A napokban nagyot futott a hazai sajtóban is az Elysia chlorotica nevű tengeri csiga fantasztikus regenerációs képessége, amelynek csak a feje képes létrehozni a testet. Ugyan sokat nem tudok a sztorihoz (egyelőre) hozzáfűzni, de mivel az Elysia régi kedvencünk, azért egy rövid posztot megér a dolog.
A lenyűgöző regenerációs képesség nem az egyetlen dolog, ami miatt az Elysia híres. Ott van rögtön a kleptoplasztia, vagyis az a képesség, hogy az elfogyasztott, fotoszintetizáló algák kloroplasztiszait (színtestjeit) a bélrendszerük sejtjeivel felvegyék és tovább működtessék. Ez részben a zöld színűket is magyarázza, meg persze azt is, hogy egy fantasztikus új energiaforráshoz jutnak (kvázi “napenergiával” is működnek.)
Ehhez kapcsolódik, a másik különcségük: az algában a plasztiszok működéséhez szükség van olyan génekre ia, amit nem a sejtszervecske saját DNS-ében van jelen, hanem az alga sejtmagjában. Ezek nélkül problémás lenen a hosszadalmas fenntartásuk, de az Elysia chlorotica erre is talált megoldást. A csiga ugyanis az egyike azoknak a kevés eukarióta fajoknak, ahol bizonyítottan lezajlott horizontális gén transzfer egy másik euakrióta organizmussal és az alga legalább egy, a plasztisz fenntartásához szükséges génje átkerült a genomba.
Ezek mellett a fiatal Elysia-k fantasztikus regenerációs képessége már csak hab a tortán. Azért hangsúlyozom ezt egyébként, mert az egy évnél idősebb állatok esetében mindez már nem megfigyelhető, ott a fej levállása után nem táplálkozik és tíz nap múlva elpusztul. Maga a test akár hónapokig is életben marad (fotoszintetizál, ugye), reagál is valamennyire ingerekre, de sosem növeszti vissza a fejet.
A furcsa szokás (szakzsargonban autotómia) minden bizonnyal azért jött létre, hogy a csiga meg tudjon parazitáitól szabadulni (ezek többnyire evezőlábú rákok, a cikk szerint), hiszen azok így a régi testben maradnak és a fejből regenerálódó állat tiszta lappal indul.
A puhatestűek esetében egyébként nem szokatlan regeneráció jelensége: a fejlábúak esetében komoly, évszázados tudományos irodalma van a különböző csápok regenerációjának. Magyarán az alap “regenerációs eszköztár”, amire az Elysia is támaszkodhatott.
Épp ezért szokatlan, hogy a cikk megáll a jelenség puszta leírásánál. Furcsa helyzet ez, mert én magam sem szeretem azt az iskolát, ahol minden létező jelenség leírásához “fiziológiai relevanciát”, meg molekuláris adatokat követelnek a bírálók: néha egy-egy megfigyelés, részletesen leírva, önmagában is nagyon fontos. Viszont itt tényleg csak a felszínt kapirgálták meg és azért a Current Biology esetében, így 2021 magasságában, ennél több szokott kelleni a publikációhoz.
Hiszen még csak azt sem lehet mondani, hogy nem ismerjük a faj genomját és ezért nehéz mondani bármit is arról, hogy milyen gének aktiválódnak a regeneráció. Két évvel ezelőtt kijött az Elysia chlorotica genom is, így egy egyszerű transzkriptóma-elemzés most azért belefért volna. Nincs kétségem, hogy hamarosan megcsinálja azt is valaki (ha tippelhetnék, már folyamatban is van), de most még várnunk kell rá.
Mitoh S., Yusa Y. (2021) Extreme autotomy and whole-body regeneration in photosynthetic sea slugs. Curr Biol 31(5): R233-R234. doi: 10.1016/j.cub.2021.01.014.
Cai, H., Li, Q., Fang, X. et al. (2019) A draft genome assembly of the solar-powered sea slug Elysia chlorotica. Sci Data 6, 190022. https://doi.org/10.1038/sdata.2019.22