A rovarvilág kakukkjai

Egy kellemes tavaszi délutánon az erdőszélen sétálva jó eséllyel botlunk lomha, nagy potrohú, fémesen csillogó kis drágakövekbe, amint hosszú, vézna lábaikkal esetlenül vonszolják testüket a talajon. Ők a hólyaghúzófélék családjába tartozó, és sokak által jól ismert nünükék (Meloe sp.). A nemzetségnek hazánkban hozzávetőleg egy tucatnyi faja él, és mindegyikükre jellemző, hogy lárvakorukban önjáró kakukkfiókaként anyjuknál sokkal fürgébb és gondoskodóbb nevelőszülőkre kényszerítik rá magukat. Egészen konkrétan méhekre.

A nőstény nünükék a peték lerakását követően röviddel elpusztulnak (ez plusz egy érv a nevelőszülők keresése mellett). A petékből tavasszal, vagy nyár elején kikelő háromkarmú (triungulinus) lárvák felkapaszkodnak a virágzó növényekre, és a porzószálak közt meglapulva várnak a gyanútlan beporzókra. Karmocskáikkal aztán az arra szálló méhek kitinszőreibe kapaszkodnak, és a fészekbe vitetik magukat. A célpontok jellemzően magányosan élő (szoliter) méhfajok, mint az Andrena, Anthophora és a Chalicodoma nemzetségek tagjai. A triungulinus lárva a méhsejtbe kerülve először az ott lévő tojást fogyasztja el, majd egy másik lárvastádiumot öltve a felhalmozott mézkészleteket kezdi felfalni. Mindeközben egy relatíve biztonságos helyen fejlődhet. Lenyűgöző és mindenekelőtt kényelmes életstratégia ez, a kleptoparazitizmus (más fajok zsákmányának, illetve önfenntartás vagy utódgondozás céljából felhalmozott készleteinek megdézsmálása) egy érdekes alesete.

Európai rokonainál egy fokkal erőszakosabb módon érnek célba egy amerikai nünükefaj, a Meloe franciscanus lárvái. Ez a faj az Egyesült Államok nyugati területeinek félsivatagos, sivatagos élőhelyein érzi magát igazán otthon. Egy-egy magasabb kórón a triungulinus lárvák egész kis tömege szokott összeverődni, egy magányos méhfaj nőstény egyedének sziluettjét és illatát utánozva. Ilyen magasszintű kooperációra euszociális rovarok körében bőséggel akad példa, de bogaraknál még csak hasonlót sem figyeltek meg eddig. Főleg egzotikus ez a viselkedési forma, mivel egy speciális mimikrivel is társul.

Egy szerelemtől vak, és párzásra kész hím méhet, ha sikerrel megtéveszt a Meloe franciscanus lárvák nyüzsgő kupacának látványa, és a lárvák által termelt feromonfelhő, amaz a párzás reményében túl közel merészkedik a lárvakupachoz, és ezzel kész is a baj. A lárvák megrohamozzák a méhet, és amennyien csak tudnak, belekapaszkodnak a bundájába. A testsúlyeloszlás hirtelen megváltozása miatt a lépre csalt méh gyakran drámai módon a földre zuhan, majd miután a lárvák kényelmesen elhelyezkednek rajta, és ő visszanyeri egyensúlyát tovább repül, hogy ezúttal egy valódi nőstényre akadjon. Miután méhünk sikeresen rátalált szíve választottjára, és beteljesült szerelmük, a nünükelárvák, mint valami nemi betegség, átragadnak a nőstényre. Innentől kezdve az ő bundáján laknak, és türelmesen várják, hogy a nőstény megépítse a fészket, lerakja petéit és megkezdje a méz felhalmozását. Ekkor aztán eljön a triungulinusok ideje! Belevetik magukat a mézbe, s innentől kezdve európai unokatestvéreikhez hasonló módon tobzódnak a jólétben.

A Meloe franciscanus életciklusa (bal) (forrás: Wikipedia), triungulinus lárvák kupaca egy elszáradt növény szárán (a) és a megtévesztett méh testén (b; c) (forrás: Hafernik és Saul-Gershenz).

Belátható, hogy a M. franciscanus sikere azon áll, vagy bukik, hogy a lárvák magukhoz tudják-e vonzani a hím méhet. Minthogy ezt elsősorban az adott méhfaj nőstényeire jellemző feromonok termelésével érik el, a kleptoparazitizmus itt erősen gazdaspecifikus. A méhek ha szabadulni akarnak a nünükéktől, egyetlen evolúciós út járható számukra: változtatni kell egy kicsit a faj szexferomonjainak kémiai sajátosságain. Ez azonban könnyen reproduktív izolációhoz vezet az eredeti méhfajon belül, mivel az egyik populáció hímjei előbb utóbb nem lesznek képesek érzékelni egy másik populációba tartozó nőstény illatát. A populációk tehát előbb-utóbb faji szinten is elválnak egymástól.

Persze a parazitának is lépést kell tartania a „feromonkódok” újraírásával, ha nem akar gazda nélkül maradni. Erre szépen rímel az a megfigyelés, hogy a M. franciscanus Oregon part menti dűnéin élő populációja a Habropoda miserabilis nevű oregoni méhfajra specializálódott, míg ugyan ennek a nünükének a Mojave-sivatagban élő populációja előbbi méhfaj egy itt élő, közeli rokonfaján, a Habropoda pallida-n élősködik. A nünüke és a méhek közti kémiai verseny tetten érhető, ha (miként azt Leslie Saul-Gershenz és munkatársai tették) elemezzük az általuk termelt feromonkoktélok összetételét.

A hártyásszárnyúak szexferomonjai többnyire páratlan, 21-31 szénatomból álló, egyszeresen telítetlen szénhidrogének (a kettős kötés leggyakrabban a 9. szénatomnál található, de a különböző fajok feromonkoktéljaiban ettől eltérő pozícióba is kerülhet). A két Habropoda faj feromonjai között jellemző különbségeket találtak, és fajon belül természetesen a hímek és a nőstények ferromonprofilja is egészen másképp fest. Szépen tükrözi viszont a gazda-parazita kapcsolatot jellemző kémiai kódíró versenyt, hogy az oregoni M. franciscanus feromonjai között több olyan vegyület is található, ami a H. miserabilis nőstényére jellemző, míg a mojavei nünükék, noha biztosan ugyan abba a fajba tartoznak, mint az oregoniak (ezt anatómiai és genetikai elemzések is igazolják), feromonprofiljuk jelentősen eltérő. A mojavei populáció feromonkoktélja több olyan komponenst tartalmaz, ami a H. pallida-ra jellemző.

A H. miserabilis és a H. pallida hímjeinek és nőstényeinek valamint az oregoni és Mojave-sivatagi nünükelárvák feromon profilja. A vízszintes tengelyen a különböző szénatomszámú feromonok vannak feltüntetve, kék színnel jelölve azokat, amelyek legalább két csoportban ugyan úgy jelen vannak. a függőleges tengelyen relatív koncentráció látható (Leslie Saul-Gershenz és mtsai, 2017).

A feromonprofil vizsgálata mellett olyan kísérleteket is végetek a szerzők, amelyek a két nünükepopuláció eltérő gazdaspecificitását igazolták. Ezekből kiderült, hogy a mojavei nünükepopuláció valóban csak az ott élő Habropoda fajt vonzza magához, míg az oregonit pedig csak alig, vagy egyáltalán nem, és vice versa. Ezekről a kísérletekről olvasva az ember elgondolkozik rajta, hogy az eltérő gazdaspecificitás a két nünükepopuláció egyedei között (a jelentős földrajzi távolságokat nem számolva) mennyire járul hozzá a populációk szétválásához, vagy adott esetben magához a fajképződéshez…

A triungulinus lárvák eltérő gazdaspecificitását igazoló kisérletek eredményei (Leslie Saul-Gershenz és mtsai, 2017)

A jelen poszt forrásául szolgáló tanulmányok nem a tudomány legfrissebb termékei, és még csak azt se hiszem, hogy világmegváltó jelentőséggel bírnának. Amiért mégis beszámoltam róluk, annak csak az az oka, hogy idehaza épp „nünüke szezon” van. Bár a hazai Meloe fajok életciklusa kevéssé bizarr mint az M. franciscanus-é, ha a nyájas olvasó a hétvégén netán kirándulásra adná a fejét, és teszem azt egy kék nünükével (M. violaceus) találkozna gondoljon majd ezekre az érdekes amcsi rokonaira is 😉

Szép időt, és kellemes túrázást!

(A borítóképen egy kék nünüke látható – a szerző fotója)

__________

John Hafernik és Leslie Saul-Gershenz (Nature, Brief Communcations, 2000): „Beetle larvae cooperate to mimic bees
Leslie Saul-Gershenz és mtsai. (PNAS, 2017): „Deceptive signals and behaviors of a cleptoparasitic beetle show local adaptation to different hostbee species

Evolúciós kártyajáték fiúknak és lányoknak: everyday i’m shuffling

Az állatvilágban (ha és amennyiben kétivarú fajokról beszélünk) a nemek kialakításáért felelős folyamatoknak (szexdetermináció) megdöbbentően széles spektrumával találjuk szembe magunkat. Csak a „magasabbrendű” magzatburkos gerincesekre szorítkozva eddig három egészen különböző logikájú rendszert írtak le: az emlősöknél és a madaraknál egyaránt az ivari kromoszómák játszák a fő szerepet, de míg előbbi esetben a hímek (XY), addig utóbbi esetben a nőstények (ZW) a különböző nemi kromoszómákat hordozó, ún. heterogametikus egyedek. A hüllők szerteágazó rokonságában szintén találkozhatunk kromoszomális szexdeterminációval, de a harmadik nagy kategóriát is a hüllők képviselői közt lelhetjük fel: sokuknál környezeti faktoroktól, pl. a fészekalj hőmérsékletétől függ a kifejlett példányok neme (nagyon sok hüllőfajt éppen ezért a klímaváltozás az ivararányok drasztikus eltolódása révén különösen érzékenyen érint). És persze előfordulhatnak előzőek furcsa kombinációi, mint a szakállas agámák esetén.

Adja magát a kérdés, hogy az egymással közelebbi, vagy távolabbi rokonságban álló magzatburkos csoportok milyen evolúciós utat járhattak be, ami végül az egyes csoportok eltérő ivarmeghatározó rendszereinek megjelenéséhez vezetett? Egy másik érdekes kérdés, hogy a sokféle szexdeterminációs rendszer közül melyik hasonlíthat legjobban a magzatburkosok utolsó közös ősében működő rendszerhez. A kérdés megvizsgálására a modern genetikai eszközök és új tudományágként az összehasonlító genomika kiváló lehetőségeket kínál.

Vegyük rögtön (nem minden nárcizmustól mentesen) a saját példánkat! Ha kíváncsiak vagyunk rá, hogy honnan származik a Homo sapiens ivarmeghatározása, akkor először körbe kell nézni a méhlepényes emlősök (Placentalia) között, majd vetni kell egy pillantást az erszényesek (Marsupialia) szexkromoszómáira, végül meg kell nézni az emlősök osztályának legkorábban (kb. 160-180 millió éve) leágazott rendjét, a kacsacsőrű emlőst (Ornithorhynchus anatinus) és a 4 recens hangyászsünfajt magába foglaló Monotremata csoportot.

Ahogy az emlősök családfájának ágain ugrálva távolodunk saját fajunktól, úgy végigkövethetjük az X és az Y kromoszóma változásait is, de ha leérünk a fa legalsó ágához, ott nagy meglepetések fogadnak. A Monotremata csoportnak ugyanis nem pusztán 1, hanem rögtön 5 pár szexkromoszómája van. Ez az öt pár kromoszóma ráadásul egy nagyon különleges multikromoszómás komplexet alkot a sejtosztódások során, megelőzendő a homológok véletlenszerű kiosztását a leánysejtek között. Különösen fontos ez az ivarsejteket képző számfelező osztódás (meiózis) során, hisz egy ivarsejtbe (gaméta) vagy csak X, vagy csak Y kromoszómák kerülhetnek.

A Monotremata, Marsupialia és a méhlepényeseket is magába foglaló Eutheria csoportok viszonyait mutató, néhány fontos evolúciós újítást is feltüntető törzsfa (Warren és mtsai. 2008)

A Monotremata szexkromoszómák (miként más állatoknál is) tartalmaznak nem rekombinálódó, a nemek kialakítását szabályozó régiókat (SDR – sex determination region), illetve olyan régiókat, amelyek lehetővé teszik a kromoszómapárok egymásra találását – ezek a régiók ugyanúgy működnek, mint a nem-kromoszómák, azaz automszómák (nevük is ennen ered: pszeudoautoszómális régiók – PAR). A trükk, ami a különleges multikromoszómás komplex kialakulását eredményezi abban áll, hogy nem csak a kromoszómapárokon, de a sorban egymást követő X és Y kromoszómákon is találhatók egymáshoz illeszkedő PAR-ok. Így tehát a kacsacsőrű emlős X1-es kromoszómája nőstény egyedekben kapcsolódhat egy másik X1-hez és X2-höz is, míg hímekben az egyik X1 helyett Y1 áll. Az Y1 X2-höz, az X2 Y2-höz és X3-hoz, X3 Y3-hoz és X4-hez, ami Y4-hez és X5-höz, ami végül Y5-höz illeszkedik meióziskor.

További érdekesség, hogy a szekvenciaelemzések az így kialakuló kromoszómaláncok két végén is feltártak egy-egy, mostanra már erősen mutálódott PAR elemet, amelyek a mai Monotrematák őseinél elvileg lehetővé tehették, hogy a láncszerű multikromoszómás komplex gyűrűvé záródjon. Ha ez a hipotetikus őskromoszóma-komplex valóban képes volt a saját farkába harapni, az már csak azért is izgalmas, mert eddig az egész élővilágban csak egy növényél, pontosabban egy ligetszépe fajnál figyeltek meg gyűrűbe záródó meiotikus kromoszómaláncot. Ritka kuriózum hát az ilyen!

A kacsacsőrű emlős és a hangyászsün genomok feltérképezésének korai szakaszában, Rens és munkatársai közöltek egy izgalmas összehasonlító tanulmányt, amelyben akkor főleg in situ hibridizációs (FISH) módszerek segítségével vetették össze egymással a kacsacsőrű emlős és a hangyászsünök, valamint a méhlepényesek és a madarak ivari kromoszómáit. Ami már az elején feltűnő volt, hogy a Monotremata fajok szexkromoszómái néhány apróbb különbséget leszámítva erősen konzerváltak. Az egy már korábban megfigyelt különbség, hogy a hangyászsünök Y5-ös kromoszómája hiányzik. Ez a kromoszóma a kacsacsőrű emlősnél is meglehetősen apró, így korábban elfogadható magyarázatnak számított, hogy a hangyászsünök egyszerűen elveszítették azt valamikor az evolúciójuk során. Rensék kutatásai annyival árnyalták ezt a képet, hogy a hangyászsün Y3-as kromoszómáján találtak olyan régiókat, amelyek az elveszettnek hitt Y5-nek felelnek meg. Az újabb értelmezés szerint tehát ez a kromoszóma nem eltűnt, csak integrálódott a hármas sorszámú Y kromoszómába, hasonlóan ahhoz, amikor két kártyapaklit egybekeverünk.

A rövidcsőrű hangyászsün (Tachyglossus aculeatus) és szexkromoszómái, amint láncszerű komplexet alkotnak (Rens és mtsai. 2007).

Visszatérve eredeti kérdésünkhöz, hogy honnét származik a méhlepényesek, illetve az ember X és Y kromoszómája, egy dolgot már biztosan elmondhatunk: nem a legelső emlősöktől örököltük őket. A Monotremata szexkromoszómák ugyanis nem mutatnak semmilyen homológiát a Placentalia szexkromoszómákkal. A mi magányos és aprócska Y kromoszómánkon található SRY lókusz pedig, ami a méhlepényeseknél kulcsszerepet tölt be a herék fejlődésének kezdetén, s így végső soron a hím nemi jellegek megjelenésének forrása, mind a kacsacsőrű emlős, mind pedig a hangyászsünök genomjából hiányzik.

A méhlepényesek X kromoszómájának hosszú karján található egy, a dóziskompenzációban fontos lókusz, az XIST. Ennek a szakasznak a megfelelőjét kimutatták ugyan a kacsacsőrű emlős genomjában, de nem az egyik ivari kromoszómán, hanem a 6-os autoszómán, arra pedig egyelőre semmi nem utal, hogy ez a lókusz bármiféle szerepet is betöltene a kacsacsőrű emlősök szexdeterminációjában. Jelenleg úgy tűnik tehát, hogy a Monotremata és a többi emlős szexdeterminációs rendszere egymástól függetlenül jelent meg a két csoport elválását követően, és semmiféle közös eredettel nem bír.

Nagyfokú homológia mutatható ki azonban a kacsacsőrű emlős X5-ös, a hangyászsünök X4-es szexkromoszómája, valamint a madarak Z kromoszómája között. A madarak szexdeterminációjában fontos szerepet játszó, dózisfüggő transzkripciós faktorok, a DMRT-1, -2 és -3 mind megtalálható a kacsacsőrű emlős X5-ös szexkromoszómáján, de találtak olyan Z kromoszómára térképezett géneket is, amelyek ortológjai a kacsacsőrű emlős X2 és X3 ivari kromoszómáján helyezkednek el. Ugyanezek a Monotremata kromoszómarégiók nagyfokú egyezést mutattak a humán 9-es autoszómával is, ami többé-kevésbé megfeleltethető a madarak Z kromoszómájának, illetve a humán 5-ös és 18-as kromoszómáknak azon részleteivel, amelyek a madarak 2-es autoszómájával hibridizáltathatók.

Azt jelentené ez, hogy a Monotremata és a madár szexdetermináció (az XY és a ZW rendszerek eltérő logikája ellenére) azonos gyökerekre vezetnek vissza? A hüllőket és madarakat magába foglaló Sauropsida, valamint az összes mai emlőst, és egy seregnyi emlősszerű őshüllőt tartalmazó Synapsida csoportok több mint 300 millió éve, a késő Karbonban válhattak el egymástól. Ha tehát elfogadjuk az iménti felvetést, azzal azt is feltételezzük, hogy a legkorábbi magzatburkosok nemmeghatározása szempontjából a DMRT gének fontosak lehettek.

Árnyalja a képet egy idén januárban a Nature hasábjain megjelent cikk, amelynek szerzői már elég részletes genomi információk birtokában kísérelnek meg rendet tenni az emlős kromoszómák háza táján. A kísérlet nem volt sikeres, hisz a rendcsinálás közben a kupleráj, amelybe a fenti sorok olvasása közben betekintést nyerhettünk, csak sokszorosára duzzadt.

A fali gyík, a házityúk, a kacsacsőrű emlős, a tasmán ördög, egy oposszum faj és az ember genomjának konzervált kromoszómális régióit és e régiók egymáshoz viszonyított pozícióját elemezték, s megállapították, hogy e régiók igencsak össze lettek keverve az elröppent év-százmilliók alatt. A szerzők ötszáznál is több független kromoszómaátrendeződési eseményt azonosítottak (transzlokációk, kromoszómafúziók és fragmentálódások).

Most képzeljük el, hogy valaki egyszer az aztalon felejtett néhány pakli kártyát, amiket minden arra járó ember keverget egy kicsit. Nekünk pedig egyszer csak a mániánkká válik, hogy lépésről-lépésre megértsük a paklik összekeveredésének történetét. Szerencsénkre a kártyaasztal a rajta lévő paklikkal együtt, valami rejtélyes módon párszor lemásolta saját magát, így az egyes másolatokból kinyerhetünk némi információt arra vonatkozóan, hogy a másolatkészítés pillanatában hogyan néztek ki az „ősasztal” „őskártyapaklijai”. De jaj! Valaki aljas módon tovább keverte az összes másolat-kártyapaklit is! Ön hogy állna neki az eredeti kártyapaklik rekonstrukciójának?

A rekonstruált emlős-őskromoszómák (MAC), és a kromoszómaátrendeződési események az egyes leszármazás ágakon, színkódolva. Az ágakon a beazonosított események száma, az elágazási pontoknál pedig az ott jelölt közös ős diploid kromoszómaszerelvénye látható (Zhou és mtsai. 2021).

A megoldás kulcsát az asztalmásolatok jelentik. Ha ezeket összehasonlítva az egyes paklik kártyasorrendjében hasonlóságot találunk, akkor az a másolatkészítés előtt alakult ki, ha pedig különbségeket, akkor azok olyan kevergetésből származnak, amelyek a másolatkészítést követően történtek. A kártyás allegóriát feloldva: a kártyalapok kromoszómarégiókat, a paklik kromoszómákat, az asztalok pedig fajokat jelölnek, amelyek összehasonlítása révén nyílik lehetőségünk a keverés történetének és végső soron az „őskártyapaklik” rekonstrukciójára. Zhou és munkatársai elvégezték hát ezt a heroikus rekonstrukciót, és egyebek mellett megállapították, hogy az emlősök közös ősének valószínűleg 30 pár kromoszómája volt. A szerzők azon túl, hogy mind a 30 őskromoszómáról (Mammalian Ancestral Chromosome – MAC) leírták a konzervált régiók relatív sorrendjét, fontos megállapításokat tettek a szexkromoszómákkal kapcsolatban is.

Úgy tűnik, hogy a Monotremata 5 pár ivari kromoszómájának mindegyike több, különböző kártyapakli lapjaiból tevődött össze. Az a hasonlóság tehát, amit anno Rens és szerzőtársai a madarak és a Monotremata szexkromoszómák között megfigyeltek szinte biztosan nem arra vezethető vissza, hogy a madár Z és a kacsacsőrű emlős X5 kromoszómája egy közös őskromoszóma két távoli leszármazottja lenne.

Az új tanulmányok fényében az a fentebb megfogalmazott elmélet is megingott kissé, hogy DMRT gének ivari determinációban betöltött szerepe egy ősi magzatburkos vonás lenne. Hiszen egy ilyen viharos sorsú kártyaasztalnál nem elképzelhetetlen az sem, hogy két független kiosztásban kap egy gén hasonló szerepet, s kerül mondjuk szexkromoszómára. Tartsuk szem előtt, hogy a madarak és az emlősök utolsó közös őse több mint 300 millió éve élt a Földön, és hogy ismerünk olyan állatokat is, ahol egy fajon belül kettő, vagy több tök különböző szexdeterminációs rendszer is működik!

Na és mit tudunk meg végre a saját ivari kromoszómáinkról?

Korábban említettük az Y kromoszómánkon található SRY lókuszt, amely a Theria (tehát erszényes és méhlepényes) közös ősben már jelen volt és a maihoz hasonló szerepet tölthetett be, de a Monotremataban még nyomát sem látni. Az X kromoszómánk szintén a Monotremata-Theria elvállást követően jelenhetett meg, de a méhlepényeseknél fontos dóziskompenzációs gén, az XIST csak a méhlepényes-erszényes elvállást követően bukkant fel az X kromoszóma történetében. Fontos különbség még a kenguruk és az ember X kromoszómája között, hogy a méhlepényesek X kromoszómája az ősidőkben fuzionált egy ősi Theria autoszómával, míg az erszényeseknél ilyen fúziós esemény nem történt.

Szövevényes történetek játszódhattak a kártyaasztalok körül, és egyenlőre csak a legfontosabb események vázlatát látjuk. Ugyanakkor nem tudunk semmit azokról a játékosokról, akiknek a lapjárása olyan szerencsétlenül alakult, hogy kihajították őket az evolúció kaszinójából, és azok se buktak még le, akik cinkelt kártyával játszottak. Egyszer majd talán ezekre a történetekre is fény derül.

__________

Nicole Valenzuela és mtsai. (2019) Extreme thermal fluctuations from climate change unexpectedly accelerate demographic collapse of vertebrates with temperature-dependent sex determination” Scientific Reports

Craig A Smith és mtsai. (2009) The avian Z-linked gene DMRT1 is required for male sex determination in the chicken Nature

Hieronim Golczyk és mtsai. (2014) Translocations of Chromosome End-Segments and Facultative Heterochromatin Promote Meiotic Ring Formation in Evening Primroses. Plant Cell

Willem Rens és mtsai. (2007) The multiple sex chromosomes of platypus and echidna are not completely identical and several share homology with the avian Z. Genome Biology

Yang Zhou és mtsai. (2021) Platypus and echidna genomes reveal mammalian biology and evolution. Nature

Hát ez ragyogó!

Az élővilág megszámlálhatatlan csodái közül talán az egyik legmisztikusabb a biolumineszcencia és a fluoreszcencia. E két jelenség alapvetően eltérő okokra vezethető vissza, és hogy itt együtt említem őket, annak csupán az az oka, hogy mindkét esetben valamiféle fényjelenséggel van dolgunk. A fény forrása előbbi esetben mindig egy kémiai reakció, aminek végbemenetelét különböző enzimek – biológiai katalizátorok – segít(het)ik, míg utóbbi esetben kémiai változás nem történik, a fény eredeti forrása pedig kevésbé hangsúlyos. A fluoreszcencia lényege abban áll, hogy meghatározott hullámhossztartományba eső fotonok kölcsönhatásba lépnek egyes molekulák gerjeszthető elektronjaival (abszorpció). Az elektronok a kölcsönhatást követően magasabb energiaállapotba kerülnek, majd pár röpke nanoszekundum elteltével apró rezgések és mozgások révén veszíteni kezdenek energiájukból (belső konverzió), majd visszazuhannak a gerjesztés előtti alapállapotba, miközben egy foton lép ki a molekulából (emisszió). A kibocsájtott foton energiája, minthogy a gerjesztett állapotú elektron energiája egy részét mindenféle zizegésekre és mocorgásokra pazarolja, mindig kisebb, mint az elnyelt fotoné. A fluoreszkáló felületekről származó fény tehát mindig alacsonyabb energiájú és nagyobb hullámhosszú, mint a gerjesztéshez használt fény; más szavakkal élve: a szivárvány pirosabbik oldala felé tolódik el.

Az elektronok energiaszintjének változásait és a fluoreszencia alapjait sematikusan ábrázoló Jablonski-féle diagram (kép forrása: Wikipédia)

A biolumineszcenciára kiváló példát szolgáltatnak a szentjánosbogarak, számtalan mélytengeri ketyere, köztük egy Swima bombiviridis nevű gyűrűsféreg, akiről korábban itt írtunk, valamint korallok, medúzák, algák és baktériumok egész sora. Az is előfordul, hogy egy állat egyszerre villantja fel a biolumineszcencia és a fluoreszcencia területén szerzett jártasságát is, mint a zöld fluoreszcens fehérjéről (GFP) méltán világhírű Aequorea victoria nevű medúzafaj.

Fluoreszkáló állatoknak is komoly sokaságát lehetne felsorolni. Az ízeltlábúak testét borító kitines kutikula, vagy egyes kétéltűek (pl. a Hypsiboas punctatus nevű Dél-amerikai levelibéka faj) bőrében termelődő mirigyváladék egyaránt bírhat fluoreszcens sajátságokkal. A szárazföldi gerincesek körében nem gondolnánk, hogy a fluoreszcencia gyakori jelenség lenne, pedig elég egy pörgősebb party-ba ellátogatnunk, hogy erről első kézből szerezzünk tapasztalatokat: fogaink (és kevésbe feltűnő módon csontjaink is) kékesen világítanak az UV fényben (a csontszövet emissziós maximuma a 430 nm körüli hullámhossztartományban van, de remélhetőleg a party sose durvul el annyira, hogy ezt módunkba álljon saját magunkon megfigyelni).

A csontszövet immanens fluoreszcenciáját több, elsősorban éjszaka aktív állatfaj is felhasználja. Példa erre a Délkelet-Brazíliában honos nyergesbékafélék (Brachycephalus) nemzetsége, amelyek két fajánál is leírták, hogy a fej és a hát területén a bőrben, szinte közvetlenül a felhám alatt erőteljes csontosodási folyamatok mennek végbe. Minthogy ezek a bőr eredetű, ún. dermális csontok a testfelszínhez rendkívül közel helyezkednek el, az UV fény képes a testfalon át elérni azokat, s a kibocsájtott kék fény is gond nélkül lép ki a csontlemezeket fedő vékony szövetek borításán keresztül. Hasonló módon nyűgözik le egymást a Calumma és Bradypodion nemzetségbe tartozó kaméleonok is. Ezeknél a hüllőknél a koponya apró csontkinövései kerülnek a testfelszín közvetlen közelébe, a fajra jellemző mintázatban.

Néhány kaméleonfaj, fluoreszkáló csontkinövésekkel:
A) Calumma crypticum, hím; B) C. crypticum, nőstény; C) C. cucullatum, hím; D) C. cucullatum, nőstény és E) Brookesia superciliaris, hím példányok 365 nm-es UV-fénnyel megvilágítva, valamint F) Bradypodion transvaalense és (G) Furcifer pardalis, hím példányok (gyenge, látható fényben, 365 nm-es UV fénnyel megvilágítva) (Prötzel és mtsai, 2018)

Jelen poszt apropóját egy idén januárban megjelent cikk adja, ugyan azoknak a szerzőknek a tollából, akik a fenti képen látható kaméleonokat is zaklatták UV-lámpáikkal. A szerzők megfigyelték, hogy a Namib-sivatagban élő Pachydactylus rangei nevű kis gekkó testének két oldalán, illetve a szemei körül van egy halványsárga sáv, amely 450-480 nm-es (kék) fénnyel megvilágítva 510-540 nm-es tartományban, zölden fluoreszkál. Ez a felfedezés nem pusztán azért számít kuriózumnak, mert a hüllők körében eddig leírt kékes színű fluoreszcenciától eltérően itt a kibocsájtott fény zöld, hanem azért is, mert ennek a forrása (eddigi ismereteink alapján egyedülálló módon) nem a csontszövet!

Pachydactylus rangei látható és UV fényben, felül-, oldal- és alulnézetből. Az E) képen egy tojásból frissen kikelt egyed látható, akinek testfala még olyan vékonyka, hogy azon még átüt a csontok kékes fluoreszcenciája. Ez egyébként több gekkófaj újszülöttjeinél is megfigyelhető jelenség (Prötzel et al. 2021).

A gekkók bőrének szövettani elemzése során a fluoreszkáló területeken olyan sejtekre (ún. iridofórákra) lettek figyelmesek a kutatók, amelyekben guanin kristályok halmozódtak fel. Ilyen sejteket más hüllőknél, kétéltűeknél és halaknál is találhatunk a bőr irharétegében, ott azonban csak egy ezüstös csillogást adnak az állat bőrének, esetleg a fényt megtörve és visszaverve interferencia színeket hoznak létre. A Pachydactylus rangei esetében azonban nyilvánvaló, hogy a zöldes fluoreszcencia forrása ez a sejttípus. A gekkó iridofóráinak alaposabb vizsgálata révén felismerték, hogy ezek valójában két csoportra oszthatók: egy nem fluoreszkáló, a bőr mélyebb rétegeiben található, és egy fluoreszkáló, a felhámhoz közelebb elhelyezkedő típusra. Mi a különbség e két sejttípus között, ami miatt csak az egyik képes fluoreszkálni? Nos a választ még nem ismerjük, de a cikk szerzői úgy vélik, hogy a guanin kristályok szerkezete jelentheti a kulcsot. A guanin egyébként önmagában is egy fluoreszcens molekula, de normálisan csak 170 és 290 nm-es távoli UV-vel gerjeszthető, és 350 nm körül emittál szabad szemmel még láthatatlan UV sugarakat.  Elképzelhető, hogy a P. rangei zölden fluoreszkáló sejtjeinek guaninkristályaiban olyan molekuláris elrendeződés jön létre, ami kiterjedtebb π-elektron rendszer kialakulását, s ezáltal a spektrális sajátosságok megváltozását eredményezi? Talán igen. Az minden esetre biztos, hogy a bőr mélyebb rétegeiben lévő, nem fluoreszkáló iridofórák egyfajta tükörként funkcionálnak, ami a fluoreszkáló sejtek mellett elhaladó, azokkal kölcsönhatásba nem lépő fényt képes visszaverni, s ezáltal fokozni azok gerjesztő fénynek való kitettségét. Akárhogy is vesszük, ez egy ritka elegáns megoldás az anyatermészettől.

Na jó, de minek ez az egész?

A P. rangei egy éjszaka aktív sivatagi faj. Nem túl meglepő módon, a holdfényben jelen vannak olyan hullámhosszú fénykomponensek is, amelyek képesek előidézni a fent leírt zöldes fénytüneményt. Ez azonban (és itt vessünk egy pillantást a fenti képekre) nem az állat háti oldalán jelentkezik, a sötétben ólálkodó sakáloknak, vagy a magasból orvul lecsapó baglyoknak jelezve az uzsonna pontos térbeli helyzetét, hanem a test ventro-laterális részén. A mi kis gekkónk háti oldala terepmintás, felülnézetből az állat éjjel és nappal egyaránt alig észrevehető. A zöld fény a sivatag homokjából nézve, gekkó-szemszögből látható!
Hogy pontosan mit üzen ez a fényjelzés, azt az etológia és a viselkedés-ökológia szakértőinek kell majd kikutatniuk, de hogy kiknek szól, az egyértelmű: a sivatag sötétjében szaladgáló fajtársaknak.

_____________

David Prötzel et al. Neon-green fluorescence in the desert gecko Pachydactylus rangei caused by iridophores. Scientific Reports (2021).

Sandra Goutte et al. Intense bone fluorescence reveals hidden patterns in pumpkin toadlets. Scientific Reports (2019).

David Prötzel et al. Widespread bone-based fluorescence in chameleons. Scientific Reports (2018).

Carlos Taboada et al. Naturally occurring fluorescence in frogs. PNAS (2017).

Egy ígéretes klinikai kísérlet: gyógyítható-e a Parkinson-kór őssejtekkel?

A Parkinson-kór egy progresszív, a központi idegrendszert érintő betegség, amelyet a köztudatban elsősorban állandó remegéssel és mozgáskoordinációs zavarokkal kapcsolunk össze. Erre utal a betegség kissé régies magyar elnevezése is, a „reszkető bénulás”. A közismert tünetek mellett azonban a betegeknek legalább ennyi szenvedést okoz a szorongás, az esetenként mély depresszió, alvási zavarok, a személyiségjegyek torzulása és a demencia, amelyek mind tipikus tüneteknek számítanak.

A Parkinson-kór pontos kiváltóokai alig ismertek, környezeti és genetikai faktorok egyaránt közrejátszhatnak kialakulásában. Ami a genetikát illeti eddig vagy egy tucat génről állapították meg, hogy mutációja nagyban hozzájárul a kórkép kialakulásához. Ezek egy jelentős része a lizoszómális rendszer működésével, a vezikuláris transzport folyamatokkal, illetve az autofágiával kapcsolatos szerepet tölt be. Mind közül a legfontosabb talán az SNCA gén, ami az alfa-synuclein nevű fehérjét kódolja. E fehérje felhalmozódása a kórlefolyás egy tipikus eleme.

Akármilyen sejtszintű, molekuláris folyamatok is vezetnek a betegség kialakulásához, a közvetlen ok jól ismert: a középagy egy meghatározott területén, az un. substantia nigra állományában a dopaminerg idegsejtek rohamos pusztulásnak indulnak. Ezek a sejtek az akaratlagos és a spontán mozgások szervezésében játszanak szerepet, így pusztulásuk magyarázatot szolgáltat a Parkinson-kór jellemző motoros tüneteire. Minthogy a neuronok elvesztése irreverzibilis, a betegséget gyógyíthatatlannak tekintik.

Az őssejtkutatás azonban e területen is nagy ígéreteket hordoz magában. A Kiotói Egyetem klinikáján 2017-ben hét páciens bevonásával vágtak bele egy merész vizsgálatba, amely során újraprogramozott sejteket injektálnak a betegek agyába, annak reményében, hogy azok beépülve képesek lesznek pótolni a substantia nigra elpusztult dopaminerg sejtjeit. A klinikai kísérletet végző orvosok reményei nem alaptalanok, a kísérletsorozat egyik vezetője, az őssejtbiológus Jun Takahashi kutatócsoportjával ugyanis korábban jávai makákókon (Macaca fascicularis) sikeresen végzett hasonló kezeléseket. A majmokat előzőleg egy MPTP-nek becézett neurotoxinnal (tisztességes nevén: 1-metil-4-fenil-1,2,3,6-tetrahidropiridin) kezelve Parkinson-kórt idéztek elő, majd humán indukált pluripotens őssejtekből (hiPSC) származó idegi őssejtekkel kezelték őket. Ezeket az idegi őssejteket úgy állították elő, hogy azok elvben csak olyan dopaminerg sejtek létrehozására legyenek képesek, mint amilyenek a substantia nugrában is vannak. A majmok agyát később szövettani technikákkal feldolgozva megállapították, hogy az őssejtek beépülnek a kívánt területre, valóban dopaminerg neuronokká differenciálódnak, és képesek kialakítani azokat az idegi kapcsolatokat, amelyeket egy tisztességes neuronnak a substantia nigrában ki kell alakítania (az alábbi ábra ezt szemlélteti). A beteg makákók tünetei enyhültek, továbbá fontos megállapítás volt, hogy (legalábbis a kezelést követő két évben) az őssejtekből nem fejlődött semmilyen tumoros elfajulás.

uj_bitkep.bmp

A fenti kisérleteken fellelkesülve az első pácienst 2018 októberében műtötte Takayuki Kikuchi sebészgárdája. A három órás beavatkozás során 2,4 millió idegi őssejtet ültettek be az 50-es éveiben járó férfi agyába, 12 jól definiált pozícióban. A sejtek egy anonim donorból származnak, átprogramozásukat a Kiotói egyetemen végezték, és a létrehozott sejtvonalat ott is tárolják. A beteg jól van, s ezeddig nem következett be semmilyen nemkívánt mellékhatás. Orvosai optimisták. A többi hat páciensen 2020-ig bezárólag tervezik a beavatkozás elvégzését.

Kíváncsian várjuk a fejleményeket.

Japán élenjárónak számít az őssejtalapú regeneratív orvoslásban. A világon először itt végeztek el eredményesnek nevezhető hiPSC alapú terápiát makula degenerációban szenvedő pácienseken, s jelenleg is több hasonló terápiás lehetőség áll fejlesztés alatt. A Japán kormány komoly forrásokkal támogatja az őssejtkutatást és a regenerációs medicínák fejlesztését, aminek egyik következménye (és azóta oka) a 2012‑ben kiosztott orvosi és fiziológiai Nobel-díj. Az ilyen természetű kutatások egy másik hajtóereje lehet, hogy az országban a szervtranszplantációk történeti és kulturális okokból kifolyólag szigorú szabályozás alatt állnak, így az alternatív lehetőségekre fokozott igény mutatkozik az egészségügy részéről.


Kikuchi T, Morizane A, Doi D, et al. (2017) Human iPS cell-derived dopaminergic neurons function in a primate Parkinson’s disease model. Nature 548(7669):592-596

https://www.nature.com/articles/d41586-018-05856-w?utm_source=briefing-dy&utm_medium=email&utm_campaign=briefing&utm_content=20180731#references

https://www.nature.com/articles/d41586-018-07407-9

https://www.nature.com/news/japanese-man-is-first-to-receive-reprogrammed-stem-cells-from-another-person-1.21730

https://en.wikipedia.org/wiki/Organ_transplantation_in_Japan