December elsején a következő hir járta körbe a világsajtót:
Egy kínai tudós azt állítja, tud embert klónozni
Az index által lehozott cikk igy folytatódik:
“Hszu Hsziaocsun azt mondja, már birtokában van a technológia, hogy embereket klónozzon, csak azért nem használja, mert fél a közvélemény haragjától. Hszu a Boyalife Group vezetője. A cég a partnereivel óriási gyárat épít az észak-kínai Tiencsinben, amelyben hét hónapon belül megkezdik a termelést, és a tervek szerint 2020-ig egymillió szarvasmarhát klónoznának. A gyár képes fajtiszta versenylovak, jó szaglású rendőrkutyák és házi kedvencek klónozására is. A cég a dél-koreai Sooammal és a Kínai Tudományos Akadémiával közösen dolgozik a főemlősklónozás tökéletesítésén is, hogy járványügyi kutatásokhoz hozzanak létre jobb tesztalanyokat. De az emberi klónozás egyelőre nem szerepel a kínálatban.”
Őszintén szólva, amikor mindezt elolvastam, hangosan felnevettem. Na nem azért, mert a Frankenstein-féle etikátlan szönyeteg-gyártó tudós énem előtört belőlem (tudtommal nincs ilyen énem), vagy mert nem hinnék a hirnek. Nem, a felnevetésnek két sokkal prózaibb oka van.
A mai történet annyira kacskaringós, amennyire csak lehetséges, bár a biológiában egyáltalán nem szokatlan, hogy valami érdekeset kezdesz vizsgálni ami a végén egy teljesen más, ám nem kevésbé érdekes eredményre vezet. Annak idején, még 1999 -ben Blond és munkatársai közölték le, hogy egy azonosítottak egy retrovírust, aminek meglepő módon több példánya is megtalálható az emberi genomban. Ezeket HERV -nek nevezték el, azaz emberi endogén retrovírusnak.
A gerincesek 
Nem minden emlős engedi meg magzatának azt a luxust, hogy az embrionális fejlődés előrehaladott szakaszáig maradjon az anyaméhben. A méhlepény nélküli emlősök (kloakások és erszényesek) esetében a fejlődő egyedeknek egészen extrém módon kell már fejlődésük egész korai szakaszában bizonyítaniuk rátermettségüket.
Tegnap este többek között az 
Ha a halak szaporodásáról beszélünk, az értő akvaristáktól eltekintve, a legtöbb ember szemei előtt az aljzaton hagyott ikrák és tovaúszó anyák jelennek meg. Tegyük hozzá, természetesen nem alaptalanul, hiszen a szaporodás ezen, a mi szemszögünkből nézve kicsit mostoha módja a leggyakoribb a halak körében. Sikeréhez persze elengedhetetlen az embrióhoz “útravalóul” csomagolt nagy mennyiségű szikanyag, hogy szegény utód mégse éhezzen, amíg képessé nem válik a saját táplálékszerzésre.