A tumorimmunológia fejlődésének köszönhetően az elmúlt pár év valódi áttörést hozott a rákkutatásban ami az elkövetkező időszakban nagy valószínűséggel alapvetően megváltoztatja a jelenlegi kezelési eljárásokat. Az új gyógyszerek közös neve immunmoduláló antitestek vagy immune checkpoint inhibitor-ok.
Az eredmények jelentőségét jelzi, hogy a Science magazin a 2013-as év tudományos áttörésének nevezte az elért eredményeket, a szakterület atyjának tekintett James P. Allison pedig a napokban kapta meg a rangos Lasker DeBakey Clinical Research Award-ot. A sikerek azonban nem jöttek könnyen, a tumorimmunológia több évtizednyi sikertelenség után jutott el a klinikai eredmények fázisába. Ebben a cikkben a különböző tumorellenes immunterápiás eljárásokrol lesz szó, különös tekintettel a fent is említett és legígéretesebbnek tartott ún. checkpoint inhibitor antitestekre.
Ma is arra szeretnék egy példát mutatni, hogy a természetben mi minden kerülhet be egy élőlény genomjába csak úgy. Régebben már írtam olyan élősködő 
A GMO vitában a Monsanto ekézése és a toxin illetve méreg szavak ütemes ismételgetése mellett rendre elsikkadnak azok a találmányok, amik annyira újszerűek, hogy egész iparágakat válthatnának ki, ha egyszer végre engednék őket termeszteni. Ma egy ilyenről lesz szó.
A jellegzetes végtagveszteséggel és az arc torzulásával járó betegség már az ókori Egyiptomban is szedte áldozatait, Európába első ízben Nagy Sándor “telepítette be” indiai hadjáratából visszatérve. Az ókorban és a középkorban örökletes betegségnek, átoknak vagy éppen büntetésnek vélték, a leprajárványok kezelése ennek megfelelően a különösen hatékony elkülönítés és megbélyegzés volt [2]. Aki azonban azt gondolná, hogy a lepra a letűnt idők betegsége, igencsak téved. A betegséget okozó, a tuberkulózis kórokozójával rokon baktériumokat 1873-ban fedezte fel Hansen, ám kezelésképpen még vagy hatvan évig legfeljebb a bőrolajfa (Hydnocarpus kurzii) olaját fecskendezték több-kevesebb sikerrel a leprás betegek bőre alá. 1950 óta alkalmazzák a dapszon nevű antibiotikumot a lepra terjedésének megállítására (nem sokkal később jelentek meg a dapszon-rezisztens Mycobacteriumok [3]), és 1990 óta 14 millió leprás beteget kezeltek világszerte. A betegség ellen folytatott ádáz küzdelemnek és a többféle antibiotikumból (dapszon, rifampicin és clofazimin) álló terápiának köszönhetően 2011-ben már “csak” közel 200 ezer új leprás fertőzést regisztrált a WHO [2].
A szerelem nem mindig ismer (és tisztel) fajhatárokat, főleg, ha közeli rokon fajokról van szó.
A jelen cikk egy lépéssel közelebb visz minket a cross-prezentáció megértéséhez. Az immunrendszer sejtjei a kórokozókat normális körülmények között bekebelezik, amik így egy sejten belüli hólyagocskába (fagoszóma) kerülnek. A fagoszóma pH-ja egy rövid lúgos szakasz után erősen savassá válik, a membránban ülő V-ATP-áz nevű fehérjének köszönhetően, emiatt a fehérjéket az emésztő enzimek gyorsan alkotóelemeikre bontják. A cross-prezentáció során azonban szükség van minimális méretű fehérjeszakaszok megőrzésére, egyébként nem történhet meg a felismerés a T-sejtek által. Különböző genetikailag módosított egértörzseken végzett kísérletek során most kiderült, hogy dendritikus sejtekben, amelyek képesek cross-prezentációra, a fagoszómák lúgosodását okozó NOX2 fehérje jóval aktívabb, így a pH nem csökken le annyira. Ennek az a következménye, hogy a fehérjék csak részlegesen bomlanak le és az így megmaradó megfelelő hosszúságú szakaszok elegendő specificitást biztosítanak a T-sejtek által való felismeréshez.