Kiotó után, Bali előtt

Lassan tíz éve, hogy 1997 december 11-én Kiotóban megszületett az ENSZ bábáskodása mellett az ominózus jegyzőkönyv, amely célja első pillanatban nemesen egyszerűnek tűnt: az éghajlatváltozásra hatással levő emberi tevékenység minimálisra csökkentése. Az eltelt tíz év nem éppen ezt hozta és hogy ez mennyiben lehet a Kiotói Jegyzőkönyv életképességének nyakába varrni, arról legalább olyan hosszan lehetne vitatkozni, mint arról, hogy hol tartanánk, ha Amerika a kezdetetktől fogva teljes mellszélességgel támogatja a kezdeményezést. Most azonban ott vagyunk, hogy a következő fázist kell(ene) megtervezni a bő egy hónap múlva Balin kezdődő konferencián, így időszerű leltárat készíteni és elfilózni, mi is az amit az elmúlt tíz évből tanulhatunk, hogyan lehet egy hatékonyabb rendszert felépíteni.

Valami ilyemsit kísérelt meg az eheti Nature-ben Gwyn Prins, a London School of Economics és Steve Rayner, az Oxfordi Egyetem professzora. Prins és Rayner szerint Kiotó legnagyobb hibája alkotói naivitásából ered(t), ami nem talán nem annyira meglepő, hiszen ilyen horderejű problémára még soha, sehol, senki nem próbált megoldást találni. Ennek megfelelően, Kiotó alkotói korábban jól működő receptekhez nyúltak (állapítsunk meg célértékeket, majd tegyünk meg mindent elérésükhoöz), amelyek már bizonyítottak olyan egykomponensű problémákesetében, mint az ózonlyuk, savas eső vagy nukleáris arzenál csökkentés. A klímaváltozás azonban ennél sokkal összetettebb folyamat, ahol egyszerre lenne szükség több mindenhez is hozzányúlni, így a korábbi módszerek nem, vagy nem elég jól működnek.

Prinsék ötpontos listát állítottak össze arról, hogy mi is az, ami működőképessé tehetné a leendő megállapodást (és ez kulturált vitaalapnak mindenképpen megfelel). Ezek (kicsit parafrazálva) a következők:

  1. Egy nemzetközi szerződésen jól mutat a sok aláírás, de el kell fogadni, hogy elsősorban a leginkább szennyező országok kell akarjanak tenni valamit. Mivel a szennyezés 80%-a mindössze 20 országtól származik, rájuk kell koncentrálni, és nem a maradék 150-re.
  2. Nyitottnak kell lenni az alulról jövő kezdeményezésekre (ha már a legtöbben elvetik, a közgazdaságilag leglogikusabb szén-adó bevezetését). Nem kell a központi megoldásokat erőltetni (főleg, mert nem tudjuk mi az ideális megoldas);  az EU kibocsájtás "tőszdéje" (Emission Trading Scheme) és a chicagói Climate Exchange mintáján (hibáikból remélhetőleg tanulva) még számos rendszer létrejöhet, amelyek közül végül a legjobban működőkből egy globális piac alakulhatna ki.
  3. Radikálisan megnövelni az energetikai K+F költségeket. Ezek 1980 óta világszerte kb. 40%-al csökkentek, pedig a jelen helyzetben ez aligha engedhető meg. A probléma nagysága energetikai Manhattan Project(ek) után kiállt, vagyis arra lenne szükség, hogy az energetikai kutatások egy-egy hadsereg háborús kutatási költségvetéséhez hasonló bőkezűséget élvezzenek.
  4. Növelni kell az adaptációra (a klímaváltozás hatásainak kezelésére) fordított kiadásokat. Egyszer és mindenkorra szakítani kell azzal a mentalitással, hogy aki az adaptációról beszél, az "feladta" a klímaváltozás elleni küzdelmet. A változás már bekövetkezőben van, így morális kötelességünk a jövő nemzedékekkel szemben, hogy felkészüljünk rá.
  5. Egy globális federális rendszer kialakítása (klímaváltozás kérdéskörben), ahol minden problémát a megfelelő szinten próbálnak a közösségek, maguktól megoldani. A megfelelő megoldások úgy is hamar elterjednek, és a központi tervezésnél jó eséllyel hatékonyabbak lesznek.   

 



Prins G and Rayner S (2007) COMMENTARY: Time to ditch Kyoto. Nature 449: 973-975.

3 thoughts on “Kiotó után, Bali előtt

  1. Eaven

    Teljesen logikus, vagyis politikailag kivitelezhetetlen. Az a bizonyos 20 csak akkor lenne meggyőzhető ha kap valamit cserébe. Értsd. magát az új energatikai technológiát. Ami gazdaságos, kisebb külső függést eredményez és könnyen, olcsón bezethető. Ilyen nincs. Ez a 20 nem fog egy centet sem költeni a k+f-re. A dolog csak akkor fog menni ha ajándékba adjuk nekik. Csak egy utat látok: az említett energetikai Manhattan project-et csak az Unió lehet hajlandó felvállalni a nagyhatalmak közül. A többi úgyse képes rá. A kérdés tehát adott: honnan vonható el forrás úgy, hogy az ne okozzon nagy nagy ellenkezést?
    Társadalmi problémát probálunk megoldani szerződésekkel és gazdasági módszerkkel. Ez csak az emberiség alkalmatlaságát bizonyítja. Az ember intelligens lény de az emberiség nem képes intelligens módon viselkedni. Ez a legnagyobb gyengénk.

    Reply
  2. paramecium

    Ezzel a kérdéssel Gazdag László tanárom elég mélyre hatóan foglalkozott. A legutóbbi erről szóló cikke asszem 2 hete jelent meg az Élet és Tudományban. Érdekes hipotézist említ, miszerint mi emberek ha fejen állunk sem tudjuk megcsinálni azt ami jó lenne. Az ok roppant egyszerű: nincs még akkora tudásunk, amivel tökéletesen átlátnánk a minket körbe ölelő bonyolult rendszereket. Gondolok itt a különböző légköri folyamatokra és egyéb nyalánkságokra. A szerző még a kozmikus tényezőkre is felhívja a figyelmet, amibe aztán tényleg elég kevés a beleszólásunk. Az persze tény, hogy csökkenteni kell az üvegházhatású gázok mennyiségét a légkörben, de nem biztos hogy ez minden…

    Reply
  3. primavis

    Én is osztom GL véleményét. A modern kor embere egyre mindenhatóbbnak képzeli magát ( a kommunisták pl. – szavakban – le is győzték a természetet! Igaz ez alatt a környezet tönkretételét gondolták dicső tettnek, pl. az Aral tó, illetve a keleteruópai és középázsiai szűzföldek elsivatagositását!), s nem alkalmazkodni akar az elkerülhetelen – s lényegében folytonos, de lassú – éghajlaváltozásokhoz, hanem mindenképpen befolyásolni/irányitani szeretné! Köhög a bolha!

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.