Jó pár évvel ezelőtt, a blog hajnalán, az egyik legizgalmasabb és legfelkapottabb kérdés a biológiában az volt, hogy a különböző fajok (alfajok) morfológiai sajátosságai miképpen alakulnak ki a fejlődés során. Az evodevo tudománya – mert arról van szó – azóta kicsit kiment a mainstream divatból, de ha engem kérdezne bárki, szerintem továbbra is az egyik legizgalmasabb kérdés, amivel biológus foglalkozhat.
A terület egyik úttörője, Sean B. Carroll mellett David Kingsley volt, aki azóta is azzal a nagyon egyszerű paradigmával foglalkozik, hogy milyen genetikai különbségek találhatók a háromtüskés pikó páncélos, tüskés tengeri és páncéltalan, tüskétlen édesvízi formái között.
Ahogy azt már korábban leírtam, ezzel a megközelítéssel leltek arra a pitx1 szabályozó mutációra, ami a tüskék eltűnését eredményezi, illetve így térképezték fel csontlemezek redukciójáért felelős ectodysplasin (eda) gént érintő mutációt is.
A dél-afrikai Rising Star barlangrendszer neve múlt hétig csak avatott barlangászoknak mondott valamit. Azóta azonban – még ha nem is pusztán ismeretterjesztő lapokat, újságokat és szociális médiát bújunk – szinte a csapból is ez folyik. Az történt ugyanis, hogy az évtized egyik legmeglepőbb és sok tekintetben legfantasztikusabb paleontológiai lelete ennek a barlangnak az egyik elérhetetlennek tűnő kamrájából került elő és ha nem is fenekestül forgatta fel a Homo génusz családfáját, néhány nagy kérdőjelet mindenképpen felvetve arra utal, hogy az eddigi, kicsit lineáris értelmezése a leleteknek nem feltétlenül helyes.
