Ismét Könyvhét, így megpróbálva nem megszakítani lassan közel fél évtizedes hagyumányunkat, itt egy hosszabb könyvajánló azokból a tudományos ismeretterjesztéssel ilyen-olyan módon kapcsolódó művekből, amelyek az elmúlt évben kerültek a kezünkbe.
A tavalyi év többek között azzal a tudományos cikkel zárult, amelyben Ken Sayers és C. Owen Lovejoy tételesen cáfolta a paleo-diéta alapelveit. A szerzőpáros többek között arról számol be a The Quarterly Review of Biology oldalain, hogy az eddigi atropológiai, biológiai és kémiai kutatási eredmények alapján irtózatosan nehéz meghatározni, pontosan mit is ettek a paleolitikumban a hominidák, annyi biztos, hogy az élőhelyek széles skáláján éltek, és táplálkozásukat elsősorban az élőhely határozta meg. Ergo nem létezik egyetlen, AZ IGAZI paleoit-diéta. Mig a melegebb égtájakon legfőképpen növények képezték az előemberek és ősemberek táplálékát, addig az északabbra élők több állati fehérjét fogyasztottak a könnyen elérhető és tápláló növényi táplálékok (gyümölcsök, tartalék tápanyagban gazdag gumók) mellett. Vagyis a húsevőknek titulált ősemberek sem főként húst fogyasztottak, étrendjük a mai mindenevőkére (vaddisznó, medve) hasonlithatott. Ráadásul őseink valószinűleg a fűfélék magjait is fogyasztották, igy okafogyott a diéta gabonaellenessége is.
Az általános vélekedés szerint a húsevő őseink főként nagytestű emlősöket fogyasztottak, ám Sayers és Lovejoy szerint a paleolit-korabeli elő- illetve ősemberek még nem voltak túl jó vadászok. William C. McGrew, cambridge-i antropológus szerint őseink gyakrabban fogyasztottak csúszó-mászókat, mint vadászat során elejtett nagyvadakat. Mindez nemcsak puszta spekuláció, az 1938-ban feltárt dél-afrikai, korai paleolitikumi lelőhelyen talált egyik csonteszközről nemrégiben kideritették, hogy azt a Paranthropus robustus arra használta, hogy termeszeket szedjen ki a várukból.
Ez nem annyira meglepő, hiszen a ma élő főemlősök nagy része ma is előszeretettel fogyaszt rovarokat. Sőt, a nyugati világ kivételével az emberek egy jelentős része is csemegézik belőlük. Mindezek ellenére első hangzásra eléggé meghökkentőnek tűnhet, hogy a Wageningeni Egyetem növénytani tanszéke a rovarevés népszerűsitését tűzte ki egyik céljaként. 2010-ben az akkori holland mezőgazdasági miniszter, Gerda Verburg, azon túl, hogy kamerák 
előtt rovarlárvákkal teli szendvicset rágcsált, egymillió euróval támogatta az egyetem rovarevést kutató projektjeit. Innen egyenes út vezetett az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) 2013-as kiadványáig, amit az egyetem kutató irtak, és amely az Edible insects – Future prospects for food and feed security cimet viseli, és az ehető rovarok népszerűsitésének egyik legrészletesebb propaganda anyaga. Az egyetem ezen felül rendszeresen rendez rovar-tematikájú előadásokat, rovarkostolót, tartanak rovarfőző kurzusokat, sőt megjelent már szakácskönyvük is, telis teli izgalmas recepttel.
Tehát nem minden háttér nélkül kezdett el 2014. novemberében egy holland szupermarket-lánc izesitett kukacot, illetve rovarlisztből készült különféle ételeket árusitani, és 2015. január elseje óta országszerte kaphatók e termékek. Ezek közül kis városkánkban csak a penészevő gabonabogár lárvájából (angolul buffalo worm) készült hamburger kapható, ezt rögtön ki is próbáltuk, stilusosan a holland nemzeti eledel, az endiviás stamppot köreteként.
A héten indul a Courserán az antropológia blogjáról jól ismert (és általunk is nagyra becsült) John Hawks kurzusa az emberi evolúcióról.
Lesznek benne fosszíliák, genomika, rengeteg interjú szakértőkkel és helyszíni riport különböző ásatásokról.
A kurzusleírás alapján itt még a palolit táplálkozás hívei is hallhatnak érdekes dolgokat, bár Hawks véleményét ismerve, nem biztos, hogy ez zene lesz fülüknek.
Christina Warriner sokkal profibbul szedi elemeire a paleolitikus táplálkozás mögé erőltetett mítoszokat, mint én tettem egykor, de a lényeg ugyanaz: természetesen működhet, mint diéta, de ziher, hogy nem azért, mint Szendiék állítják.
“A kevesebb több lett volna”, írta Szendi Gábor kritikámra adott válaszáról egyik pártolója, de szerencsére nem így lett. Ha ugyanis kevesebb lett volna, akkor kevésbé tudnám Szendi ezen írását a paleolit-diétát népszerűsítő tevékenysége állatorvosi lovaként használni, így viszont tökéletesen visszaigazolja előzőleg megfogalmazott kritikáimat: 1.) “a Nyugati táplálkozás tudományos kritikája” nem más mint egy nagyon szelektív (és emiatt torzító) merítés a rendelkezésünkre álló szakmai irodalomból, ill. 2.) Szendi genetikai ismeretei igencsak felszínesek.
Mielőtt azonban folytatnám Szendi gondolatmenetének a kritikáját, egy, a kommentekben többször előbukkanó félreértést szeretnék eloszlatni. Többen úgy értelmezték felvetéseimet, hogy azokban kétségbe vonom a paleolit-diéta működőképességét. Ezt azonban sehol nem írtam. Valóban csak olyan cikkekről írtam, amelyek közvetve, vagy közvetlenül cáfolják a paleolit diéta fontos téziseit, de elsősorban azért mert ezeket Szendi elmulasztotta ismertetni, én pedig szeretném, hogy mindenki lássa, van az éremnek egy másik oldala is: a dietetikában kevés valóban fekete és fehér dolog van, általában a szürke különböző árnyalataival találkozunk. Nem bagatellizálom a személyes sikertörténeteket, amelyekből tucatnyi előkerült: készséggel hiszem el, hogy sok kommentelőnek konkrétan a mértékletes táplálkozás ezen formája vált be. Azt vonom csak kétségbe, hogy az anekdotikus esetek akár együttesen is valamiféle statisztikailag jelentős bizonyítékot jelentenének arra nézve, hogy a visszafogott étkezés más formái ne működ(het)nének, vagy hogy a “Paleolit táplálkozásban” leírt gabona- és tej-ellenes kirohanások, abban a formában igazak lennének. Nyilván sokkal jobban el lehet adni egy ilyen témájú könyvet, hogy ha azt írjuk rá, hogy “ez az egy igaz járható út, kövesd, vagy korán meghalsz”, mint a visszafogottabb “ez egy x+1. diéta recept, ha más nem vált be önnek, próbálja ki és hátha” szöveggel. Viszont ettől még az előbbi nem lesz igaz.
Amíg csak a túlzott antidepresszáns-használatot kritizálta és a gyógyszeripar vadhajtásait igyekezett nyesegetni, azt gondolhattuk, hogy Szendi Gáborban ott lapul a potenciál, hogy egy magyar Ben Goldacre váljon belőle. Egy olyan orvos-újságíró, aki racionalitással és logikával veszi fel a harcot mindazok ellen, akik a tudományt megpróbálják kihasználni, és az igazságot úgy hajlítani, hogy abból nekik anyagi hasznuk származzon. Sajnos az elmúlt időszak azt bizonyítja, hogy Szendi nem ezt az utat választotta, hanem pont a Goldacre által leginkább kritizált csoport, a táplálkozástudósok egyik prominens magyar képviselőjévé vált. “Paleolit táplálkozás – A nyugati életmód és a civilizációs betegségek” című kötete (Jaffa Kiadó, 2009) már hetek óta előkelő helyen szerepel az eladási könyvlistákon és – meglovagolandó a sikert – már itt is a folytatás, “Boldogtalanság és evolúció” címmel.
A “tuti” diéta keresése, az egészséges táplálkozást garantáló tanácsadás igénye mára sok millió (milliárd?) forintos piacot generált és Szendi jól mérte fel, hogy a Nyugaton terjedőben levő paleolit diétát még senki nem karolta fel Magyarországon. Így önmaga állt neki, hogy lefordítsa ennek a táplálkozási divathóbortnak tetemes irodalmát és mítoszait. (Ui. Szendi utalásaival ellentétben a paleolit diéta nem “tiltott gyümölcs”, honlapok tízezrei foglalkoznak vele, orvosoktól hobbi-dietetikusokig bizonygatják, hogy miért is ez az egy, igaz út.) A könyv ügyesen kelti a szakkönyv illúzióját, hiszen valóságos adat-cunamit zúdít az olvasójára és állításait látszólag szakirodalmi referenciák százaival igazolja.
Mielőtt azonban elrohanunk a közeli könyvesboltba beszerezni a “Frédi és Béni” DVD-t, hogy ellessük Vilma tuti receptjeit, nem árt egy kicsit jobban megkapargatni azt a bizonyos “tudományos” felszínt. Szendi saját szavait fordítva önmaga ellen, “mivel ő osztja a lapokat, könyve olvasója akár még el is hiszi [amit ír], hisz azt nem láthatja, milyen lapok maradtak a bűvész kezében.” (47. o.). Mint mindjárt kiderül, ilyen lapok pedig maradtak szép számmal, inkább csak az a kérdés, hogy Szendi szándékosan takarja el őket, vagy még ő sincs tudatában létezésüknek.