Kedvelt családi sztori szerint, néhány generációval ezelőtt, egyik női felmenő anatómia vizsgáján szóba került a férfi nemiszerv felépítése és a szigorú (naná, hogy férfi) vizsgáztató előtt fel kellett sorolni, hogy milyen szövetek hozzák létre a kényes jószágot. A végtelen zavarban levő vizsgázó el is kezdte sorolni: “bőr, izom, csont …” – “Azt maga csak úgy érzi!” csattant a közbevágás, és hát ez az a foka a megsemmisülésnek, ahonnan már nehéz visszahozni a dolgot.
Pedig, bár az emberi “os penis” valóban kincs, ami nincs, a péniszcsont (avagy bacculum) nem hogy létezik, de kifejezetten gyakori dolog az állatvilágban. Megtaláljuk rágcsálókban, denevérekben, ragadozókban és rovarevőkben, sőt számos hozzánk közeli rokon főemlősben is. Vagyis, tulajdonképpen a mi “pőreségünk” a különlegesség, és olyannyira így van ez, hogy sokak szerint a bibliai “oldalborda” erre vonatkozó kódolt/férefordított utalás, hiszen már a korabeli embereknek is feltünhetett, hogy míg a kutyák, macskák rendelkeznek ezzel a különleges csontocskával, belőlünk, a Teremtés koronájából, bizony hiányzik. (Hiányzik más is, de az egy másik történet.)
A bacculum általában a pénisz végében elhelyezkedő, kötőszöveti eredetű, viszonylag üreges csont, melynek funkciójára ugyan vannak nagyon valószínűnek tűnő elméletek, de tuti bizonyosság az nincs. Természetesen a legkézenfekvőbb magyarázat a merevítés, és ezt látszik alátámasztani, hogy különösen fejlett azokban a fajokban, ahol a párosodás elnyújtott módon zajlik, többszörös ejakulációval. Ezzel kompatibilis magyarázat a nőstények stimulációja is, ami gyakran megnöveli az esélyét a teherbeesésnek is.
És ha már fontos, akkor valószínűleg a szelekció fogja alakítani is a méretét, alakját, mégpedig nem is akárhogyan (mint ahogy magának a pénisznek az alakja és mérete is a természetes szelekció szorgos munkáját dícséri számos fajban).
A földimókusok borotvaszerű, egyes patkányok és pockok háromágú szigonyra emlékeztető, vagy a medvék és fókák több tíz centiméteresre megnövő péniszcsontjai mai tudásunk szerint ugyanúgy a szexuális szelekció hatalmát mutatják, mint a páva színes farktollai. Esetünkben a jobban fejlett csontok a rátermettebb hímeket jelzik a nőstényeknek, vagy, ha nem ennyire direkt a dolog, azokban a fajokban ahol ún. spermakompetíció van (a nőstény több hímmel is prázik, és csak legvégül termékenyül meg), lehetővé teszik, hogy az igazán jó “magot” gazdája mélyebbre helyezze, illetve eltávolítsa a versenytársak ivarsejtjeit, ezzel is növelve saját utódlásának esélyét.
A nyájas és jól informált olvasó igazán élénk fantáziájában persze az is felmerülhet, hogy van-e, lehet-e ennek a csontnak női megfelelője. Ez azért nem teljesen légbőlkapott gondolat, mert a férfi és női nemiszervek az egyedfejlődés során egyébként is egy bipotenciális prekurzor szervből alakulnak ki (és igazából, némileg meglepő módon, aktív folyamatok szükségesek egész életünk során, hogy az egyik szerv ne alakuljon a másikká).
Nos, a “női bacculum” keresői számára jó hírrel szolgálhatok: a dolog létezik. Nem minden fajban van ugyan, ahol péniszcsontot találunk, és ahol van is, ott is sokkal kisebb, elsatnyultabb, mint hím társa. De van és puszta léte, 2013-as szemmel nézve, az egyik legszórakoztatób című cikk megjelenésének záloga volt 1971-ben: “An os clitoridis in a bitch“. (A műben egyébként egy Pembroke Welsh Corgi-t vizsgáltak meg, lásd alábbi képet.)
A baubellum (mert így is hívják) funkciójára kevés ötlet létezik. Tulajdonképpen a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy amolyan csökevényszervként csak az említett bipotenciális prekurzor emlékét őrzi: van, mert a genetikai program, ami a hímekben kialakítja nem kapcsolható ki teljesen nőstényekben sem.
Stockley P (2012) The baculum. Curr Biol 22(24): R1032-3.
Sharir A, Israeli D, Milgram J, Currey JD, Monsonego-Ornan E, Shahar R (2011) The canine baculum: the structure and mechanical properties of an unusual bone. J Struct Biol 175(3): 451-6.
Grandage J, Robertson BF (1971) An os clitoridis in a bitch. Aust Vet J 47(7): 346-7.
Bikacsök.