Fejből tudja

A napokban nagyot futott a hazai sajtóban is az Elysia chlorotica nevű tengeri csiga fantasztikus regenerációs képessége, amelynek csak a feje képes létrehozni a testet. Ugyan sokat nem tudok a sztorihoz (egyelőre) hozzáfűzni, de mivel az Elysia régi kedvencünk, azért egy rövid posztot megér a dolog.

A lenyűgöző regenerációs képesség nem az egyetlen dolog, ami miatt az Elysia híres. Ott van rögtön a kleptoplasztia, vagyis az a képesség, hogy az elfogyasztott, fotoszintetizáló algák kloroplasztiszait (színtestjeit) a bélrendszerük sejtjeivel felvegyék és tovább működtessék. Ez részben a zöld színűket is magyarázza, meg persze azt is, hogy egy fantasztikus új energiaforráshoz jutnak (kvázi “napenergiával” is működnek.)

Ehhez kapcsolódik, a másik különcségük: az algában a plasztiszok működéséhez szükség van olyan génekre ia, amit nem a sejtszervecske saját DNS-ében van jelen, hanem az alga sejtmagjában. Ezek nélkül problémás lenen a hosszadalmas fenntartásuk, de az Elysia chlorotica erre is talált megoldást. A csiga ugyanis az egyike azoknak a kevés eukarióta fajoknak, ahol bizonyítottan lezajlott horizontális gén transzfer egy másik euakrióta organizmussal és az alga legalább egy, a plasztisz fenntartásához szükséges génje átkerült a genomba.

Ezek mellett a fiatal Elysia-k fantasztikus regenerációs képessége már csak hab a tortán. Azért hangsúlyozom ezt egyébként, mert az egy évnél idősebb állatok esetében mindez már nem megfigyelhető, ott a fej levállása után nem táplálkozik és tíz nap múlva elpusztul. Maga a test akár hónapokig is életben marad (fotoszintetizál, ugye), reagál is valamennyire ingerekre, de sosem növeszti vissza a fejet.

A furcsa szokás (szakzsargonban autotómia) minden bizonnyal azért jött létre, hogy a csiga meg tudjon parazitáitól szabadulni (ezek többnyire evezőlábú rákok, a cikk szerint), hiszen azok így a régi testben maradnak és a fejből regenerálódó állat tiszta lappal indul.

Az Elysia 22 nap alatt felismerhető mértékben képes regenerálni a testét. (Mitoh és Yusa, 2021 Curr Bio)

A puhatestűek esetében egyébként nem szokatlan regeneráció jelensége: a fejlábúak esetében komoly, évszázados tudományos irodalma van a különböző csápok regenerációjának. Magyarán az alap “regenerációs eszköztár”, amire az Elysia is támaszkodhatott.

Épp ezért szokatlan, hogy a cikk megáll a jelenség puszta leírásánál. Furcsa helyzet ez, mert én magam sem szeretem azt az iskolát, ahol minden létező jelenség leírásához “fiziológiai relevanciát”, meg molekuláris adatokat követelnek a bírálók: néha egy-egy megfigyelés, részletesen leírva, önmagában is nagyon fontos. Viszont itt tényleg csak a felszínt kapirgálták meg és azért a Current Biology esetében, így 2021 magasságában, ennél több szokott kelleni a publikációhoz.

Hiszen még csak azt sem lehet mondani, hogy nem ismerjük a faj genomját és ezért nehéz mondani bármit is arról, hogy milyen gének aktiválódnak a regeneráció. Két évvel ezelőtt kijött az Elysia chlorotica genom is, így egy egyszerű transzkriptóma-elemzés most azért belefért volna. Nincs kétségem, hogy hamarosan megcsinálja azt is valaki (ha tippelhetnék, már folyamatban is van), de most még várnunk kell rá.


Mitoh S., Yusa Y. (2021) Extreme autotomy and whole-body regeneration in photosynthetic sea slugs. Curr Biol 31(5): R233-R234. doi: 10.1016/j.cub.2021.01.014.

Cai, H., Li, Q., Fang, X. et al.  (2019) A draft genome assembly of the solar-powered sea slug Elysia chloroticaSci Data 6, 190022. https://doi.org/10.1038/sdata.2019.22

Fotoszintetizáló csigák – 2.

A napokban újra rivaldafénybe került egyik régi nagy kedvencünk, egy Elysia chlorotica nevű csigafaj, amely a kleptoplasztia egész figyelemreméltó jelenségének nemes és neves művelője.

Tömören összefoglalva, a csiga képes arra, hogy a táplálékául szolgáló algák kloroplasztiszait a bélepitéliumának sejtjeibe felvegye, és azok ott továbbra is működőképesek lesznek, kvázi ingyen energiával ellátva a “bezöldült” csigát. Sőt, ezek mellett a csigák a genomjukban számos olyan gént tartalmaznak, amelyek a plasztiszok fenntartásához szükségesek és minden jel szerint a táplálék algafaj genomjából jutottak át horizontális géntranszfer (HGT) során (ami igazán ritka és különleges jelenség a filogenetikai fa ezen ágai között).

Mindez azonban már egy ideje tudott volt, s bár ez nem derül ki a mostani sajtóközleményekből, ami miatt most ismét a hírekbe került ez a természetesen génmódosított organizmus, az az, hogy az utóbbi időben elég vitatottá vált a korábban tényként kezelt HGT jelenség.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Önök kérték – Fotoszintetizáló csigák

Hogy gyors ütemben fussunk át a mindenki által egyébként is ismert alapokon: szimbiózisnak nevezzük az élővilág igazán hosszú távú kapcsolatait. Ezek egyik altípusa, a mindkét fél számára egyértelműen előnyös kapcsolat, az ún. mutualizmus. Ilyesmi figyelhető meg pl. egz korallzátonyon élő bohóchal és az őt körbevevő tengeri rózsák közt: míg utóbbiak csípős természetüknél fogva távol tartják a hal ellenségeit, addig a bohóchal elkergeti a tengeri rózsára kiéhezett halakat.

A mutualizmus lehet fakultatív (vagyis alapvetően mindkét szereplőnek jó, ha együtt vannak, de ha mégsem, az még nem a világ vége), vagy obligát (min. egyik szereplő képtelen a másik nélkül meglenni – lásd zuzmók), a bohóchalashoz hasonló “laza” interakció, vagy egészen belsőséges viszony, amikor az egyik szereplő konkrétan a másikban él. Erre az ún. endoszimbiózisra jó példák a növényi gyökerekben élő nitrogén-kötő baktériumok, vagy a termeszek gyomrában élő cellulóz bontó baktériumok és eukarióta egysejtűek.

Utóbbiak közé tartozik a Mixotrichia paradoxa is, amely valószínűleg az endoszimbiózis címlapfaja kellene legyen, hiszen ő maga is számos baktérium otthonaként szolgál. Például energiaellátását nem mitokondriumok biztosítják, hanem gömbalakú baktériumok. És persze ezzel el is jutottunk az endoszimbiózis két leghíresebb példájához: az eukarióta sejtek mitokondriumához, illetve a növények és fotoszintetizáló algák kloroplasztisaihoz. Ezek (valószínűleg) bíbor nem-kén baktériumokból, ill. cianobaktériumokból eredeztethetőek, amelyek (szinte) tökéletesen “összecsiszolódtak” gazdaszervezetükkel.

Ezekben az esetekben az obligát endoszimbiózis eljutott egy olyan pontra, ahol a két szervezet annyira “egy test, egy lélekké” vált, hogy gyakorlatilag az is mindeggyé vált, hogy hol örökítődik tovább az endoszimbionta organellum DNS-e: saját genomjában, vagy a sejtmagban. Ennek megfelelően, bár pl. egy plasztis apró genomján levő összes génnek megvan a cianobaktérium-specifikus párja, visszafele ez már egyáltalán nem igaz. És nemcsak azért mert a sejt belseje olyan kiszámítható környezet, ahol néhány korábban fontos gén feleslegessé válik (így degradálódhat). Van számos olyan gén, ami nélkül ezek a kis organellumok működésképtelenek lennének: ezeket már a sejtmagban rejlő kromoszómákon találjuk. Az általuk kódolt fehérjék is a sejt citoplazmájában készülnek, és csak egy különleges transzport folyamat révén kerülnek a plasztisba.

A növények evolúciós sikeressége is bizonyítja, hogy ez a cirka egy milliárd éve működő kapcsolat mennyire hasznos. Persze, egy olyan rendszernek, ami nagy hatékonysággal képes pusztán fényből és széndioxidból energiát előállítani, mindenki örülne. Lenyúlni mégsem triviális, hiszen mint említettem, a plasztis önmagában nem életképes. Nem is ismerünk túl sok olyan esetet, hogy egy eukarióta szervezet egy másik faj plasztisát nyúlná le. Amilyen példákat mégis fellelhetünk a nagykönyvekben, azok főleg az ún. másodlagos, vagy “komplex” algák közé tartoznak (pl. Euglenid fajok), ahol az történt, hogy egy már fotoszintetizáló algát “nyelt el” egy másik egysejtű, majd a két sejtmag fuzionált, így maradtak fenn a plasztis számára nélkülözhetetlen gének is a létrejövő új fajban.

Arra azonban eddig csak egyetlen példa akadt, hogy egy többsejtű állat sikeresen tudta volna lenyúlni és saját hasznára fordítani egy alga palsztisait. A szóbanforgó állat egy Elysia chlorotica nevű tengeri csigafaj, amely fiatalkorában egy heterokont algafaj, a Vaucheria litorea telepein táplálkozik, de az elfogyasztott sejtek plasztisait nem emészti meg, hanem a folyamatosan növekvő bélcsatornájának kitüremkedéseit borító sejtekben tárolja. Már az is furcsa (és még nem tisztázott), hogy egyáltalán miként kerüli el, a plasztisok megemésztését, de a legérdekesebb a dologban, hogy a plasztisok a csiga teljes életén keresztül (durván 10 hónap) működőképesek maradnak, és energiát termelnek.

Ez a fent említettek miatt nem triviális, hiszen a műdködésükhöz számos olyan génre van elvileg szükségük, amelyek az alga sejtmagjában vannak kódolva, ez viszont elemésztődik a csiga bélrendszerében. Mint arra a npokban fény derült, a helyzet az, hogy a szóbanforgó gének a csiga sejtmagjában is megtalálhatóak! És nem csak a párhuzamos evolúció furcsa mókájaként, valamilyen hasonló gének, hanem konkrétan a Vaucheria génjei – ez a fajok közötti, ún. horizontális gén-transzfer (HGT) egyik legbizarabb példája.

Hogy ez miként történhetett meg, arról most csak homályos ötletelés folyhat. Semmiképpen nem annyira egyszerű a dolog, hogy a csiga bélsejtjei és az algasejtek, a “komplex” algák mintájára fuzionálnak, így helyben biztosítva marad a plasztis ellátása, hiszen a szóbanforgó algagének a csiga összes sejtjében fellelhetőek. Vagyis valahol valamikor, szvsz. nagy valószínűséggel egy vírus közreműködésével, egy még nem “fotoszintetizáló” Elysia faj beleiből, egy darab emésztetlen alga DNS átkerült a közeli ivarsejtekbe és integrálódott azok kromoszómáiba. Ha majd jobban megismerjük az Elyisa genom rejtelmeit, akkor remélhetőleg erre a “mikéntre” is fény derül.

(A borítókép az EOL Learning and Education Group Flickr oldaláról származik.)


Rumpho ME, Worful JM, Lee J, Kannan K, Tyler MS, Bhattacharya D, Moustafa A, Manhart JR (2008) Horizontal gene transfer of the algal nuclear gene psbO to the photosynthetic sea slug Elysia chlorotica. PNAS 105(46): 17867-17871.