Nem is nagyon húznám az időt, vágjunk bele a szokásosba:

Matthew Cobb: Crick – A Mind in Motion

Varga Máté

A “hosszú évszázadok” ötlete semmiképpen nem új: főleg a történészek és a közgazdászok szeretnek ezzel a retorikai eszközzel élni, amikor egy-egy közel száz évig tartó időszakot akarnak beleszuszakolni uszkve száz évbe. Eric Hosbawn számára a „hosszú 19. század” a francia forradalomtól az első világháború végéig tartott (1789–1914), míg Bred DeLong szerint a “hosszú 20. század”, a 19. Század végének gloablizációs hullámától egészen a 2008-as gazdasági válság végéig tartott (1870-2010). James Watson tavalyi halála hasonló módon egy kicsit megkésve zárja le a molekuláris biológia 20. sz. második felére tehető diadalútját. Ahogy Sharon Begley nekrológja fogalmazott:

“Amikor James Watson biológus csütörtökön, 97 éves korában elhunyt, legördült a függöny a 20. századi biológia történetén is, csak úgy, mint ahogy John Adams és Thomas Jefferson 1826-ban, ugyanazon a napon (július 4-én, mivel a világegyetem nyilvánvalóan szereti az iróniát) bekövetkezett halála a 18. századi Amerika végét jelentette. Természetesen mindhárman jócskán egy új évszázadban haltak már meg, és mindhárman régi harcostársakat hagytak maguk után. Ám ahogy Adams és Jefferson halála egy világmegváltó korszak végét szimbolizálta, úgy Watson halála is egy olyan jelentős biológiai korszak végét jelzi, amelyet „a teremtés nyolcadik napjának” neveztek.”¹

De bármennyire is Watson halála jelentette a “függönyt” ezen a korszakon, ennek az időszaknak nem ő volt az igazi hőse (és most hagyjuk is 21. századi kontrariánus szerepléseit). Bár kiemelkedő menedzseri képességei voltak volt, és fiatalon hatékony tudománykommunikátor is volt, egyértelműen ő volt a gyengébb képsségű a “Watson-Crick” párosból. Ez (szerintem) az életművet végignézve eddig sem lehetett igazán kétséges, de Matthew Cobb új, masszív Crick monográfiája után még kevésbé lehet az.

Cobb előző könyveiről is (lásd itt és itt) csak szuperlatívuszokban tudtam beszélni: bárki, akit érdekel a 20. és 21. századi molekuláris biológia története azoknak alapművek kell legyenek. Ez a lebilincselő monográfia (pontosabban annak első fele), pedig kis túlzással mintegy „kieesett” a „Life Greatest Secret”-hez kapcsolódó irodalmazásból.

Crick, a kutató, tényleg csak egy félpolccal lehetett valahol Neumann alatt a 20. sz. legfantasztikusabb elméi közt, Szilárd Leóval együtt. Watson zsenialitása részint abban állt, hogy nagyon jól tudta Cricket menedzselni, és rávette, hogy egy problémára koncentráljon. Mert Crick elsősorban egy szabadon száguldó elme volt, akinek mindig kellett egy „nagy probléma”, amin gondolkodhatott. Későn érő típus révén (amit a világháború is katalizált), a kettős spirál legendás felfedezését, mintegy a doktorija mellett csinálta, és a hírnév, amit ebből szerzett szinte azonnal világsztárra tette. A genetikai kód megfejtésénél már ő volt a különböző kísérleti vonalak összefogója, és bár meglepően kevés kísérletet csinált (de azért, amit csinált releváns volt), szinte minden korabeli kézirat hozzá futott be először (még messze a preprint szerverek előtti kornál vagyunk) és gyakran kellett legyen döntőbíró, hogy mi a hasznos, megbízható eredmény, és mi nem az).

A tudományos kutatás sebességére jellemző, hogy ezután már szinte túl öregnek számított ahhoz, hogy a molekuláris biológia robbanását végigkövesse (ahogy például jó barátja Sydney Brenner, annak is a sűrűjében volt), hanem egy kis útkeresés után második „nagy kérdésként” tulajdonképpen az agy működését akarta tanulmányozni. Cobb maga is több interjúban elmondta, hogy számára (akinek azért a valós kutatási területe szintén errefele található) is reveláció volt, hogy pusztán elméleti kutatóként hány esetben bizonyult az ekkor már tényleg idősödő Crick jóslata nagyon is helytállónak és hány esetben segített az éleslátása utat mutatni a neurobiológusok fiatal generációja számára is.

A könyv bővelkedik a magánéleti csemegékben is (rengeteg személyes levelezés került bele), de ezek a szálak egyrészt sosem mennek túl a jóízlés határán, másrészt pont olyan módon és mértékben vannak adagolva, hogy segítik a történet feldolgozását.

A könyv első feléhez ajánlható filmes mellékszál még a BBC 1987-es kicsit fikciós filmje (Life Story), aminek érdekessége, hogy egy része az eredeti helyszíneken (így Crickék valódi egykori lakásán) játszódik, és ellentétben a Watson-féle „Kettős spirállal”, amit Crick utált és megjelenése után évekig nem beszélt Watsonnal, ez épp az ellenkező reakciót váltotta ki: Crick nagyon elégedett volt vele, míg Watson sokáig megpróbálta elérni, hogy el se készüljön (ami kár lett volna, hiszen egy emlékezetes Jeff Goldblum alakítással lennénk szegényebbek).

Charles Piller : Doctored – Fraud, Arrogance and Tragedy in the Quest to Cure Alzheimer’s

Varga Máté

A még ma sem pontosan értett okokból kialakuló, viszonylag gyakori neurodegeneratív betegségek, mint az Alzheimer, érthető okokból nagyon sok kutatások támogatást és ebből (is) kifolyólag sok kutatót vonzanak. Ilyen területeken nagyon is nem mindegy, hogy ki bizonyít be először egy addig csak hipotézisként létező elméletet, hiszen ez szinte biztos lépcső lehet a későbbi elismerésekhez és mindenféle támogatásokhoz.

Charles Piller, a Science oknyomozó újságírója évek óta a legszorgalmasabb feltárója annak, hogy minden gond van az Alzheimer kór ún. „amiloid plakk” hipotézissel, amely az Alzheimer-kórt a béta-amiloid (Aβ) peptid extracelluláris feldúsulásában vélte felfedezni. Piller és a munkája során őt tippekkel szorgalmasan segítő, aktív klinikus kutatóként (és mellette autodidakta képelemzőként) dolgozó Matthew Scharg néhány év alatt gyakorlatilag védhetetlenné tette azokat a korábban bebetonozott igazságnak tűnő eredményeket, hogy a plakkokat egy különleges Aβ variáns okozza, illetve egyben bebizonyította, hogy az ehhez kapcsolható, minden jel szerint nagyon is tudatos csalássorozatok milliárdos kárt okoztak azáltal, hogy a kutatási támogatásokat egy hamvában holt hipotézis erőltetésére költöttek el, de talán még ez is eltörpül az erkölcsi kár mellett, hogy az ehhez kapcsolódóan induló klinikai vizsgálatok nem csak hamis reményt tápláltak a résztvevő betegekben és családjaikban, de több esetben a felhasználta gyógyszer-jelöltek nagy valószínűséggel még rontottak is a betegek állapotán.

A Piller témában született cikkeit szintetizáló könyv leginkább John Carreyrou “Bad Blood” művére emlékeztet, amelyben a szerző emlékezetesen a Theranos körüli csalássorozatot leplezte le.

Venki Ramakrishnan: Why We Die – The New Science of Aging and Longevity

Varga Máté

Napjaink sztárkutatási témáinak egyike biztos, hogy az öregedés. Ami egyrészt biztos, hogy régi-új téma, hiszen a fiatalság forrásának keresése, valószínűleg egyidejű az emberiséggel – nem csak a görög mitológia visszatérő eleme, de a Gilgames alapsztorijának fontos eleme is, és Csin Si Huang-ti, az első kínai császár halála kétségbeesetten kereste élete végéig.

Ahogy a Szilíciumvölgy techmilliárdosai (most már ezermilliárdosai) öregszenek, maguk is egyre több és több pénzt is öntenek az öregedés kutatásába, aminek nem csak a közösségi médiában jelenik meg a lenyomata, hanem az egyre szaporodó öregedéssel foglalkozó intézetek számában is

A Royal Society volt elnökének a műve ebből a szempontból is hiánypótló: egy öregedő kutató az olvasóval együtt, egy kvázi „olvasónapló” formájába végigveszi, hogy mi okozhatja az öregedést, milyen elméletek születtek egyáltalán ebben a témában, mi támasztja ezeket alá és milyen reményeink vannak a folyamat lassítására. De, és ez nagyon nem elhanyagolható, Ramakrishnannak, mint Nobel díjasnak, nincs bizonyítani valója – nem akar senkit meggyőzni semmiről, nem akar ránktukmálni semmilyen ötletet, hanem, amennyire megítélhető, objektíven mutatja be, hogy mit tudunk, mit sejtünk, és mi az, amit csak szeretnénk, ha igaz lenne. Ami pedig az én szememben külön értéket ad a könyvnek, hogy az egész kérdés morális aspektusának vizsgálatától sem riad vissza: kell-e egyáltalán a bolygónknak, hogy sokkal tovább élő emberek tömegei legyenek rajta (spoiler – szerinte nem).

A könyv során erősödő szkepticizmusa ellenére Ramakrishnan végig igyekszik nyitottan viszonyulni a kérdéshez, és ugyan nem zárja ki, hogy a számos kutatási vonal valamelyike valóban, az emberi élethosszt érdemben meghosszabbító eredménnyel zárul majd, végül is arra jut, hogy az eddigi kutatások leginkább azt támasztották alá, amit eddig is sejtettünk: az egészséges öregedés titka a rendszeres sportban, megfelelő táplálkozásban és elegendő alvásban rejlik.

És az mindenképpen momentán igazolni látszik a szkepticizmusát, hogy maga Craig Venter, a modern genomika egyik fenegyereke, az egyik első öregedés-kutatásban utazó cég, a Human Longevity megalapítója, tavaly a kiemelkedőnek azért nem nevezhető 80 éves korában hunyt el.

Dr. Berencsi Andrea és Dr. Kullmann Lajos: A mozgásszervi károsodások kórtana

Víg Julianna

Ezen az oldalon nemigen szoktunk tankönyvet ajánlani. Most mégis megteszem, egyrészt mert annyira jól sikerült tankönyvről, másrészt mert annyira közérdekű témáról van szó. Rendhagyó dolog az is, hogy olyan könyvet ajánlok, amelynek én voltam az egyik szakmai lektora, de így legalább elmondhatom, hogy tényleg nagyon alaposan elmélyültem a szövegben, és – szokásomtól eltérően – igen kevés csomót találtam a kákán.

Bár Dr. Berencsi Andrea és Dr. Kullmann Lajos kifejezetten gyógypedagógus, azon belül is a mozgáskorlátozott személyekkel foglalozó szomatopedagógus hallgatók számára írták a könyvet, bátran ajánlom bárkinek, akit komolyabban érdekelnek a mozgásszervi problémák. És ezzel alighanem népes olvasótábort körvonalaztam, hiszen a mozgásszervi problémák a magyar lakosság rendkívül nagy hányadát érintik (egy 2025-ös kérdőíves felmérésben az 1000 válaszadóból 965 főt, ami még akkor is megdöbbentő szám, ha tudjuk, hogy a minta nem volt reprezentatív és a kutatást egy, a mozgásszevi panaszok kezelésében piaci érdekeltséggel bíró cég végezte).

A téma népszerűségére és az ezzel összefüggő üzleti lehetőségekre való tekintettel meg is szakérti a mozgásszervi panaszokat fű-fa-virág, gyakran nem eléggé szakszerűen (vagy akár kifejezetten lila-ezoterikus módon), ám bő lére eresztve és fontoskodva (különösen, mióta ezen a téren is megállíthatatlanul terjed az AI-generált tartalom). Ezért is annyira üdítő olvasmány a gyógytornász Berencsi Andrea és az ortopéd és rehabilitációs szakorvos Kullmann Lajos tankönyve: amellett, hogy magas szakmai színvonalú és minden gyakori mozgásszervi kórképet (sőt, számos ritka betegséget is) megtalálunk benne, alig több, mint 100 oldal, tömör és lényegre törő, jól strukturált és könnyen áttekinthető. Érződik, hogy több évtizedes oktatási tapasztalat formálta az anyagot, ami alighanem minden igazán jó tankönyvről elmondható.

1491: New Revelations of the Americas Before Columbus

Nádori Gergely

A tudományos népszerűsítő irodalomnak két csapdát is el kell kerülnie, az egyik, ha szakember írja és nem képes emészthetővé desztillálni azt, amiről nagyon nagy tudással rendelkezik, vagy egyszerűen csak nem jó a stílusa, a másik, ha nem kutató írja és hajlamos túlegyszerűsíteni. Ez utóbbi gyakran megtörténik a tudományos újságíróból lett könyvszerzőkkel. Nem feltétlenül úgy, hogy spirálnak nevezik a hélixet, hanem inkább úgy, hogy hajlamosak létező, de általánosan el nem fogadott elméleteket tényként kezelni. Ben Goldacre örökbecsű mondata, hogy ez azért ennél bonyolultabb, sokszorosan érvényes a tudományos újságírókra. Nagy előny viszont, hogy azzal, hogy nem köti őket egy-egy részterület mély ismerete a könyveikben képesek lehetnek átfogó képet adni, sokféle egymástól távol levő tudomány eredményeit is összekötni. Charles C. Mann könyve, az 1491 ebbe az utóbbi típusba tartozik.

Témája a Kolombusz előtti Amerika és leginkább az, hogy milyen sokat változott a képünk róla az elmúlt évtizedekben. Ugyan elsődlegesen történelemről van szó, nagyon sok természettudományos kutatást, ismeretet használ fel. Minthogy az írásos forrás kevés ezekből a civilizációkból (a függelék egy külön fejezete foglalkozik az inkák csomóírásával és azzal, hogy az lehetett-e teljes értékű írás) ezért nagy szerepet kapnak a természettudományos kutatások ezekről a népekről. Mann legfőbb állítása, hogy a klasszikus kép a fejletlen indiánokról, akik még a kereket sem ismerték és a szinte üres kontinensről, amit alig lakott valaki biztosan hamis. A tévedés fő oka, hogy az európaiak által hozott betegségek a kontinesre már az európaiak előtt megérkeztek a Karib-szigetvilágból, mire a fehér ember partra szállt már a népesség 80%-a halott volt, a civilizáció pedig ennek megfelelően romokban.
Izgalmas felvetései vannak arról, hogy amit az európaiak elmaradottnak érzékeltek, az valójában csak más logikán működő, de éppen olyan szofisztikált rendszer volt. Az észak-amerikai indiánok például aktív erdőművelést folytattak, aminek fontos része volt az aljnövényzet rendszeres felgyújtása, az így kialakult ligetes vidékeken jobban megéltek a nagyvadak, a vadászatuk sokkal jobban hasonlított a mai vadászegyesületek tevékenységére, ahol tudatos a vadgazdálkodás mint a vadászó-gyűjtögetőkről korábban kialakított képünkre. A hatalmas bölénycsordák és a sokmilliós vándorgalamb rajok sem az érintetlen természet jellemzői, azért jelentek meg, mert eltűnt szaporodásuk fő kontrollálója, az őslakos indián.
Külön izgalmas rész foglalkozik az Andok civilizációival, ahol az inkák csak a legutolsók a sorban és nem is legjellemzőbbek. Itt Mann egyik érdekes meglátása, hogy az Andok népei a fémművelés helyett a textilben fejlődtek, amitől a technológiájukban, építészetükben, gondolkodásukban teljesen más fizikai tényezők játszottak szerepet mint az óvilági népeknél.
A könyv nem mentes az angolszász tudományos népszerűsítés modorosságaitól. Szinte minden fejezet például egy személyes beszámolóval kezdődik, ahol a szerző leírja, milyen volt a helyszín, amikor meglátogatta.

Ilyesmik:

A Fenemessevan-hágó 4372,5 láb magasságban vág át a hegyeken. Az chakitt’terem cserjék olívzöldjét itt már felváltja a delapos-fű sárgásbarnája, amiből csak foltokban látszik ki az Azta de Ritka virág halványsárgája. A virág Pizarro egyik holland társáról kapta a nevét, akinek nagyjából ez volt az egyetlen hozzájárulása a világot megváltoztató akcióhoz. Vezetőm Pablo ugyanolyan alpakaszőr kalapocskát viselt, mint ötszáz évvel korábban élt elődei a Ch’’akki’mond’hom törzs tagjai, akik a conquistadornak segítséget nyújtottak a gyűlölt inkák ellen. Ugyanolyan fürge léptekkel járt a lépcsőkön vezetőm lámája Blöki is. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mennyire hasonlítok a betolakodó spanyolra ebben helyzetben, az egyetlen különbség talán, hogy én nem tudok spanyolul, meg a fogtöméseim persze.

Engem ezek egy pont után idegesítenek, de ez azért ízlés kérdése is, ahogy az is, hogy bármely kutató megnevezésekor mániásan ragaszkodik hozzá, hogy leírja, hol dolgozik éppen az adott kutató és hol dolgozott éppen, amikor az adott dolgot írta. Ezektől az apróságoktól eltekintve egészen remek könyv az 1491, csodálatos példája annak, hogy nagyon sok tudományág a biokémiától az ökológián át a régészetig hogyan tud új megvilágításba helyezni régóta lezártnak hitt dolgokat.

1493: Uncovering the New World Columbus Created

Nádori Gergely

Pár évvel az előbb említett 1491 után Mann egyfajta folytatást is írt 1493 címen , ebben azt taglalja, hogy miként változott meg a világ amiatt, hogy 1492-t követően a Pangea feltöredezése óta először forrt újra össze az összes kontinens. Bár ebben a könyvben is komoly hangsúlyt kap a történelem, például az, hogy miként tette tönkre Kínát a bolíviai ezüst, vagy miként alakult ki a birtokrendszer Sao Tome szigetén, de az ökológiai hatások és ezek társadalmi következményeinek sokkal több teret szentel. Kiderül például, hogy az egyik legnagyobb hatással Észak-Amerikára az európai földigiliszta behurcolása volt, hogy a malária és a sárgaláz is hódítókkal együtt jelent meg, később pedig ezek miatt kezdtek afrikai rabszolgákat használni az ültetvényeken, ugyanis az afrikai populációk sokkal védetebbek voltak ezekkel a betegségekkel szemben, mint akár a nyugat-európaiak, akár az őslakosok. Hosszasan olvashatunk arról, hogy a különféle növények megjelenése hogyan alakított át társadalmakat, mit jelentet a cukornád Brazíliának, az édesburgonya Kínának, a krumpli Írországnak. Nem csak a növények megjelenése, hanem a velük érkező kártevők is.
A könyv kontinensenként nézi végig, hogy milyen hatással volt rá a Kolombuszi csere. Szerencsére nem ítélkezik és nem fekete-fehéren értékeli a dolgokat, sokkal inkább leírni akarja, hogy milyen sokféleképpen változtatta meg az egész világot ez az esemény. Attól, hogy az előzőnél sokkal nagyobb témát próbál átfogni a könyv is nagyon más lesz, néhol talán elveszik egy kicsit a részletekben, néhol nagyokat ugrik, de végig izgalmas. Nem folytatás a szó szigorú értelmében, de mégis ott veszi fel a fonalat, ahol az előző lerakta.

Hannah Ritchie: Ez nem a világvége

Babiczky Ákos

Az elmúlt években többször eluralkodott rajtam a közelgő világvégén való kattogás, bár ezzel, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Hasonló helyzetekben általában a “tudás hatalom” jelmondatot zászlómra tűzve a témával kapcsolatos tudásanyag fokozott internalizálásával próbálok felkészülni az elkerülhetetlennek tűnő borzalmakra. Ezzel természetesen az égvilágon semmit nem segítek magamon (sem máson), de legalább úgy érzem, hogy felkészültebben rettegek az átlagnál.

Ha valaki hasonló cipőben jár, annak kifejezetten ajánlom Hannah Ritchie könyvét, ami deklaráltan optimista szemüvegen keresztül próbálja áttekinteni az emberiség előtt álló legsúlyosabb környezeti kihívásokat. Nagyon fontos leszögezni, hogy Ritchie, aki egyébként adattudós, az Our World in Data főszerkesztő-helyettese, nem klímaváltozás-tagadó, és nem is a problémák elbagatellizálására törekszik. Inkább amellett érvel, hogy a katasztrofizáló gondolkodás nem ösztönöz cselekvésre, sőt, inkább megbénít. Márpedig cselekvés nélkül valóban nem fogunk tudni megküzdeni a kihívásokkal. Ritchie szerint ijesztgetés helyett az eddig elért eredmények és a kívánt célok megvalósíthatóságának hangsúlyozására kéne törekedni.

A könyv hét globális problémát (levegőszennyezés, klímaváltozás, erdőirtás, élelmezés, a biodiverzitás csökkenése, műanyagszennyezés, túlhalászat) jár körül részletesebben, a fejezeteket alapvetően ugyanarra a logikára felépítve. A probléma azonosítása után felvázolja az adott kihívással kapcsolatban eddig elért pozitívumokat. Végül javaslatot tesz arra is, hogy milyen további (megvalósítható) lépéseket kellene tenni globális szinten az adott ügy érdekében. A fejezetek végén pedig konkrét tanácsokkal is szolgál az egyszerű olvasónak. Általában: együnk kevesebb húst, főleg marhát.

Mivel a könyvben tárgyalt egyik témához sem értek mélyebben, és időmilliomos sem vagyok, ezért nyilván nem tudtam tényellenőrzésnek alávetni Ritchie valamennyi állítását. Ezzel együtt, én nem találtam benne ordítónak tűnő ostobaságokat, vagy súlyos csúsztatásokat – bár ez lehet, hogy engem minősít. Az biztos ugyanakkor, hogy Ritchie itt-ott elég elnagyolt megoldási javaslatokkal áll elő (“kikísérletezhetnénk újfajta terményeket” – hmm, oké.), időnként pedig naivan optimistának tűnik. Én személy szerint például nem vagyok az – főleg a klímaváltozással kapcsolatban. Mindenesetre üdítő volt végre úgy olvasni a témáról, hogy a konklúzió nem az volt, hogy mind meghalunk, méghozzá rövid időn belül, és ráadásul még nyomorúságos módon is. Néha talán ilyen is kell.

Randy Olson: Don’t Be Such a Scientist

Babiczky Ákos

Egy pályázatíró workshopon ajánlották ezt a könyvet, mint alapmű, ha tudománykommunikációról van szó. Ahogy ez lenni szokott, impulzív módon azonnal meg is rendeltem, bár a legutóbbi ilyen ajánlással kifejezetten befürödtem. Kíváncsian fogtam hát neki a tengerbiológusból lett filmrendező könyvének, de őszintén szólva nagy csodákra nem számítottam. Egy darabig még kitartott a cinizmusom, de aztán kifejezetten élvezettel daráltam le a könyv nagyobbik részét.

A szerző főként egymáshoz lazán kapcsolódó, rövid, tanulságos anekdotákon keresztül fejti ki gondolatait és tanácsait, amik alapvetően két fő állítás köré épülnek. Az egyik, hogy adatok és tényleg felsorolása helyett inkább egy történet elmesélése lenne a kívánatos, főleg, ha nem szakértő közönséggel állunk szemben. Ez még önmagában nem kéne, hogy újdonságot jelentsen, de Olson meglepően ügyesen világítja meg azt is, hogy hogyan tegyük ezt, például a 2016-os amerikai elnökválasztási kampány beszédeinek elemzésén keresztül. Ez számomra mindenképp üdítően hatott, hiszen a legtöbb hasonló könyv vagy workshop megáll ott, hogy storytelling, de nem igazán segít abban, hogy mégis hogyan. Ennek ellenére a könyv mégsem egy hosszú “ezt csináld, ezt ne csináld” lista, hanem kifejezetten olvasmányos és Olson tanácsai könnyen általánosíthatók.

A másik fő üzenet, hogy amennyiben azzal a dilemmával szembesülünk, hogy a stílust vagy a tartalmat részesítsük előnyben, úgy mindenképp az előbbit válasszuk. Ennek hallatán persze minden valamirevaló akadémikus a szívéhez kap, de Olson szerintem világossá teszi, hogy nem azt reklámozza, hogy beszéljünk ostobaságokat. Ennek illusztrálására Al Gore An Inconvenient Truth (Kellemetlen igazság, 2006) című filmét hozza fel, amely ugyan több tudományos pontatlanságot is tartalmaz, ám mégis a mai napig az egyik legmeghatározóbb és legfontosabb film a klímaváltozásról.

Az egyetlen kifejezett negatívum, hogy időnként fárasztóvá, sőt, céltalanná tudnak válni Olson anekdotái, különösen a könyv vége felé. Néha kifejezetten olyan érzésem volt, hogy egy-egy történet csak azért került bele a könyvbe, mert Olson nem akart elpazarolni egy jó sztorit. Mondjuk legalább nem vádolhatjuk képmutatással, amikor a storytelling fontosságáról beszél. A borítón azt írják, hogy a Science magazin szerint “kötelezővé kéne tenni a könyvet, minden tudományos képzésen”. Azt nem tudom, hogy ezzel egyetértek-e, de az biztos, hogy volt számos tankönyv, amiből jelentősen kevesebbet profitáltam, mint ebből.

1. (Megj: Begley nekrológjának érdekes mellékszála, hogy természetesen a nagyon idős és közismerten beteg emberekről (mint Watson volt az utóbbi években) előr megírt nekrológok vannak bekészítve – de ezt a nekrológot jegyző Begley maga is több mint négy éve meghalt, mire ez a szöveg megjelent.) ↩︎