A még ma is népszerűségnek örvendő hiedelemmel ellentétben a négylábú gerincesek nem félsivatagi körülmények között élő, egyik kiszáradó pocsolyából a másikba átkúszó tüdős halakból alakultak ki, hanem éppen ellenkezőleg: trópusi félmocsaras területek halaiból. A sivatagos elgondolás a múlt század elején aktív amerikai paleontológus, Alfred Romer nevéhez fűződik és valóban hosszú ideig tartotta magát. Pontosabban egész addig, amíg végleg be nem bizonyosodott, hogy azok a devon kori rétegek, amelyekből a hal-négylábú átmenetet tükröző fossziliák előkerültek, nem a száraz időjárás miatt vöröses színűek, hanem pont a bőséges csapadék miatt kioldódó vas okán. Ezeken a területeken sok helyen mangrove-szerű, mocsaras élőhelyek alakultak ki, és alighanem az első kialakuló valódi végtagok, ezen mocsarak ágas-bogas rengetegében könnyítették meg hordozóik közlekedését.
Annyiban azonban Romer nem tévedett nagyot, hogy valóban a tüdős halakkal rokon, bojtosúszós halakhoz hasonlított legjobban az az ősi élőlény, melyből néhány röpke tízmillió év során kialakultak a négylábúak. Ezeknek a halaknak, az elterjedtebb sugárúszós (Actinopterygii) halakkal ellentétben, az úszói apró csontocskákból állnak (melyek történetesen a mi kezünk és lábunk csontjainak megfelelői). Az átmenetet dokumentáló fosszilis gyűjtemény pedig az elmúlt harminc év során egyre jobb és pontosabb lett, egyre jobban követhető volt miként alakult ki a kezdeti úszóból az immár ujjakkal (mégpedig néha akár nyolccal, mert bűvös ötös szám mellett csak később tette le a természet a garast) ellátott végtagok. (A történetet a legjobban talán Carl Zimmer dokumentálja At the Water’s Edge című könyvében, de a Devonian Times és a Tree of Life is kitesznek magukért. Az igazán ínyenceknek pedig a PBS:The Missing Link c. dokumentumfilmet ajánlom.) Mivel azonban igazán jó átmeneti fossziliák nem minden kupacban lelhetők fel, értelemszerűen kissebb-nagyobb “lyukak” akadtak az átmenet pontos leírásában.
Tegnap óta azonban a tudományos portálok és a biológus blogoszféra éppen egy újabb átmeneti jószág előkerülésétől hangos. A keresztségben Tiktaalik roseae nevet elnyerő jószág (az inuktitut nyelv nagy, édesvízi halat jelentő szavából származik) egy kanadai szigetecskén bukkant a napvilágra, és éppen az egyik legérdekesebb “lyukat” tömi be: a csonttani kladisztikai vizsgálatok a jellegében még inkább bojtosúszós halra emlékeztető Panderichthys és a már-már gőtékre emlékeztető Acanthostega közé helyezik a törzsfán.
Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →
