A humán paleontológiában nem ritka, hogy egy régi lelet nagy port kavar fel, de ezúttal nemcsak a fosszília kora az, ami miatt a felfedezés “réginek” minősíthető, hanem konkrétan előásásának pillanata is. Tim White és csapata 17 éve bukkant az Ardipithecus ramidus maradványaira, és néhány egész rövid publikációtól eltekintve, azóta is kvázi rejtegetik a világ szeme elől, hogy megfelelően tanulmányozhassák (jó munkához idő kell, ugye). CT rekonstrukció, izotópos vizsgálat, anyám tyúkja – mindent csináltak vele kb., amit elképzelni lehet. Most azonban lehull a fátyol “Ardiról”: a mai Science nem kevesebb mint 11 cikkben foglalkozik a hominid őssel és egykori életterével, és külön weboldalt szentel a témának.
Ardi 4.4 millió éve élt, ami azt jelenti, hogy a lelet kb. 1 millió évvel idősebb, mint Lucy és a “korkülönbség” a jellegek szintjén is fellelhető. Lucy lábainak felépítése annyiban nagyon “emberi” volt, hogy nagy lábujjukat már nem tudták szembefordítani a talpukkal, ellentétben a ma élő csimpánz fajokkal. Ardi esetében azonban ez még nem figyelhető meg.
A “
(A szokástól eltérően, most előirattal indítunk: a következő posztban annak a közösségnek a genetikai eredetéről lesz szó, amelyik ma a Kárpát-medencében él és magyarként határozza meg magát. Ha valaki nagyon tudni véli, hogy a posztban foglaltakból szó sem igaz, akkor igazát kérem peer-reviewed cikkekkel támassza alá, ellenkező esetben a moderálás kíméletlen lesz.)
Indiánokról írni általában véve hálás feladat, hiszen a téma természeténél fogva, mindig akad egy kis egzotikum, vadregényes tájak, számunkra furcsa kinézetű és viselkedésű emberek. És mint nagy írónk ;-)) May Károly esete is bizonyítja, még csak el sem kell utazni az amerikai kontinensre, hogy a témáról bestsellereket írjunk.
Akik járatosak a témában, biztos felfigyeltek rá, hogy mikor a múlt héten az emberi sokféleség eredetét (pontosabban amit erről ma tudunk/gondolunk) 
Az egyik dolog, ami igazán megkülönböztet bennünket emberszabású rokonainktól, az a fajunk által belakott terület sokszínűsége. Természetesen az ember alkalmazkodó képessége elválaszthatatlanul kapcsolódik a szofisztikált eszközhasználathoz, az elvont gondolkozáshoz és komplex kommunikációs képességhez, de a Szahara hőségéhez és a szibériai puszta dermesztő világához való adaptálódás nem merült ki pusztán az öltözködési és étkezési szokások változtatgatásában. A folyamat számos formában rajta hagyta nyomát az évszázadok óta ott élő embertársaink genetikai állományán is – mert a természetes szelekció alól mi sem tudjunk nagyon kivonni magunkat.
A járványok a történelem színházának alulbecsült szereplői: ezzel a gondolattal foglalható össze 
Bár az emberi fajt „az evolúció csúcsának“ hirdető nézetek egy erőltetetten és erősen szubjektív emberi álláspontot tükröznek (ti. pusztán evolúciós értelemben minden ma élő faj egyformán sikeresnek tekinthető), az azonban kétségtelen, hogy fajunk különleges. Különleges kommunikációjának és eszközhasználatának bonyolultságában, elvont gondolkozásának mélységében és nem utolsó sorban azért is, mert minden jel szerint bennünk ébredt először az evolúciós folyamat öntudatra bolygónk története során. Mindez pedig elég indokolttá teszi azt a velünk közel egyidős kíváncsiságot, hogy megértsük mi az ami “emberivé” tesz bennünket, létezik-e valami kézzel is megfogható oldala különlegességünknek.
Pár hete a