A dohánymolytetű (Bemisia tabaci) elég bosszantó mezőgazdasági kártevő, ami a leveleken él és a növényi nedvek szivogatásával táplálkozik és eközben növényi vírusokat is terjeszt. Ráadásul, bosszantó módon, eléggé ellenálló mindenféle vegyszeres beavatkozásokkal szemben, vagyis igen csak bonyolult megszabadulni tőle.
Persze kártevőik ellen maguk a növények is igyekeztek mindenféle specifikus méreganyagokat kifejleszteni az évmilliós, evolúciós fegyverkezési versenyben, amelyek ellen a kártevők vagy kitaláltak frappáns molekuláris riposztokat, vagy kénytelenek voltak más táplálék után nézni.
A fenolos glikozidok termelése az egyik szép példája ennek az evolúciós versenynek, mert ezáltal a növények nagyon sok kártevőjük viselkedését és fejlődését befolyásolni tudják. A nagyon sok persze nem minden és pont a dohánymolytetű köszöni szépen, de remekül elvan a fenolos glikozidok jelenlétében is.
Hogy miért, arra kerestek a rovar genomjában választ és ha nem is páratlan, de nem mindennapi válaszra bukkantak. Ugyanis, a jelek szerint a dohánymolytetű azért képes a toxikus vegyület elemésztésére, mert rendelkezik egy olyan enzimmel, amit a növények is arra használnak, hogy detoxifikálják ezeket a glikozidokat. Mármint, nem egy hasonló enzimmel, hanem konkrétan egy növényi enzimmel (ami BtPMaT1 nevű fenolos glikozid malonil-transzferáz, az érdeklődők kedvéért)!
Azaz a bonyolultabb testfelépítésű eukariótákban nagyon-nagyon ritka horizontális géntranszfer (HGT) jelenségével állunk szemben, amely révén két nagyon távoli csoportból nem szaporodás útján kerül át egy gén. Nevezhetjük ezt “természetes GMO-nak” is, annál is inkább, hogy pontosan az.
A jelenséget egyébként nem könnyű jól dokumentálni, néha egészen egyszerűen szekvenálási-szennyeződést vélnek HGT-nek (az egyik legutóbbi nagyon kínos baki 2016-ban a medveállatkákhoz kapcsolódik), de azért már van annyi konkrétumunk is, hogy ne tartsuk elképzelhetetlennek a dolgot: a levéltetvek karotenoid szintézisében részt vevő génekről már kiderült, hogy gomba-eredetű, a kullancsok pedig a táplálkozásuk során a nyálukban egy olyan anyagot választanak ki, aminek a génje a gerincesekből került át. (Egyébb HGT-re itt vannak még példák.)
Számos különböző populáció megszekvenálása és mindenféle egyéb kontrollok alapján most is szinte biztosra vehető, hogy a dohánymolytetű esetében nem kísérleti műtermékről van szó, hanem a BtPMaT1 valóban benne van a genomukban, annál is inkább, mert a gén mesterséges csendesítése befolyásolja a rovar fitneszét. Alább olyan állatokat hasonlítottak össze, ahol nem csendesítették a gént (dsEGFP) olyanokkal, amelyekben igen (dsBtPMaT1) és jól látható, hogy több olyan fenolos glikozid is van, amelyen 96 órán át táplálkozva azok az állatok, akikben nem működik a gén nagyobb mortalitást mutatnak.
Mindez persze egy lehetőséget is nyújt arra, hogy ez a kártevőt egy kicsit kordában tartsuk, hiszen, ahogy az elején is utaltam rá, a klasszikus növényvédő szerekre eléggé ellenálló. A biológiai védekezés ebben az esetben azt jelentette, hogy olyan transzgénikus paradicsomokat hoztak létre, amelyek egy olyan kettős szálú RNS-t tartalmaztak, ami a dohánymolytetű BtPMaT1 génjével azonos szekvenciát tartalmazott (ez bejutva az állatba csendesíti a szóbanforgó gén expresszióját és így nem tud ez a kulcsfontosságú enzim termelődni).
A transzgénikus növényekkel pedig nem boldogultak már a normális dohánymolytetűk sem. A mortalitásbeli különbség a kontroll és a GMO növényeken (alul balra, illetve jobbra) táplálkozó rovarok esetében már egy nap után jelentős volt, de 3 nap után már igazán látványos lett. Ráadásul, ez elég rovar-specifikus hatásnak bizonyult, hiszen például a zöld őszibarack levéltetű (Myzus persicae) esetében nem lehetett ilyen különbséget tapasztalni.
Összességében nem csak az eukarióták közt is ritka, de látványos HGT egy újabb szép példáját láthatjuk itt, de az is megfigyelhető, hogyan dolgozható ki, pont a dohánymolytetvek látszólagos előnyére építve, egy nagyon is szűk-spektrumú, specifikus növényvédelmi rendszer.
(A borítókép a Wikimedia-ról származik.)
Xia J, Guo Z, Yang Z, Han H, Wang S, et al. (2021)Whitefly hijacks a plant detoxification gene that neutralizes plant toxins. Cell https://doi.org/10.1016/j.cell.2021.02.014.
A taxonokon átívelő géntranszfer a közbeszédben rendre mint valami elképzelhetetlenül borzasztó, természetellenes dolog tűnik fel és amely a magát tájékozottnak tartó publikum jelentős részében körülbelül Frankenstein és Moreau dokik legperverzebb kísérleteivel érhetne csak fel.
A napokban újra rivaldafénybe került egyik 
Kedves olvasók mint a cím is mutatja, ma megtörtént a lehetetlen. Egészen pontosan a lehetetlen régebben történt meg, én csak ma szereztem róla tudomást. Karen V. Ambrose és munkatársai füvek szimbionta gombáit vizsgálták, ezek közül is az Epichol
A növények anyagcseréje fényfüggő (valódi fényevőkről lévén szó), és ennek megfelelően számos olyan tulajdonságuk van, ami a fényfelvételt optimalizálja. Ezek egyike a fototropizmus jelensége, amely során a növények a fény felé nőnek, vagy a fény felé fordulnak (lásd napraforgó). Nem ez az egyetlen fény-függő folyamat, persze, a növények napi biológiai ritmusa és a tavaszi virágzás időpontjának meghatározása is természetesen fény-függő (utóbbi esetben a növény érzékelni tudja az egyre hosszabb nappalokat és ezt követően indítja el a virágképzés-programját). Érdekes módon a fototropizmust és a biológiai ritmusokat azonban egyáltalán nem ugyanaz a molekuláris rendszer szabályozza, már a fény érzékelése is más-más molekuláris komponensek révén következik be.
A génmódosításról szóló viták egyik visszatérő eleme az az érv, miszerint a transzgenezis különböző fajok DNS-ét kombinálja össze, ami a természetben nem következhetne be – hiszen ezek a fajok nem alkotnak természetes szaporodó közössége-, azaz természetellenes, vagyis rossz.
A baktériumok viszonylag könnyen csereberélik a genetikai anyagjukat a horizontális gén transzfernek (HGT) nevezett folyamat során, amikor teljes gének, vagy még nagyobb DNS fragmensek ugranak át egyik fajból a másikba. Sokáig úgy tűnt, hogy ami számukra pofonegyszerű, az az eukarióták számára kábé lehetetlen és a genetikai anyag ilyen bővülése komplexebb élőlényekben lehetetlen.
A horizontális génátviteli eseményekről egyre többet tudunk, de engem valahogyan mindig lenyűgöznek. A mai példánk a Hypotenemus hampei nevű rovar, amelyik fontos mezőgazdasági kártevő, ugyanis kizárólag kávén él, a kávétermesztők legnagyobb bosszúságára. Miután a kávébab hatvan százaléka összetett cukrokból áll, a kártevőjének nyilvánvalóan meg kell tudni emészteni ezeket a poliszacharidokat, az ehhez szükséges enzimek pedig a jószág belében kell hogy működjenek. Éppen ezért Ricardo Aru
Eukarióták közti horizontális gén-transzfer (HGT) mindig izgalmas téma, mert ritka, amikor megtörténik az általában különösen érdekes (mármint, hogy milyen hasznot hoz az új gazdájának a beépült gén), és nem utolsó sorban azért is érdekes, mert ez a GMO-ellenes tábor nagy zsákosembere, amitől félni kell.