Lassan több mint száz éve, hogy Charles Doolittle Walcott és felesége a kanadai Sziklás-hegységben nyaralva szinte szó szerint belebotlottak minden idők egyik legcsodálatosabb fosszilis lelőhelyébe, a Burgess palába.
Az innen előkerült, sci-fibe illő alkatú fajok százai máig izgalomban tartják a biológusokat, és töretlen népszerűségüket Stephen Jay Gould remek ismeretterjesztő könyve mellett különlegességüknek köszönhetik: egy hihetetlenül érdekes korból (kambrium), elképesztően részletességgel fennmaradt leletekről van szó. A különleges fosszilizálódás miatt (hogy ez miből is állt, arról ma is csak találgatás folyik), a kemény vázak mellett a lágy testrészek is fennmaradtak. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy a ma is létező főbb állatcsoportok ekkor már léteztek, sőt még számos más, ma már csak innen ismert törzs tagjai is szelték a vizet az akkori világóceánban.
A kambrium egyben a komplex eukarióta állatok coming-out partija is volt, amikor a több milliárd évnyi egysejtű létet, ha nem is felváltotta, de kiegészítette a soksejtű formák kavalkádja (ezt nevezi a szaknyelv kambriumi robbanásnak). Az egész dolog érdekessége, hogy sokáig olybá tűnt, a robbanás egyfajta evolúciós “buborék” volt, ami hamar ki is pukkant, és a kambrium végére a megjelent fajok nagy része kiszóródott a természetes szelekció szigorú rostján.
Ezt a nézetet cáfolja most a Nature-ben megjelent tanulmány, ahol egy marokkói lelőhelyről előkerült, az alsó-ordovíciumra datálható fosszília gyűjteményt ír le. Az ekkor élt lények közül sokan egyértelmű leszármazottai a burgessi leleteknek, így megállapítható, hogy szó sincs hirtelen kipusztulásról. A burgessi fosszíliák egyedisége mindössze annak köszönhető, hogy más lelőhelyeken általában a puha részek lebomlottak, s így azokról a fajokról, amelyek nem rendelkeznek kemény, (relatíve) könnyen megőrződő, külső- vagy belső vázzal, szinte semmit nem tudunk.