Újságírói/ismeretterjesztői szempontból hálás téma, mert klikk-barát, ugyanakkor tudományos értékét erősen mérsékeli az aránytalan PR-hype, mi az? Egy újabb hír a mamutklónozásról…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Philip K. Dick, 1968-ban megjelent kultikus regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? azt a kérdést feszegeti, hogy éles lehet-e a határ ember és android között, ha pusztán az empátia képességét vizsgáljuk. Ugyanez a probléma fél évszázad után még ugyanúgy a sci-fi kategóriája, mint Dick idejében, de egy analóg kérdés 2017 aktuális problémájává vált. Mégpedig az, hogy milyen morális megítélés alá esnek emberi sejtekből szövetkultúrában létrehozott komplex szövetdarabok, illetve mikortól válik etikailag aggályossá az ezeken való kísérletezés.
A felhő korában, amikor szinte minden levelünk, képünk, dokumentumunk távoli, misztikus szervereken lakik, természetesnek tűnne, hogy valóban, bizonyítottan ez a fajta adattárolás legyen az általunk ismert legmegbízhatóbb.
A valóságban azonban nem ez, mégpedig azon praktikus szempontból, hogy a felhő-alapú adattárolás egyszerűen nem létezik elég régen ahhoz, hogy ilyen jellegű kijelentést tehessünk. Ahogy a flash memória esetében is maximum évtizedes adatmegőrzési képességet tudunk igazolni, a mágnesszalagoknál több évtizedest, a bakelitlemezeknél pedig durván évszázadost. De akkor mi a komplex adatok tárolásának bizonyítottan legtartósabb módja? A papír (és rokonai) esetében is párezer éves a legrégebbi ismert (töredékes) példány, és ha még régebbre akarunk menni, akkor már a kőtáblák, vagy még jobban visszapörgetve az idő kerekét, barlangrajzok korába jutunk.
A spanyol El Castillo barlang kézlenyomatai és nonfiguratív ábrái közel 40 ezer évvel ezelőtt születtek, és ha elfogadjuk ezek információhordozó-jellegét, akkor ésszerűnek tűnhet ezeket a korabeli ábrákat, pontosabban az őket tartalmazó felületeket tekinteni a legősibb információhordozónak.
A valóság azonban az, hogy nagyságrendileg is régebbiek azok a komplex információk, amelyeket a mai technológiával megbízhatóan meg tudunk határozni, és ezekben az esetekben a bizonyítottan jól működő információhordozó közel sem egy sziklafal szürkeségű élettelen anyag, hanem maga a DNS: közel 430 ezer éves emberi csontokból is tudtunk már használható DNS-szekvenciát kiszedni, és az abszolút rekord jelenleg közel 700 ezer éves csontokból származó DNS szekvenálása. (Megjegyzendő, hogy ezeknél régebbi leletekről is szólnak néha cikkek, de azokat a szekvenciákat a kutatók többsége inkább modern szennyeződésnek tulajdonítja, mint valódi ősi DNS-nek.)
A DNS-ben levő információra a „tervrajz” és „program” analógiát szoktuk használni, amelyek egyike sem tökéletes körbeírása az örökítőanyagnak, de annyira mindenesetre pontosak, hogy jól láthassuk, valóban komplex információhordozó a dezoxiribonukleinsav.
Borzasztó régen nem jelentkeztünk értékelhető poszttal, aminek az egyetlen oka a totális időhiány, de ami késik nem múlik. Addig is, amolyan alibi-posztként itt van egy rádióinterjú az Inforádió Szigma műsorában nagy kedvenc témánkról, a mamutklónozásról.
Három évvel ezelőtt Heather Dewey-Hagborg „Stranger Visions” projektje első olvasatra alig különbözött az utóbbi évtized divatos BioArt munkáitól: egy csipet molekuláris biológiát vegyített egy erős művészi vízióval, hogy mondanivalójára többen felkapják a fejüket. A vízió ez esetben az volt, hogy a különböző helyeken magunk után hagyott, DNS-mintáinkat a rájuk tapadt nyál révén magukon hordozó tárgyak (pl. rágógumi, cigarettacsikk) elárulhatnak minket, és ez alapján, akár teljes fizikai valójában rekonstruálható, hogy ki is járt arra.
Heather Dewey-Hagborg „Stranger Visions” projetjében a cigarettacsikkeken, illetve rágógumikon maradt DNS segítségével igyekezett a művész rekonstruálni az arcokat. (Forrás: OÖKulturquartier)
Bár a „Stranger Visions” megközelítése nem volt teljesen tudománytalan, azért igencsak utópisztikus elgondolást takart: azt, hogy ha leolvassuk a nyálmintákban levő DNS megfelelő részeit, akkor abból rekonstruálhatjuk az illető fizikai megjelenését.
Ez a felvetés persze nem alaptalan, hiszen egyébként fizikai mibenlétünk ezernyi paramétere tényleg öröklődik és ezek a magzati fejlődés során megnyilvánuló, a DNS-ben kódolt genetikai program során alakulnak ki (ennek nagyszerű bizonyítéka az egypetéjű ikrek hasonlósága is). Ugyanakkor mindazok számára, akik ilyesmivel foglalkoznak kurrens probléma helyett egyelőre inkább csak egy távlati célként lebegett a DNS-alapján történő teljes fizikai rekonstrukció. Mert bár számtalan helyen próbálkoznak ezzel, néhány kivételes esettől eltekintve, az efajta egyértelmű korrelációk fizikai jelleg és meghatározott DNS szekvencia közt ritkák. Leginkább azért van ez így, mert a bőrszíntől a fülcimpánk alakjáig a legtöbb tulajdonságunkat rengeteg DNS-variáns (allél), igen apró, de végül összeadódó hatása hozza létre. Magyarán egy-egy allél adott jelleg (pl. bőrszín) maximum pár százaléknyi varianciájáért felel (de gyakran annyiért sem), tehát igazán helytálló predikciókhoz rengeteg ilyen DNS szakaszt kellene ismernünk.
Jó példa erre a pár napja viszonylag nagy hírverést kapó „orralak” tanulmány: mint azt a kritikusok megjegyzik, hiába vizsgáltak meg sok ezer embert, az így beazonosított négy gén mindössze a létező természetes variancia alig 1%-ra képes magyarázatot adni.
Mégis, 2016-ban Dewey-Hagborg alkotása már kevésbé tűnik a realitástól elrugaszkodott, scifi-szagú fantazmagóriának és ez leginkább egy olyan ember miatt mondható el, aki bő másfél évtizede már egyszer felforgatta a genetika világát.
Nagyon sokan félnek attól, hogy a legújabb genomszerkesztési technológiákkal visszafordíthatatlan változások jönnek az emberi örökítő anyagban.
Ez ugyan nem alaptalan, de van ennél sokkal közelebbi, közvetlenebb kockázat.
Ugyanazok a technológiák, amik az emberi dns szerkesztését lehetővé teszik, a különböző kártevők, patogének visszaszorítására még könnyebben, még hamarabb felhasználhatók. De bármilyen vonzó is lenne mondjuk a maláriát terjesztő szúnyogok végleges eltüntetése, ennek ma beláthatatlan következményei lehetnek.
Nehéz tudományos, és társadalmi viták jönnek arról, hogy százezrek életének megmentése elég fontos cél-e, amiért megéri visszfordíthatatlanul megváltoztatni a környezetet.
A genomszerkesztéshez használt felhasznált jelenség, az ún. „gene drive” annyira újszerű, hogy megfelelő magyar kifejezésünk sincs igazából rá (talán a géntámadás, vagy génkampány írja le, miről van szó, lásd alább).
Pedig időszerű lenne, hogy mi magunk is megismerkedjünk a kifejezés jelentésével, mert valószínű, hogy a közeljövőben közvetlen a geomérnökség (geoengineering) mellett ez lesz az egyik leggyarabban előrángatott ötlet, ha ökoszisztéma szintű, tervezett módosítást akarunk csinálni. A különbség az, hogy a kettő közül egyelőre a geomérnökségnek van kevesebb realitása…
A tudományos világ szempontjából a genomszerkesztés kérdése az év egyik legizgalmasabb és legsürgetőbb kérdésévé nőtte ki magát. Amikor márciusban írtam arról, hogy tulajdonképpen már csak idő kérdése, hogy az első módosított genomot tartalmazó sejtek bekerüljenek emberekbe, már lehetett sejteni, hogy hamarosan bejelentik az első embrionális génmódosítást is (ami aztán április végén meg is történt). És ezzel tulajdonképpen eljött az a pillanat, ahol a tudomány állása leelőzte az aktuális szabályozási kereteket. Ahogy David Baltimore, korunk egyik legendás genetikusa fogalmazott:
„Az elképzelhetetlen elképzelhető lett.”
Amikor öt hét után hazavihették az inkubátorból koraszülött kisfiukat, Phoenix Wilkinson szülei azt hitték, a nehezén már túl vannak. Tévedtek, az igazi gondok csak otthon kezdődtek: a csecsemő súlya nem gyarapodott és testét folyamatosan kiütések borították. Hetekbe telt és konzultációk tucatjaiba, amíg végül egy kaliforniai orvos rájött, mi is áll mindennek a hátterében – a gyerek egy súlyos, kombinált immundefektus (SCID – Severe Combined Immunodeficiency) nevű szindróma áldozata volt, ami nem sok jóval kecsegtetett a jövőre nézve.
A SCID-beteg gyerekek immunsejtjei (pontosabban B- és T-sejtjei) működésképtelenek, amelyek miatt igen fogékonyak a különböző betegségekre, ezért különösen védett körülményeket igényelnek – innen ered a populáris irodalomban jobban elterjedt “buborék gyerek szindróma” kifejezés is. A kezelés legbeváltabb módja a kemoterápiát követő csontvelő-átültetés, amely után a csontvelői eredetű sejtek (így az immunsejtek is) újra tudnak képződni a beültetett csontvelői vérképző őssejtek segítségével. A gond csak a megfelelő donor megtalálásával lehet, hiszen nem mindig könnyű nagyon-nagyon hasonló szöveteket találni (és nem megfelelő donor szöveteit átültetve akár halálos kilökődési reakció is felléphet).
A genetikai kód univerzalitása, vagyis az a tény, hogy a legkülönfélébb organizmusokban, azonos DNS bázis-tripletek azonos aminosavakat kódolnak, az élet közös eredetének, a valamikor régen élt, mitikus Közös Ős létének az egyik legerősebb bizonyítéka. Hiszen tényleg elképzelhetetlenül elenyésző annak az esélye, hogy egymástól függetlenül, többször is pont ugyanaz a degenerált kódtábla alakuljon ki, ahol egy-egy aminosavat, illetve a fehérjelánc végét jelző STOP kodont szervezetenként átlagosan három, különböző bázishármas kódolhat.
Épp ezért a kód közel univerzalitása ma már nem képezi vita tárgyát, és a közel jelző is csak arra vonatkozik, hogy bizonyos, speciális körülmények között, főleg kis genomú, parazita vagy patogén élőlények (jellegzetesen baktériumok), illetve sejtorganellumok (lásd mitokondrium) képesek arra, hogy például a három létező STOP kodon (UAA, UAG, UGA) közül az egyiket egy aminosav kódolására is használják. (Erre azért van lehetőség, mert a három STOP kodont a fehérjeszintézis során két különböző fehérje, ún. release faktor (RF1 és RF2) ismeri fel és ha az egyik működésképtelen lesz, akkor vagy a UAG, vagy a UGA triplet “jelentés nélküli” lesz – a UAA-t mindkét RF felismeri.)
Ez adta azonban az ötletet sokaknak, hogy kipróbálják, mi történik, ha az egyik STOP kodon jelentését megváltoztatjuk, és olyan aminosavat kezdünk vele kódoltatni, ami természetesen nem fordulhatna elő az adott baktériumban (egyelőre praktikusan Escherichia coli-t használtak a kutatók, hiszen ennek a genomjáról tudunk a legtöbbet.)
Nem romlott el a billentyűzetem, nem véletlen a sok idézőjel, hanem csak azt próbálom jelölni, hogy nem a szó klasszikus értelmében vett “klónozásról” lesz itt szó, s így a folyamat végén nem is igazi mamutot lelünk majd.
Az egész téma azért került most elő, mert pár hete került fel az Inquiring Minds podcastjei közé egy interjú George Church-csel, a Mikulás kinézetű, néha kicsit őrült tudós attitűdű harvardi professzorral, ahol sok egyéb dolog mellett hosszan szó esik Church egyik legújabb kedvenc vesszőparipájáról, a kihalt élőlények “felélesztéséről”, a deextinkcióról is.
És ellentétben a közel két évvel ezelőtti nagy vihart kavart Spiegel interjúval, amikor Church kicsit szabadjára engedve a fantáziáját meglebegtette (racionális célokat meg sem jelölve) a neandervölgyiek potenciális klónozását, ezúttal kifezetten összeszedetten érvelt nem csak amellett, hogy miért lenne kívánatos a mamut-szerű nagytestű és hidegtűrő vastagbőrű élőlények visszahozása, de egy kifejezetten racionálisnak tűnő kutatási tervet is felvázol, ami -mint az a beszélgetésből kiderül – tulajdonképpen már megvalósítás alatt van.