A Leideni Egyetem egyik tudománykommunikációs kurzusa (az On being a scientist) olyan filozófiai és etikai kérdésekkel foglalkozik, mint például hogy mi is a tudomány, mihez vezet a “publish or perish” rendszer, mi számit szellemi tulajdonnak a tudományban, de előkerülnek olyan témák is, hogy kell-e egy kutatónak a szociálisan aktivnak lennie, vagy elég, ha csak kutat, illetve milyen hatása van a tudománynak a társadalomra. A kurzus során a klasszikus egyetemi előadásokkal ellentétben az órák egy-egy filmrészlet levetitésével kezdődnek, majd az adott epizódot tárgyalják ki a diákok az előadó vezetésével.
A film, amiből a részleteket levetitik, az On being a scientist egy játékfilm, profi szinészekkel, profi filmes gárda készitette, mondjuk filmes körökben igencsak alacsony költségvetésből. Ám a célközönsége nem az átlagos moziközönség, hanem, ami igencsak forradalmi változásnak számit, a kurzus jelenlegi és jövőbeli hallgatói (az On being a scientists nemsokára elérhető lesz online kurzusként a Courserán).
Hogy miért forgattak le egy komplett játékfilmet csupáncsak hallgatóknak a tudomány etikai kérdéseiről? Bas Haring, a projekt koordinátora, és a kurzus egyik előadója szerint ez egy kisérlet része, szerették volna kipróbálni, hogy a játékfilm hogyan működik a klasszikus egyetemi oktatás keretei között. Eddigi tapasztalataik alapján a film nagyon is jól alkalmazható gondolatébresztőnek, vitainditónak.
A film amúgy online mindenkinek elérhető, bármilyen oktatási célra felhasználható.
Valahogyan mostanában felkapták a “hosszútávú etetési vizsgálatokat”, mint a GM élőlények vizsgálatának szent grálját. Hirtelen minden fórumon megjelent az igény, hogy a termesztésbe vont GM növényeket ilyen vizsgálatokkal értékeljék ki engedélyezés előtt. De hát végeztek -e valaha ilyen vizsgálatokat és ha igen, mi lett az eredményük? Találtam egy összefoglaló jellegű közleményt, amiben éppen ezeket a vizsgálatokat gyűjtötték ki a szakirodalomból.
Érdemes megvizsgálni egy, sokaknak nagyon is magától értetődő kérdést: Mi is az a “hagyományos” növénynemesítés és mi az a géntechnológia? Vagyis melyik élőlény számít GM-nek és melyik nem? Nyilván mindenki azt hiszi, hogy a kérdés azonnal eldönthető, de azért kicsit járjuk körbe, hátha mégsem olyan egyszerű elkülöníteni a kettőt. A Vidékfejlesztési Minisztérium 
Ha csak szóba kerül bármilyen GMO élőlény, azonnal magasra csapnak az indulatok és általában a legképtelenebb érvek kerülnek elő a GMO élőlények felhasználása ellen. A mai cikk egy tökéletesen gyakorlati kérdést igyekszik megválaszolni: Mire is jók a jelenleg a mezőgazdaságban használatos GMO növények? A tavalyi évben (2012) a Földön rendelkezésre álló mezőgazdasági terület 12% -án GMO növényeket termesztettek, számszerűleg százhetven millió hektáron, nagyrészt gyapotot, szóját kukoricát és repcét, ám a termés nagy részét nem közvetlen emberi fogyasztásra szánták. A GMO vetésterület fele fejlődő országokban található, a szerzőket az érdekelte különösen, hogy a szegény parasztok életminőségét, a birtokuk jövedelmezőségét hogyan befolyásolja a GMO technológia? Egészen pontosan a Bacillus thuringiensis baktériumból származó egyik Bt toxint termelő gyapotnövényt vizsgálták, mivel ezt körülbelül tizenötmillió kisparaszt is termeszti Indiában, Kínában és Pakisztánban. A szóban forgó gyapotnövény egy fehérjetermészetű mérget termel, amely megöli a növényt elfogyasztó lepkéket, ám emberekre nézve ártalmatlan, főleg, hogy nagyon kevés gyapotot szoktunk enni.
Azt már szinte közhely, hogy egy DNS molekula alkalmas lenne hosszú távú adattárolásra, hiszen kis helyet foglal és bizonyítottan eláll évezredekig, miközben nem igényel különleges körülményeket. Viszont hátrányai is vannak, például a hosszú, adott szekvenciájú DNS szakaszok szintézise nem megoldott, azaz sehol sem tudnak neked tetszőleges bázissorrendű, egy gigabázis méretű DNS szálat készíteni. Ráadásul a bázissorrend meghatározása nem egyszerű és nem is gyors, de hát ez nyilván nem túl fontos szempont, ha évezredeken át meg akarunk őrizni valamilyen adatot. Nick Goldman és munkatársai (van köztük egy magyar is, Sipos Botond) éppen ezért kicsit másképpen közelítették meg a dolgot: Ismert bázissorrendű rövid DNS szakaszok könnyen és viszonylag olcsón szintetizálhatóak, így eleve ezeket használták föl adattárolásra. A 757 kilobytenyi kiválasztott adatot egy egyszerű kódtábla alapján DNS szekvenciává fordították, amely így nem tartalmazott ismétlődő bázisokat, mivel ezeknél gyakrabban lépnek fel hibák a második generációs szekvenálási eljárások során, így több hibával lennének csak kinyerhetőek az adatok. A csak elméletben létező hosszú DNS molekulát többféleképpen bontották rövidebb, egymással átfedő szakaszokra, így négyszeres lefedettséggel szintetizáltatták meg a molekulát, ezzel próbálták csökkenteni az adatvesztés lehetőségét. A végén egészen pontosan 153.335 oligonukleotidot terveztek meg, amelyek mindegyike 117 bázispár hosszúságú volt. Érdemes megemlíteni a szerzők megjegyzését, miszerint a teljesen egységes méretű DNS darabok és a homopolimerek teljes hiánya nyilvánvalóvá teszik, hogy a végeredményképpen kapott DNS nem természetes eredetű, így feltételezhetően szándékos tervezés eredménye és információt hordoz.
Még egy érdekes összehasonlítást tartalmaz a közlemény, ugyanis ebben a kísérletben egy megabyte méretű adattömeggel dolgoztak, de nyilván felmerül a kérdés, hogy ezzel a technológiával ennél nagyobb adatmennyiségeket mennyiért lehetne tárolni, hiszen a módszer költsége alapvető fontosságú szempont. Meglepő módon nagyobb adatmennyiségeket sem sokkal drágább így tárolni, a második ábrán ez látható, szédítő mennyiségű adattömeg kezelhető a jelenleg rendelkezésünkre álló módszerekkel, bár azért ez még mindig elég drága, legalábbis engem elriasztana a jelenlegi megabyteonkénti 12400 dollár az írásért, és 220 dollár/MB az adat elolvasásáért, bár nyilván ezt jelentősen csökkentené, ha a DNS szintetizálás és/vagy a szekvenálás olcsóbbá válna, vagy akár ha képesek lennénk hosszabb DNS szakaszokat szintetizálni. Viszont bizonyos felhasználási területeken, például kormányzati, vagy történelmi adattárolásra ez a módszer akár már most is olcsóbb lehet, mint a meglévők. Jelenleg a szerzők úgy becsülik, hogy ~600-5000 évnyi időtartamra számítva olcsóbb a módszerük a jelenleg használatos archiválási eljárásoknál, bár ez nyilván függ attól, milyen időközönként írják újra az adathordozókat. Viszont ebben az a sárkányosság, hogy ha az eddigi folyamatok folytatódnak, egy évtized múlva várhatóan százszor olcsóbb lesz a DNS szintézis és szekvenálás, viszont akkor már ötven évnyi időtávra is olcsóbb lesz DNS molekulákban adatot tárolni, mint mágneslemezeken. Szóval könnyen lehet, hogy pár ezer év múlva a régészek nem pergameneket vagy agyagtáblákat böngésznek majd, hanem szekvenálógépekkel dolgoznak.