December elsején a következő hir járta körbe a világsajtót:
Egy kínai tudós azt állítja, tud embert klónozni
Az index által lehozott cikk igy folytatódik:
“Hszu Hsziaocsun azt mondja, már birtokában van a technológia, hogy embereket klónozzon, csak azért nem használja, mert fél a közvélemény haragjától. Hszu a Boyalife Group vezetője. A cég a partnereivel óriási gyárat épít az észak-kínai Tiencsinben, amelyben hét hónapon belül megkezdik a termelést, és a tervek szerint 2020-ig egymillió szarvasmarhát klónoznának. A gyár képes fajtiszta versenylovak, jó szaglású rendőrkutyák és házi kedvencek klónozására is. A cég a dél-koreai Sooammal és a Kínai Tudományos Akadémiával közösen dolgozik a főemlősklónozás tökéletesítésén is, hogy járványügyi kutatásokhoz hozzanak létre jobb tesztalanyokat. De az emberi klónozás egyelőre nem szerepel a kínálatban.”
Őszintén szólva, amikor mindezt elolvastam, hangosan felnevettem. Na nem azért, mert a Frankenstein-féle etikátlan szönyeteg-gyártó tudós énem előtört belőlem (tudtommal nincs ilyen énem), vagy mert nem hinnék a hirnek. Nem, a felnevetésnek két sokkal prózaibb oka van.
Egyrészt ezen a szerencsétlen megfogalmazáson, a lényegtelen tények hangsúlyozásán és a lényeg nem kiemelésén. Persze tudom, egy index tudományrovatos cikkbe csak az nem tud belekötni, aki nem akar, és persze tudom azt is, hogy az egész cikk szórol szóra a belinkelt skynews cikk forditása, de ez sajnos egy szerencsétlen forrásválasztás. Ha az ember bepötyögi a hir kulcsszavait a google-be, temérdek angol nyelvű cikket talál, és persze mindegyikben máshogy fogalmazak. Máshogy? Szebben, jobban, körültekintőbben, pontosabban. Nüanszok, amik sokat számitanak. Például a közvélemény haragja enyhe költői túlzás, inkább reakcióról vagy elfogadásról van itt szó, mint ahogy pl a discovery is irja: “The Chinese scientist who led the development of the world’s first cloning factory says he is now ready to replicate humans. His only fear is that the society is not ready to accept this, he told AFP.” Ami azért is érdekes, merthogy a legtöbb cikk idézi a kutató következő mondatát is: “We want the public to see that cloning is really not that crazy, that scientists aren’t weird, dressed in lab coats, hiding behind a sealed door doing weird experiments.”
Vagyis a hir igazi hirértéke a következő: a pár hónap múlva megnyiló kinai klónozó központ mindenféle házi- és tenyészállat klónozással fog majd foglalkozni, és bár az emberklónozás technikailag-technológiailag megoldható lenne, ebbe nem vágnak még bele, mert először is szeretnék a klónozás fogalmának tiszta, megbizható hirnevet szerezni, a klónozást, mint módszert a közvéleménnyel elfogadtatni.
Merthogy az, hogy az emberi klónozás technológiailag lehetséges, nem mai hir. 10 éve, 2005-ben hatalmas vihart kavart Hwang Science-ban megjelent cikke, amiben arról számolt be, hogy sikerült egy specializálódott emberi testi sejt magját átültetni egy megtermékenyitett, de a magjától megfosztott petesejtbe, az igy klónozott embriók blasztociszta állapotig eljutottak, ezekből nyert Hwang embrionális őssejteket, amikből sejtvonalakat állitott elő. A cikket egy évvel később visszavonták, mert kiderült, hogy a publikációkban szereplő ábrák egy részét meghamisitották, ráadásul etikai problémák is adódtak az üggyel kapcsolatban: Hwang egyik beosztottjától származtak a petesejtek. A Hwang-sztoriról több poszt is született itt a blogon, tessék csak csemegézni innen, innen és innen. Hogy a dél-koreai laboratóriumban ténylegesen előálltottak-e humán klónozott embriókat, ezek után nem tudjuk biztosra, de ez nem is annyira számit, hiszen a 2007-es sikeres majomklónozás után 2008-ban French és Wood minden hitelt érdemlően előállitott 5 klónozott embriót, amik szintén eljutottak a beültetés előtti blasztociszta állapotig (jelenlegi tudásunk szerint ezután az embrió már nem képes az anyaméhen kivül fejlődni, magzat csak a beültetett embrióból fejlődhet). Ők a Dollynál is alkalmazott technológiát alkalmazták, Wood illetve egyik egyik kollégája bőréből származó sejtek magját ültették be kimagozott megtermékenyitett petesejtekbe.
Mellesleg a cikkben is szerepel, hogy az ominózus Boyalife a dél-koreai Sooammal együttműködésben dolgozik, a Sooam alapitója pedig egyenesen Hwang személyesen. Ami igazából nem is annyira meglepő, hiszen még szintén 2005-ben ő hozta létre az első klónozott kutyát, Snoopyt, és a Boyalife a mostani bejelentése alapján meg szeretné valósitani A hatodik napon cimű film egyik ötletét, vagyis létrehozzák Arnold Schwarzenegger az ügyfél (még nem vagy nemrég) elhalálozott kedvenc kutyusának klónját, röpke 100.000 dolláros felárért. Ha valakit érdekelne, hogy ezt hol és hogyan lehet, ime a cég kutyaklónozó-információs videója:
A másik ok, amiért nagyon, de nagyon nevettem ezen a hiren, az az, hogy most fejeztem be Vajta Gábor Egy klónozó vallomásai cimű könyvét. Hihetetlenül jó olvasmány, néhol ironikus, már-már cinikus, de alapjában véve magával ragadó a személyes történetekkel és történelmi áttekintéssel. A könyv irásakor Vajta Dánia (és egyben Skandiávia) egyetlen klónozója volt, ma azonban Ausztráliában él. Merthogy az Egy klónozó vallomásai 2005-ben jelent meg. Mivel nem egy mai darab, igazából gondban voltam, hogy hogyan tudnám az erről irt ajánlót aktuálissá tenni. Ezért is nevettem hát fel, mikor a kinai klóngyárról szóló hirt olvastam, ennél jobb apropót keresve sem találhattam volna.
Vajta bevallása szerint azért irta meg ezt a könyvet, mert “Rólunk sokat beszélnek, velünk nagyon keveset”. Az Egy klónozó vallomásait olvasva nem csak egy általános bevezetőt kapunk a klónozás elmétéletébe, hanem betekintést nyerhetünk egy aktiv kutató mindennapjaiba, a háziállat klónozás piszok nehéz gyakorlati problémáiba. Megtudhatjuk azt is, hogyan éli meg egy klónozó a közvélemény és az európai kutatáspolitika hangulatváltozásait, illetve hogy miket gondol a klónozás jövőjéről és etikai problémáiról.
Már maga a történelmi áttekintés is hihetetlenül érdekes, hiszen a klónozás (beleértve ebbe az in vitro megtermékenyitést is) 80 évnyi történelmének jópár alakját Vajta személyesen is ismeri, és el is meséli a velük kapcsolatos élményeit vagy pedig az illetők által elmesélt sztorikat (ezek legtöbbje igencsak szórakoztató történet).
“Barry a következőképpen meséli el az első sikeres humán in vitro fertilizáció hiteles történetét: „Úgy véltük, legalább hat órán át kell a spermiumokat a petesejtekkel együtt tenyészteni. Összepakoltuk őket, betettük az inkubátorba és elmentünk egy étterembe vacsorázni. Amikor visszaértünk, kiderült, hogy a kerítéskapu kulcsát mindketten a laborban felejtettük. Kénytelenek voltunk átmászni a háromméteres, hegyes lándzsákkal koronázott vaskapun. Beestünk a laborba, és elkezdtük vizsgálni a petesejteket. Hat óra elteltével – semmi. Hét óra – semmi. Öt-hat további kudarc után, úgy tizenegy órával az inszemináció után, valami spermiumfarokra emlékeztető dolgot láttunk a citoplazmában. Azonnal fixáltuk, aztán a másikat, a harmadikat – a többségükben festés után egyértelműen látszott a spermium jelenléte, az egyikben a két előmag, a termékenyülés cáfolhatatlan bizonyítéka is megjelent!”
Ezeken a sztorikon túl azonban hihetetlen érdekes olvasni Vajta magán jellegű kiszólásait is:
“Skóciában – éppúgy, mint korábban Cambridge-ben – nem a biológia alaptörvényeinek vizsgálata volt a cél. Willadsen kiváló minőségű állatokat akart gyorsan szaporítani, Wilmut pedig módszert keresett arra, hogyan lehet a háziállatokkal gyógyhatású fehérjéket termeltetni. Ez utóbbi ugyanis sokkal nagyobb lehetőségekkel kecsegtetett, mint az elit állatok szaporítása. A gazdagabb országokban ugyanis az átlag- és a csúcsminőség között viszonylag kicsi a különbség. Egy amerikai vagy európai farmernek nemigen éri meg a költséges klónozott embriók vásárlása, csak azért, hogy egy kicsivel több tejet termeljen a születő állat, hiszen a nyereség alig fedezi a kiadást. Ráadásul ezekben az országokban meglehetősen erős az ellenérzés, több helyen törvényes tilalommal megtámogatva, a biotechnológiai újításokkal szemben. A harmadik világban természetesen lett volna és lenne értelme a munkának, hiszen ott az átlag messze elmarad a lehetséges csúcsminőségtől, de ezekben az országokban nincs ilyesmire fizetőképes kereslet. Afrika valamennyi, Dél-Amerika és Ázsia legtöbb országában a farmereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy klónozott embriók vásárlásáról álmodozzanak. Talán a két kivétel Brazília és Kína…Hatalmas nyereséget zsebelne be az a cég, mely egyik napról a másikra csupa világelső húsmarhát és tejelő tehenet tudna produkálni.“
A történelmi áttekintő után a könyvben a klónozó munkájának leirása következik, a mindennapi apró-cseprő problémák, a technológiai újitások. Én személy szerint ennél a résznél meglehetősen elérzékenyültem, eszembe jutottak a régi zebrahalas mindennapjaim, hiszen sok kisérlet illetve módszer hasonlit az emlősklónozásban használtakhoz (pronázos illetve pronáz nélküli embriókezelés, mikromanipulátor versus kézi klónozás), illetve hát nekünk is volt pár technológiai újitásunk, amikre vicces volt visszaemlékezni.
Végül pedig Vajaa kitér arra, hogy miért is lehet illetve érdemes klónozni, illetve hogy milyen etikai vagy egyéb problémák merülnek fel ezekkel kapcsolatban. A klónozás felhasználási területeiként megemliti az alapkutatást, az állattenyésztést, a veszélyeztetett állatfajok és állatfajtás megmentését, a humán gyógyászatot és a reproduktiv klónozást, mindegyik területet kivesézi, elmondja a személyes véleményét.
Vajta könyvét nagyon szivesen ajánlom mindenkinek, aki valaha hallott Dollyról, az első klónozott birkáról, akinek bármilyen véleménye van a klónozásról vagy a klónozókról, vagy aki cikket szeretne egy olyan cikket irni a klónozásról, ami nem csak egy másik cikk forditása. Egy fantasztikusan megirt, hiánypótló munka.