Hangyaösvényen (EO Wilson – 1929-2021)

(Egyik hangyász a másikról: Markó Bálint vendégposztja a napokban elhunyt Edward Osborne Wilsonról.)

Jean-Henri Fabre (1823–1915) és persze Maurice Maeterlinck (1862–1949). Ha valaki arra kért volna évtizedekkel ezelőtt, hogy ajánljak olyan írásokat rovarokról, amelyek megkapóak és szerethetővé, barátságossá teszik ezt a furcsa világot, akkor gyerekkoromból ez a két név ugrott volna rögvest elé. Persze, tudom, némileg avítt, régies nyelvezetűek, néhol túl romanticizálóak, no és, mi tagadást, tudományosan sem teljesen helytállóak ma már. Mégis, ezek az írások, egy vérbeli kísérletező, profi rovarásztól és egy izgalmas életű írótól, alkalmasak voltak arra, hogy egy gyerek fejében ablakot nyissanak a hatlábúak csodálatos világára. Ma, ha megkérdeznének, akkor biztosan Wilson-t ajánlanám. Vagy őt is.

Ed Wilson, vagy ahogy szélesebb körben ismerték, a Hangyaember (Ant Man), rendelkezett azzal a képességgel, amivel kevesek a kutatók között: tudott úgy beszélni, írni a tudományról, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig, a kívülállótól a bennfentesig le tudott nyűgözni mindenkit. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy a Bert Höldoblerrel együtt írt The Ants (1990) című, többszáz oldalas monografikus művével kiérdemelte a Pulitzer díjat. A könyv a hangyák világának hihetetlenül izgalmas bemutatása mellett hangyahatározó kulcsokat, szakmailag teljesen helytálló leírásokat, ábrákat tartalmaz, s mint ilyen, a díj által jelzett népszerűsítő szerepe mellett állandóan hivatkozott tudományos alapműként is számontartott. Mai napig amolyan muszáj-darab egy hangyász könyvtárában. Valljuk be, erre a teljesítményre nem sokan képesek a vérbeli kutatók közül. Mint arra sem, hogy a fent jelzett díj valójában csak a második volt, hiszen az 1979-ben kiadott On Human Nature (1979) című könyvéért már kapott egy Pulitzert.

Vérbeli hangyász 

Wilson, túl azon, hogy számos tudománynépszerűsítő könyvvel van jelen ma már a világ bármely könyvesboltjának polcain, nagyon komoly tudományos teljesítménnyel is rendelkezett. Gyerekkorától foglalkoztatták a rovarok, majd egyetemi tanulmányai alatt teljes mértékben a hangyák felé fordult érdeklődése, s ettől kezdve élete végéig hangyákkal, a hangyák viselkedésével, ökológiájával foglalkozott elsősorban. A feromonokkal való kommunikáció, illetve a feromonok szerepe a kolónia életében, rokonfelismerés, a jellegpolarizáció, a társas rovarokra jellemző kasztok és a munkamegosztás paraméterei, a biodiverzitás változásai mögött felsejlő tényezők mind-mind olyan területek, témák, amelyekben Wilson úttörő volt, és maradandót, sok szempontból máig megkerülhetetlent alkotott. Eközben a nehéz alapokat sem felejtette: határozókat állított össze, új fajokat írt le, több mint százat. Egyik utolsó nagy szakmai műve is egy több mint 700 oldalas monográfia volt a busahangya (Pheidole) hangyanemzetségről (Pheidole in the New World: A Dominant, Hyperdiverse Ant Genus. Harvard University Press, 2003). A Harvard Egyetem munkatársaként, múzeumi kurátorként, számos tudományos díj és kitüntető titulus birtokosaként hangyászok, társas életmóddal foglalkozó szakemberek generációit inspirálta, segítette, indította útjára nemcsak az Egyesült Államokban, hanem szerte a világban. Ahogy Gerald Durrell, Joy Adamson vagy közelebbről Molnár Gábor, Széchenyi Zsigmond írásai inspiráltak természet iránti érdeklődést kicsiben és nagyban, úgy az ő könyvei (pl. Journey to the Ants: A Story of Scientific Exploration – Harvard Univ. Press, 1994; Naturalist – Shearwater Books, 1994) képesek voltak rajongást kelteni a szociális rovarok, vagy csak úgy általában a rovarok iránt gyerekben, felnőttben egyaránt. 

Szociobiológus

Tudományos érdeklődése nem korlátozódott csupán a szociális rovarok, és azon belül a hangyák társadalmára. A Crafoord díjat a Szigetbiográfia elmélete (The theory of island biogeography, Princeton Univ. Press, 1967) című, Robert MacArthur-ral együtt írott alapozó könyvéért, illetve az ehhez kapcsolódó munkásságáért kapta. Még egyetemistaként forgattam a William Bosserttel együtt írt Bevezetés a populációbiológiába (A primer of population biology. Sinauer Assoc., 1971) munkájának könyvtári példányát, hogy később „levadásszam” valamelyik antikváriumban. Igazán nagyot, biológián, ökológián túlmutatóan nagyot azonban az 1975-ben kiadott Szociobiológia: az új szintézis (Sociobiology: the new synthesis, Harvard Univ. Press) című könyve szólt. A mű a hatalmas érdeklődés mellett (25 kiadást élt meg és számos nyelven, kivéve magyarul, megjelent teljes vagy rövidített változatát) komoly hullámokat keltett a tudományos életben is. Főleg az emberi viselkedésre vonatkozó, amúgy vékony fejezetei kapcsán kezdték ki a könyvet szociológusok. De evolúcióbiológusok, genetikusok, többek között harvardi kollégái részéről (pl. Richard Lewontin) is kapott számos kritikát azt róva fel neki, hogy az emberi viselkedést túlságosan is determinisztikusan kezeli, és számos evolúciós jelenséget egyszerűsítő módon tárgyal, eltekintve a molekuláris evolúciós ismeretek tárházától. Mindezeken túl azonban a könyv számos leírásával, példájával a szociális evolúció egyik alapkönyvének számít, és az is tény, hogy maga a vita is hozzájárult az emberi viselkedés alapjainak újragondolásához.

Magasabb integrációk 

Szuperorganizmus címmel Bert Hölldoblerrel együtt írott 2009-es könyve (The Superorganism: The Beauty, Elegance, and Strangeness of Insect Societies, W.W. Norton & Company, Inc.) a Szociobiológiához képest már egy változó felfogásról árulkodik, ami a társas evolúciót illeti. A szuperorganizmus metafora önmagában nem új az ökológiában (lásd Frederic Clements): a közösség, illetve ezúttal a kolónia, mint egy fajon/egyeden túli magasabban integrált egység elképzelés kétségtelenül nagyon megkapó. Az egyedről és az egyedi változékonyságról vonzó könnyedséggel áthelyezhető a hangsúly a kolóniára, mint vizsgálati egységre. Ugyanakkor ez roppant félrevezető is lehet, hiszen az egyedi különbségek komoly evolúciós hajtóerőt jelentenek még az euszociális rendszereknél is, ahol a kolónia tagjainak túlnyomó része steril, és csupán néhány egyed szaporodóképes. Wilson a Szociobiológia című könyvében még a William D. Hamilton, majd John Maynard Smith és sokan mások által képviselt inkluzív fitnessz és rokonszelekciós elmélet mellett foglal állást, azaz az egyedek közötti rokonsági fok-alapú preferenciális kooperációt és ennek következményeit tekintette hajtóerőnek a társas struktúrák evolúciója szempontjából. Ezzel szemben a Szuperorganizmus című könyve után röviddel a Nature folyóiratban leközölt cikkében már teljesen szembe megy korábbi felfogásával és a csoportszelekció alapvető fontossága mellett tör lándzsát, támadva a rokonszelekciós keretet. A cikk szelet vetett és vihart aratott: több mint száz neves, társas rendszerekkel, elsődlegesen társas rovarokkal foglalkozó neves biológus írt cáfoló válaszcikket ugyancsak a Nature hasábjain, amit több hasonló követett. Esszenciálisan mindegyik tanulmány ugyanazt mondta: Wilson a hamiltoni elmélet lényegét tekintve alapvetően hibás feltevésekkel operál. Mint minden tudományos vitának, ennek is voltak pozitív hozadékai: a rokonszelekció témakörében több új, tisztázó tanulmány is született.

Edward O. Wilson egyértelműen a XX. század meghatározó biológus, ökológusa volt, kutatásai úttörő jellegűek voltak. Habár több helyen úgy írnak róla most, mint Darwin valódi örököse, ez talán túlzó minősítés tudományos tevékenységének kiemelkedő fontossága ellenére. Kétségtelen, hogy korának nagy természetmesélője volt és ha társas rendszerekről, biogeográfiáról beszél ma valaki, akkor munkássága megkerülhetetlen, a modern evolúcióbiológiának azonban voltak még hozzá mérhető, vagy akár nála sokkal nagyobb hatású kutatói, elég csak a szintén társas viselkedéssel is foglalkozó William D. Hamilton-t (1936–2000) vagy John Maynard Smith-t (1920–2004) említeni. Halálával egy olyan népszerűsítője távozott a tudománynak, s ezen belül a hangyák birodalmának, aki képes volt játszi könnyedséggel, de ugyanakkor megfelelő tudományos hitelességgel a nagyközönség elé tárni a tudást, s erre nagyon kevesek képesek. Tanulni érdemes tőle. Rovarászként, biológusként alapokat, természettudósként mesélni, laikusként pedig rácsodálkozni a természetre körülöttünk, a világra a lábunk alatt. 

(Markó Bálint a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Tagozatának oktató-kutatója, a BBTE rektorhelyettese. Bálint kutatói oldala a ResearchGate-en. A felhasznált kép forrása: Wikimedia/Public Library of Science.)


Nowak M., Tarnita C.E., Wilson E.O. (2010): The evolution of eusociality. Nature 466: 1057-1062

Abbot P. és mtsai. (2011): Inclusive fitness theory and eusociality. Nature 471: e1-e3. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük