A felhő korában, amikor szinte minden levelünk, képünk, dokumentumunk távoli, misztikus szervereken lakik, természetesnek tűnne, hogy valóban, bizonyítottan ez a fajta adattárolás legyen az általunk ismert legmegbízhatóbb.
A valóságban azonban nem ez, mégpedig azon praktikus szempontból, hogy a felhő-alapú adattárolás egyszerűen nem létezik elég régen ahhoz, hogy ilyen jellegű kijelentést tehessünk. Ahogy a flash memória esetében is maximum évtizedes adatmegőrzési képességet tudunk igazolni, a mágnesszalagoknál több évtizedest, a bakelitlemezeknél pedig durván évszázadost. De akkor mi a komplex adatok tárolásának bizonyítottan legtartósabb módja? A papír (és rokonai) esetében is párezer éves a legrégebbi ismert (töredékes) példány, és ha még régebbre akarunk menni, akkor már a kőtáblák, vagy még jobban visszapörgetve az idő kerekét, barlangrajzok korába jutunk.
A spanyol El Castillo barlang kézlenyomatai és nonfiguratív ábrái közel 40 ezer évvel ezelőtt születtek, és ha elfogadjuk ezek információhordozó-jellegét, akkor ésszerűnek tűnhet ezeket a korabeli ábrákat, pontosabban az őket tartalmazó felületeket tekinteni a legősibb információhordozónak.
A valóság azonban az, hogy nagyságrendileg is régebbiek azok a komplex információk, amelyeket a mai technológiával megbízhatóan meg tudunk határozni, és ezekben az esetekben a bizonyítottan jól működő információhordozó közel sem egy sziklafal szürkeségű élettelen anyag, hanem maga a DNS: közel 430 ezer éves emberi csontokból is tudtunk már használható DNS-szekvenciát kiszedni, és az abszolút rekord jelenleg közel 700 ezer éves csontokból származó DNS szekvenálása. (Megjegyzendő, hogy ezeknél régebbi leletekről is szólnak néha cikkek, de azokat a szekvenciákat a kutatók többsége inkább modern szennyeződésnek tulajdonítja, mint valódi ősi DNS-nek.)
A DNS-ben levő információra a „tervrajz” és „program” analógiát szoktuk használni, amelyek egyike sem tökéletes körbeírása az örökítőanyagnak, de annyira mindenesetre pontosak, hogy jól láthassuk, valóban komplex információhordozó a dezoxiribonukleinsav.