra vonatkozó utalás, hogy egy-egy tulajdonság családon belül öröklődhet, azaz de facto ezek azok a dokumentumok, amelyekhez vissza kell nyúlnunk, ha a genetika eredetét is meg akarjuk ismerni.
Ám a zseniális felismerés dacára kicsit csalódás ez a könyv, mert egy idő után a különböző amerikai, brit, német és francia intézmények táblázatainak ismételten részletes elemzésébe fullad a dolog, ami valljuk be, az első néhány fejezet után kicsit unalmassá válik. Épp ezért ezt az opuszt leginkább csak azoknak ajánlom, akiket nagyon érdekel a tudománytörténet.
John Carreyrou: Bad Blood (2018)
dolphin
Amikor 2016-ban írtam a Theranos-ról még csak sejteni lehetett (bár azt erősen), hogy mindaz, amit Elizabeth Holmes állít “forradalmi technológiájáról” nem csak látszólag mond ellen a fizika törvényeinek, hanem valójában is. Vagyis a cége példátlan sikerét sugalló kilenc milliárd dolláros felértékelés egyike a legdurvább lufiknak, ami jól mutatja, hogy a startup- és unikornis őrület vadhajtásai már-már túl mutatnak a korabeli dot-com lufin is.
Az, hogy a Theranos-lufi kipukkant leginkább a Wall Street Journal fáradhatatlan újságírójának, Jon Carreyrou-nak köszönhető, aki az utóbbi évtizedek egyik leglátványosabb (és szívósabb) tényfeltárói munkáját végezte el (és, tegyük hozzá, ebben maximálisan támogatta a szerkesztősége, még akkor is, amikor harcias sztárügyvédek, eszközökben nem nagyon válogatva próbálták hallgatásra bírni őket).
Carreyrou könyve helyenként már-már egy elcsépelt thriller forgatókönyvéhez hasonlít, ezért is fontos végig észben tartani, hogy ez most nem kitaláció, ez valóság, ez megtörtént. Pusztán a hírnév és talán a pénz, elegendő motivációt adatak egy fiatal lánynak ahhoz, hogy akár emberek egészségét is kockára tegye saját álma megvalósításáért. Nem véletlen, hogy az elmúlt évben nem csak a Bad Blood jelent meg a témában, hanem az HBO és az ABC is készített 1-1 dokumentumfilmet és készülőben egy rendes film is Jennifer Lawrence-el a főszerepben, amelyet az itthon nemrég bemutatott Alelnököt is rendező Adam McKay jegyez.
Paige Williams: The Dinosaur Artist (2018)
dolphin
Izgalmas, határokon átívelő detektívtörténet, dinoszauruszokkal (kokrétabban Tyrannosaurus-okkal) megspékelve – és mégsem valami Jurrasic Park klónnal állunk szemben, ahol a tudomány inkább csak egy kósza utánérzés. Paige Williams a hosszú esszéiről híres The New Yorker egyik állandó szerzője, aki új könyvében lényegében egy 2013-as cikkét bontotta ki részletesebben.
Nem elspoilerezve a lényeget a könyv színes egyéniségek sorsán keresztül próbálja bemutatni, hogy kutatók és a dinoszauruszokat kereskedelmi célból feltáró preparátorok közti kapcsolat hogyan oszcillál a fura barátságokat szülő egymásrautaltság és a nyers verseny közt. A dinoszaurusz-bizniszben levő óriási pénz miatt pedig borítékolható, hogy megfelelő szabályozás nélkül nem csak a fekete piac pörög majd a jövőben is őrülten, de a legalitás és illegalitás határán levő szürke zónában is felbecsülhetetlen eszmei értékű leletek cserélhetnek gazdát, gyakran egy-egy leletekben gazdag országot örökve megfosztva saját természeti örökségétől.
Heather Pringle: The mummy congress – Science, Obsession and the Everlasting Dead (2002)
Kalmár Éva
Egy kis háttérinfó a könyvismertető előtt: kora gyerekkorom óta hobbim, mániám vagy inkább szerelmem az ókori Egyiptom. Minden, ami ókori egyiptomi, hihetetlenül, majdnem varázslatosan izgalmas. Biztosan a Tutenhamon fáraó sírkamrájának kincseit bemutató kiállítás vette el az eszemet, gyerekként az egész sztori megbabonázott és ez azóta is tart. Amikor az egyetemen meghirdettek egy kéthetes egyiptomi csereutat, aminek csak az utiköltségét kellett saját pénzből állni, rögtön pályáztam – egy ókori egyiptomról szóló dolgozatot kellett beadni magyarul és angolul. Természetesen az orvos- és természettudomány lett a dolgozatom témája, a mumifikálás témakörébe pedig még jobban, kvázi nyakig beleástam magam – erről szól a legtöbb fennmaradt természettudományos anyag. Így amikor tavaly az egyik leideni antikvárium Egyiptom tematikájú könyvei között megláttam a The mummy congress című könyvet, nem is volt kérdés, hogy azt meg kell vennem.
Őszintén szólva nagyon régen nem olvastam ennyire izgalmas, lebilincselő és érzelmileg is rám ható könyvet, ami tudományos témát közelit meg. Persze tudom, hogy elfogult vagyok a tematikát illetőleg, de a könyv hihetetlen jó. Sajnos a teljes katarzist lerontotta az a pár molekuláris biológiai pontatlanság, ami a DNS izolálás és a PCR technológia leírásában szerepel, de most, hogy újra belelapoztam a könyvbe, hogy írjak róla, megint elfogott a vágy, hogy végigolvassam, annyira jó élmény volt.
Heather Pringle, régészetre specializálódott tudományos újságiró, 1998-ban ellátogatott az aricai múmiakongresszusra, és a múmiák kutatói valamint a szakterület sokfélesége könyvírásra ihlette. Végiglátogatott pár szakértőt, kifaggatta őket kutatási témájukról, és egy hihetetlen sokrétű, ám mindeközben koherens egészet alkotó múmiás könyvet alkotott. Természetesen foglalkozik az ókori egyiptomi múmiákkal, azok reneszánszkori felfedezésének történetével és az európai majd észak-amerikai múmiamánia felgyöngyölítésével. Itt aztán előkerülnek mindenféle bizarr történetek múmiakitekerő szeánszokról, meg ledarált, majd olajban feloldott múmiaporról, amit a tizenhetedik században a legszebb barna festékként tartottak számon. Kiemelt szerepet kapnak a parazitákat hordozó illetve a drogos múmiák is, iszonyat élvezetes olvasni, hogyan haladt előre a kutatás ezekben a témában. Olvashatunk még a chilei Chinchorro magzat-illetve gyerekmúmiákról, amik valószinűleg a gyermekek elvesztését és a gyászt segítettek feldolgozni, valamint az Andok csúcsain eltemetett gyermekmúmiáról, amik viszont valószinűleg emberáldozatok lehettek. Végigveszi a természetes folyamatok által fennmaradt múmiákat is, a hires mocsári testeket (bog bodies), és beszámol a titokzatos módon Kína Ujgur területén előkerült, színes, római birodalomi ruhában talált fehérbőrű, vörös- és göndörhajú múmiákrók, amiket a kínai kormány minden erővel próbál titkolni. Bepillantást nyerhetünk Lenin mauzóleumába, (hihetetlen az, hogy őt miként mumifikálták és hogy hogyan kell folyamatosan karbantartani) és a könyv vége eléggé frappánsan az önmumifikáló buddhista szerzetesekről szól, hátha kedvet kaptunk ahhoz, hogy testünk az örökkévalóságig fennmaradjon.
Egy szó, mint száz, tudományos konferenciáról szerintem még nem született ennél izgalmasabb, olvasmányosabb és érdekesebb összefoglaló.
Laura J. Snyder: The eye of the beholder – Johannes Vermeer, Antoni van Leeuwenhoek, and the reinvention of seeing (2016)
Kalmár Éva
Delft a XVII. században virágzó város, a nyugati porcelángyártás központja, a hirhedt Kelet-Indiai Társaság hajói innen indultak útnak a holland gyarmatokra és ide tértek vissza a távolkelet kincseivel: szerecsendióval, szegfűszeggel, fahéjjal, borssal, teával, selyemmel, gyapottal és textillel. A város gazdagsága vonzotta a művészeket, a korabeli Delftben alkotott többek között Carel Fabritius és Johannes Vermeer is, de ez az időszak a modernkori orvostudomány és a mikrobiológia bölcsője is Hollandiában. Leeuwenhoek, aki élete folyamán mintegy hobbiként a kereskedés mellett a saját maga által csiszolt lencsékből többszáz apró mikroszkópot késztett (sajnos ezek közül mindössze kilenc maradt az utókorra), mintegy hobbiként vizsgálgatta a mikroszkópikus világot, valószinűleg Robert Hooke hatására. Ő írta le elsőként a vörösvértesteket, patakvizben élő baktériumokat, felfedezte a himivarsejteket (a felfedezés körülményeit homály fedi) és ő mutatta be elsőként a harántcsíkolt izom szerkezetét is.
A könyv Delft aranykorát mutatja be az ugyanabban az évben született Vermeer és Leeuwenhoek élettörténetén keresztül. A festő és a mikroszkópkészítő posztókereskedő egy városi legenda szerint jóbarátok voltak, amit sokan arra alapoznak, hogy Vermeer korai halála után Leeuwenhoek birtokába került számos festménye. Snyder történelmi tényeket feltárva próbál utánajárni annak, hogy volt-e ennek bármi alapja, miközben aprólékosan végigveszi Vermeer és Leeuwenhoek életének különböző fázisait, és persze beszámol a város történelméről is. Előkerül a sztoriban Rembrandt is, elég nagy eséllyel nála inaskodott a fiatal Vermeer Amszterdamban, szóba kerül a már a múmiás könyvnél említett barna festék sztorija is, és pontos képet kapunk a mikrobiológia születéséről is, köztük Leeuwenhoek felfedezéseiről is. Ha mindez nem lenne elég érdekes, Snyder olyan kérdésekkel is foglalkozik a könyvben, hogy például mekkora eséllyel lehet igaza Lawrence Gowingnak, aki szerint Vermeer Leeuwenhoektól ajándékba kapott lencsékből camera obscurát készített és azt használta képei megkomponálásához.
A könyv egy hihetetlen alapos város,- művészet- és tudománytörténeti korrajz, hihetetlen sok érdekes sztorival.
Dag O. Hessen – Thomas Hylland Eriksen: Versengés Paradoxonjai – Evolúciós folyamatok a mindennapokban (2018)
Kun Ádám
A versengést egy evolúcióbiológusnak szeretni kéne. A versenyen alapul az evolúció egyik mozgatórugója, a természetes szelekció. Mégis, az a XIX. századi elképzelés, hogy a verseny mindig jót eredményez, úgy a gazdaságban, mint a természetben, nem igaz. Ez a könyv arról szól, hogy mikor jó és mikor rossz a versengés.
A szerzők egyike (Hessen) ökológus a másikuk (Eriksen) neves antropológus. Így a könyvben egyaránt hangsúlyos szerepet kap az emberi versengés ökológiai környezetre gyakorolt negatív hatása és a tárgyak evolúciója is. De szó esik a párválasztásról, a sportról és sportolókról vagy a médiáról. Betekintést kaphatunk a kutatók versengésébe a több publikációért és több hivatkozásért, azaz a több figyelemért, ami bizony hasonló, ahhoz, amiért a médiumok versengenek. Minden versenyhelyzetben megmutatva, hogy milyen fejlődés érhető el a versengés által, de azt sem véka alá rejtve, hogy milyen hátulütői vannak. A sportban sokat fejlődött a sportolók technikája a modern kori olimpiák kezdete óta. De ott van a doppingszerek kérdésköre csakúgy, mint a felszerelés (akár egy úszódressz) milyensége, amely túlmutat az egyének fizikai versengésén és mára sajnos inkább a laborok versengenek.
Én evolúcióbiológus viszont nem szeretem a versengést. Nagyon sok a hátulütője és rendkívül drága. A könyv – szerintem – nem áll elég markánsan ki a verseny ellen. Ezt az olvasóra bízza. Ami lehet jó, de én hiányoltam egy egyértelműbb üzenetet annál, hogy van, amikor jó a versengés és van, amikor nem.
Stellan Ottosson: Darwin – Az óvatos forradalmár (2019)
Kun Ádám
Még egy Darwin életrajz? kérdezhetitek. Igen. Vannak témák, amelyek most is érvényesek, ahogy Darwin életében. Az egyik a vallás és az evolúcióelmélet kapcsolata. Ezen szűrőn keresztül visz végig Darwin életén a norvég szerző. Talán a legkevesebbet a könyv Darwin világkörüli újtával foglalkozik, amely az evolúcióelmélet megalapozása szempontjából viszont fontos. Betekintést kapunk ellenben a kor szellemi környezetébe, úgy az evolúcióelmélet szempontjából elengedhetetlen felfedezésekbe, mint a geológia és az őslénytan új eredményei, valamint az angol arisztokratikus felsőbbrendűségbe, amely számára az alacsonyabb társadalmi osztályok evolúciósan is elmaradottabbak, nem is beszélve a gyarmatok civilizálatlan népeiről és bizony a nők egyenjogúsága is a természetellenes kategóriába tartozik. Darwin nem volt szörnyeteg, csak korának embere, amikor az ezzel ellentétes gondolatok számítottak furcsának, vagy egyenesen radikálisan felforgatónak. És ha már a felső középosztályról esett szó, akkor nem hagyhatjuk szó nélkül a tudomány művelésének két lehetséges útját. Az egyik – Darwin útja is – az önálló, vagyonából élő kutatóé, aki azzal foglalkozik, amivel szeretne és más kötelezettsége nincs. Ezzel szemben azok, aki nem rendelkeznek vagyonnal, oktatásért vagy valamilyen más által meghatározott kutatásban való részvétellel kapott pénzen élnek, így kevésbé függetlenek és kevesebb idejük is van a kutatásra. Mára főleg ez a második út jellemző a legtöbb kutatóra, az ezzel járó problémákkal együtt.
Érdekes továbbá a tudománypolitikai vonulat az életrajzban. Darwin tisztában volt azzal, hogy elméletét támadni fogják, így megalapozásához nem csak tudományosan kell szilárd alapokon nyugodnia, de megfelelő időben és megfelelő emberek megnyerését követően kell azt prezentálni. Ez a szervezkedés, Darwin részéről a túl erős konfrontáció kerülése, a betegsége védfalai mögé való visszavonulás is elénk tárul a könyv lapjairól.
Åsmund H. Eikenes: Utazás a kezed körül – Minden, amit tudni szeretnél a kezedről – és még annál is több (2019)
Kun Ádám
Akit esetleg nem hoz lázba, hogy többet megtudjon a kezéről, aminél emberibb testrészünk aligha van, az vegye úgy, hogy a könyv címe: „Ami a biológiakönyvedből kimaradt, mert túl friss”. Az őssejtkutatás, a génszerkesztés vagy az immunológia alapjainak elmagyarázása olyan témák, amelyek érthetően el vannak magyarázva a könyvben. És amúgy a kézről is van benne szó.
A fiatal biológus szerző nagyon jól ír – nemhiába oktat tudománykommunikációt az Oszlói Egyetemen – és a fordítás is visszaadja a könnyed, gördülékeny fogalmazást.
A könyv némi evolúciós bevezetővel kezd, bár a tiszteletkörök az élet keletkezéséről szerintem feleslegesek. Majd rátér az embriológiai gyorstalpalóra és az emberrévállásra. Ez az a rész, ahol tényleg főszereplő a kéz. A következőben már idegpályákról, érzékelésről, izom mozgatásáról és művégtagokról olvashatunk. Ez utóbbi jól megadja az alaphangot a könyv további részéhez, ahol körbejárja a problémát, hogy esetleg újra lehet-e növeszteni egy kezet (még nem). Előtte van egy kis immunológiai emlékeztető. Az őssejtkutatásról és a génmérnökségről szóló fejezetek az igazi biológiai újdonságok. Lazán kötődnek a kezünkhöz, de a könyv tényleg inkább biológiai érdekességek és újdonságok tárháza, mintsem egyetlen végtaghoz írt szerelmes költemény.