evolucio kategória bejegyzései

Indiánok nyomában

Közzétéve Szerző:
8

Indiánokról írni általában véve hálás feladat, hiszen a téma természeténél fogva, mindig akad egy kis egzotikum, vadregényes tájak, számunkra furcsa kinézetű és viselkedésű emberek. És mint nagy írónk ;-)) May Károly esete is bizonyítja, még csak el sem kell utazni az amerikai kontinensre, hogy a témáról bestsellereket írjunk.

Itt és most azonban természetesen nem a téma által felvillantott romantikus lehetőségek tárából szeretnénk meríteni, hanem egy egészen prózai kérdést feszegetnénk: honnan is érkeztek a mindkét Amerikát később meghódító legelső emberi “telepesek” és milyen úton jutottak el a kontinens(ek) legtávolabbi szegleteibe is.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Vörösek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Úgy tűnik, hogy hirtelen nagyon trendi lett neandervölgyi géneket vizsgálni, hiszen a múlt heti “beszéd-génes” cikk után, a Science-ben most az egyik szőrzetszínt befolyásoló génnek (mc1r) estek neki.

Az érdeklődés persze nagyon is indokolt, hiszen a H. neanderthalis a legközelebbi (bár már nem élő) rokonunknak tekinthető, így aztán génjeinek vizsgálata jó eséllyel választ adhat arra, hogy mi az ami konkrétan a mi fajunkat egyedivé teszi. Ugyanakkor, mint ez az aktuális cikkből is kiderül, a közeli rokonság egyben technikai buktatót is jelent. Az ősi csontok vizsgálata során mindig komoly gondot jelent a modern “szennyeződés”, vagyis a csontokat feltáró és kezelő régészektől származó DNS szennyeződés, ugyanis ez gyakran félrevezetheti a később vizsgálódó genetikusokat. Épp ezért egy-egy gén vizsgálatakor csak akkor lehetnek a kutatást végzők biztosak abban, hogy valóban egy ősi gént leltek, ha az minimum egy bázisnyi különbséget tartalmaz a modern emberi génekhez képest. A teljesen azonos szekvenciáknál ugyanis a mai módszerekkel nem dönthető (még) el, hogy valóban megegyező szekvenciákkal állunk szemben, vagy pechünkre a genetikai szennyeződést vizsgáljuk.

A szóbanforgó cikkben viszgált MC1R receptorról már esett korábban is szó (még paleogenomikai kontextusban is), s mivel ez a gén felelős leginkább az emlősök körében tapasztalható szőrszínvariációkért, logikusnak tűnik a vizsgálata, ha valaki arra kíváncsi, hogy esetleg voltak-e világos színkomplexiójú egyedek a neandervölgyiek között.

Működése során az aktiválódott MC1R egy apró jelátvivő molekula, a cAMP szintjét növeli meg, és ez vezet majd ahhoz, hogy a sárga/vörös pigment helyett fekete pigment keletkezzen. Épp ezért, ha az MC1R nem működik teljes gőzzel, világosabb vagyis szőkés/vöröses szőr- ill. hajszálak jönnek létre.

A neandervölgyi mc1r különlegessége, hogy bizonyos esetekben a jelek szerint egy olyan jellegzetes mutációt hordoz(ott), aminek a következtében, működésbe lépésekor a cAMP koncentráció nem éri el azt a szintet, amit a sötét hajú emberekben figyelhetünk meg. Érdekes módon, ez nem azért van (volt), mert a receptor kevésbé hatékony, hanem mert (pontosan nem tisztázott okok miatt) eleve kevesebb mutáns receptorfehérje jut el a sejtek belsejéből a felszínükre. A végeredmény szempontjából azonban ez mindegy és a létrejövő alacsonyabb cAMP szint megegyezik azzal, amit vöröshajú emberekből izolált MC1R hoz létre – azaz jó eséllyel feltételezhető, hogy az ősi neandervölgyiek kb. 1%-a vörös fej- és arcszőrzettel büszkélkedhetett.

Lalueza-Fox C, Römpler, H, Caramelli D, Stäubert C, Catalano G (2007) A Melanocortin 1 Receptor Allele Suggests Varying Pigmentation Among Neanderthals. Science doi: 10.1126/science.1147417

Neandervölgyi trécsparti

Közzétéve Szerző:
6

Ha kellően hiszékenyek vagyunk, akkor a napokban megjelent hírek alapján, lelki szemeinkkel már-már láthatjuk, amint a több tízezer évvel ezelőtti neadnervölgyi kommunákat vidám gyerekzsivaj töltötte be, s ezen alapzaj mellett neandervölgyi Cicerók ejtették ámulatba közönségüket rafináltnál rafináltabb szófordulatokkal (s amelyek, az írásbeliség hiánya okán, sajnos nem maradtak fenn a mának).

Mindezt (állítólag) azért tudhatjuk, mert megszekvenálták a neandervölgyi ember ún. “beszéd-génjét”, a FOXP2 névre hallgatót, s ím, az megegyező szekvenciájú a mai emberével. Na, ez az a pont, ahol nem árt néhány dolgot kicsit tisztázni.

Mindenekelőtt, mint arról már korábban írtam, a FOXP2 “beszéd-génként” sztárolása (szerintem) igencsak megkérdőjelezhető dolog és két, nem feltétlenül összekapcsolható megfigyelésen alapul. Egyrészt mutációja az emberben kommunikációs zavarokhoz vezet, másrészt az ember-csimpánz szétválás után, két jellegzetes mutáció jelent meg az emberi vonal génjében (ezeket lelték meg egyébként most a neandervölgyi genomban), ami gyorsan elterjedt (ergo, valszleg adaptív előnyhez juttatta hordozóit). Azonban a fentiek, mellett nem árt még két másik fontos dolgot is észbe vésni: a FOXP2 gén egér és énekesmadár megfelelője egyaránt fontos szerepet játszik az említett fajok kommunikációjában (vagyis inkább “kommunikáció-gén”, ha rajongunk az efajta leegyszerűsítésekért), illetve soha, sehol, senki nem bizonyította még be (egyébként érthető okok miatt), hogy az említett két mutáció hiányában adott ember képtelen lenne a szofisztikált nyelvi kommunikációra.

Ha ehhez hozzáveszzük, hogy a szóbanforgó cikkben nem is az egész gént, hanem csak a két mutációt hordozó szakaszát (a 7. exont) szekvenálták meg, akkor indokoltnak látszana, hogy még óvatosabban kezeljük a híreket, hiszen az is elképzelhető, hogy a gén valamelyik korábbi pontján egy olyan, neandervölgyi specifikus mutáció leledzik, ami a gént működésképtelenné teszi (nem valószínű, de nem is zárható ki). Az eredmény persze ettől önmaga értékén érdekes, hiszen azt mutatja, hogy a két változás egész hamar megjelent a hominid evolúció során – de a miértről semmit nem árul el.

Ennél talán érdekesebb lett volna ugyanezzel az energiával egy másik ember-specifikus változást, a MYH16 izomfehérje-génben bekövetkezett mutációt megvizsgálni. A MYH16 az emberszabású majmok egyik, igencsak robusztus rágóizmában lelhető meg, ami a koponya tetejéhez kapcsolódik, de az emberben a fehérje működésképtelen. Sokak szerint ennek a mutációnak köszönhető, hogy a koponyánk nagyobbra nőhetett – ám ha ez így van, akkor a hasonlóan (sőt) nagy agytérfogatú neandervölgyiekben szintén a működésképtelen verzió kellett jelen legyen. Hogy mi is (volt) a helyzet, ha máskor nem, a neandervölgyi genom befejezésekor mindenképpen kiderül.

Krause J, Lalueza-Fox C, Orlando L, Enard W, Green RE, et al. (2007) The Derived FOXP2 Variant of Modern Humans Was Shared with Neandertals. Curr Biol doi:10.1016/j.cub.2007.10.008

Szelíd kisrókák

Közzétéve Szerző:
5

Az 1950-es évek közepén, miközben a biológusok világszerte csak a liszenkóizmus abszurditását láthatták a nagy szovjet (tudományos) valóságból, Szibéria egyik szegletében, élettan kísérletnek álcázva, a 20. század egyik legérdekesebb genetikai kísérletét kezdte el, egy félig száműzetésben levő orosz kutató. Dimitrij Beljajev 1948-ban veszette el moszkvai állását, mivel nem volt hajlandó a mendeli genetikát becserélni Liszenkó “micsurini” nézeteire, és rövid kitérő után a Szovjet Tudományos Akadémia novoszibirszki intézetében kötött ki, ahol haláláig dolgozott.

Beljajevet különösen érdekelte a domesztikáció, az állatszelídítés jelensége és arra figyelt fel, hogy olyan távoli rokon fajok esetében, mint a disznó és a kutya a folyamat hasonló jegyek megjelenésével járt, mint pl. felfele kunkorodó farok, lelógó fülek, megváltozott testszőrszín. Ennek alapján állította fel saját elméletét, mely szerint ezek a jellegek mintegy a szelídítés “melléktermékei” – s ez részben szembement a korabeli kánonnal, mely szerint a domesztikáció során, az ember nem csak egy jegyre, a kezelhetőségre/szelídségre koncentrált, hanem számos másikra is, pl. szociális hajlam, bunda mintázat, koponyaalak, könnyű szaporítás stb.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Tücsök és ugróláb

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ha a rovarvilág molekuláris svájcibicskáját keresnénk, az Ubx gén jó eséllyel pályázhatna erre a címre. Szerepe van abban, hogy a rovarok potrohán nem alakulnak ki lábak és szárnyak, de abban is ő a ludas, hogy pl. a muslicák (és házilegyek) hátsó torszelvényén a szárny egy speciális egyensúlyozó szervvé, billérré alakul. De úgy tűnik, ezzel még nem értünk sor végére és időről időre újabb tulajdonságokról derül ki, hogy azokat valamilyen formában az Ubx szabályozza.

Most éppen a hátsó (azaz harmadik torszelvényen (T3) kifejlődő) lábak vannak soron, amelyek szegmensei számos faj esetében hosszabbra nyúlnak mint a többi láb esetében (gondoljunk csak a tücskök és szöcskék esetére).

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Az evolúció egy ikonja

Közzétéve Szerző:
2

Mint az alig pár hete szóba került, “a külalak változása mindig hálás témája az evolúciót taglaló irományoknak, hiszen az még a leglaikusabb olvasók számára is triviális, hogy mind a ragadozók, mind a prédáik számára nagyon fontos, hogy minnél jobban kerüljék a feltűnést és beleolvadjanak környezetükbe”. Ennek a jelenségnek a tankönyvi példája (ami talán sokaknak ismerős) a pettyesaraszolók esete (Biston betuaria): a rovarok “természetes” színe a szürkés-pettyes, de a 19. század végén ill. 20. század elején Anglia ipari vidékei (és ami kevésbé ismert, az Egyesült Államok hasonló helyei) körül hirtelen felbukkant, és rohanvást elterjedt egy fekete színű, melanizált forma (morpha carbonaria), hogy a szigorú környezetszennyezési szabályok életbe lépése után, ugyanilyen ütemben visszaszoruljon.

A folyamat “klasszikus” (és bizonyos szempontból intuitív) értelmezése szerint, tipikus adaptív változást láthat a szemlélő, amikor a szennyezett ipari vidékeken a fák kérgére lerakódó korom miatt a sötét színű rovarok előnyt élveznek szürke társaikkal szemben, ui. nem hívják fel magukra az éhes madárszemek figyelmét. (A környezetszennyezés csökkenése után a morpha carbonara visszaszorulása fordított logikával magyarázható.) Ennek az interpretációnak a bizonyítására először az 1950-es években egy Bernard Kettlewell nevű úriember vállalkozott, aki kísérletei során világos és sötét pettyesaraszolókat engedett el szennyezett és nem szennyezett erdőkben. Az eredmény, nem túl meglepően, az volt, hogy a világos rovarok gyakrabban váltak madáreledellé a szennyezett vidékek erdeiben, míg sötét kollegáik a természetes erdőkben jártak ugyanígy. A kísérlet mára klasszikussá vált, és szépen bevándorolt a tankönyvekbe ill. köztudatba.

Pár évtizeddel később páran fenntartásokat fogalmaztak meg Kettlewell metodológiájával kapcsolatban és ekkor a kreacionista bolhacirkusz is hirtelen vad érdeklődést kezdett mutatni a kísérletek iránt. A mozgalom egyik doyenje, Jonathan Wells ikonoklasztikusnak szánt (de ahhoz túl gyenge, lásd itt és itt) “Icons of Evolution: Science or Myth?” c. művében egyenesen azt állította, hogy tipikus darwinista csalással állunk szemben és egy szó sem igaz az egész sztoriból. Ez azóta egyébként a kreacionisták kedvelt mantrájává vált, ami minden vitában előkerül, függetlenül attól, hogy az egész érvrendszer tévedésekre és csúsztatásokra alapoz.

Wells néhány érve csuklóból cáfolható (pl. “a pettyesaraszolók nem is pihennek a fák törzsén” – de igen), mások pedig vagy nevetségesek (“a tankönyvi képek beállítottak” – abszolút lényegtelen, ha egyszer a természetben is előfordul az ábrázolt szituáció), vagy valójában az eredeti kritikusok szavait kiforgató álérvek. Utóbbi kategóriába tartozik az a gondolatmenet, mely szerint Kettlewell munkássága semmit sem ér, hiszen a pettyesaraszolók főbb ragadozói nem is madarak, hanem denevérek. Ez, bár önmagában igaz, logikailag egy non sequitur, mivel a denevérek nem válogatnak a különböző formák között, míg a madarak igen.

Wells (bár végig borítékolható volt a pofáraesése) végül egy cambridgei professzorban, Mike Majerusban akadt emberére, akinek először megpróbálta a szavait kiforgatni, majd amikor ez nem jött össze piti sárdobálásba kezdett. Majerus azonban nem sietett, és hogy totálisan lerombolja Wells “érvrendszerét” egy hatéves kísérletsorozatba fogott. Ennek eredményét a napokban ismertette egy svédországi konferencián (itt a szöveg, itt pedig a powerpoint fájl) és persze teljes mértékben alátámasztja a korábbi magyarázatot: a rovarok idejük jelentős részét töltik a fák kérgén, a denevérek pedig nem tesznek különbséget a különböző pettyesaraszoló formák között, de a madarak igen, s utóbbiak gyakrabban választják a fekete színű rovarokat táplálékul, mint szürke társaikat (így értelemszerűen ők tekinthetők a sötét forma visszaszorulása elsődleges okának). Azaz Majerus szavaival, a pettyesaraszolók esete továbbra is tankönyvekbe való példa, mert az evolúció mindáig egyik legjobban dokumentált esetének tekinthető. (De persze ne legyenek kétségeink, nincs az a bizonyíték, ami egy kreacionistát jobb belátásra bírna… ;-))

 

Parti egerek – 2.

Közzétéve Szerző:
Válasz

A külalak (pl. szőrzetszín) változása mindig hálás témája az evolúciót taglaló irományoknak, hiszen az még a leglaikusabb olvasók számára is triviális, hogy mind a ragadozók, mind a prédáik számára nagyon fontos, hogy minnél jobban kerüljék a feltűnést és beleolvadjanak környezetükbe.

Nincs ez másként egy floridai egérfaj, a Peromyscus polionotus esetében sem, ahol a homokos part közelében élő populációk, lényegesen világosabb, homokszínű bundával rendelkeznek, mint a félsziget belsejében elő társaik. A jelleg adaptív voltához nem sok kétség férhet, s mivel sok más emlősfajnál (pl. mamutok) a hasonló adaptív változásokat a melanocortin-1-receptor (mc1r) változásához lehetett kapcsolni, ez esetben is először ezt a gént vizsgálták meg a kutatók.

Normális körülmények között az Mc1R feladata, hogy a melanocortin stimuláló hormon (msh) hatására instruálja a sejteket sötét pigment, azaz eumelanin termelésére. Ha azonban egy olyan mutáció jelenik meg a génben, ami csökkenti az aktivitását, az értelemszerűen világosabb mintázat formájában fog jelentkezni az állat hétköznapjaiban.

Pont egy ilyen mutációra leltek a P. polionotus parti populációiban (P. p. leucocephalus) is, amikor szúrópróbaszerűen megvizsgálták az mc1r gént, de ugyanakkor az is gyanítható volt, hogy a mutáció nem egyedül felelős a világosabb szőrzetért.

Ezért a következő lépésben a Hopi Hoekstra vezette csoport szisztematikusabb vizsgálódásba kezdett. A tüskés pikós posztban már körülírt módszert alkalmazva, keresztezték a part menti világos és a parttól távól élő sötét egérközösségek képviselőit, és azt nézték, hogy a világosabb bunda szín melyik genetikai markerekkel öröklődik együtt (ez ugyanis arra utal, hogy a marker közelében levő génnek szerepe lehet az új jelleg kialakulásában). A lista viszonylag rövid lett, mindössze három gén szerepelt rajta (és egyik sem “új”, olyan szempontból, hogy a laboratóriumi egerekkel végzett kísérletek során, már kapcsolatba hozták a szőrzet pigmentációjával): az első – nem túl meglepő módon – az mc1r, a második egy agouti nevű gén, a harmadik pedig a c-kit receptor (Kit). A vizsgálatok szerint a három közül az első kettőnek van igazán fontos szerepe, így bár a Kit működése sok szempontból érdekes, a továbbiakban hanyagolták.

Az agouti a pigmentációs folyamatokban az Mc1r antagonistájaként működik, azaz hozzá kapcsolódva gátolja a működését – így ahol jelen van nem, vagy csak alig keletkezik sötét pigment. A floridai parti egerek bőrében az agouti kifejeződési szintje mindenhol erőteljesen megemelkedett, s így kombinálódva a kevésbé aktív Mc1r receptorral együttesen “fehérítik ki” a mindkét mutációt hordozó egereket. (Bár, tegyük hozzá, csupán az egyik mutáció birtoklása is világosabb szőrzetet eredményez – az igazán hasznos, “homokszínhez”, azonban mindkettő kell.)

Vagyis a Mexikói öböl bícsein héderező rágcsálók egyszerre jó példái annak, hogy az evolúció és a természetes szelekció egyaránt működhet gének funkcióinak elvesztésével, vagy korlátozásával (lásd mc1r), és új funkciók megjelenésével, vagy már meglevők kiterjesztésével (lásd agouti). Mikor épp miből lehet előnyt kovácsolni.

Steiner CC, Weber JN, Hoekstra HE (2007) Adaptive Variation in Beach Mice Produced by Two Interacting Pigmentation Genes. PLoS Biol 5(9): e219 doi:10.1371/journal.pbio.0050219

Hox(szerű) gének és a hidrák teste

Közzétéve Szerző:
Válasz

A Hox-gének, testfelépítésben betöltött fontos szerepük miatt, egyaránt fontos alanyai a fejődés- és evolúcióbiológiai kutatásoknak.

A fejlődésbiológiaiaknak, mert jellegzetes ún. kollineáris kifejeződésük (a kormoszómákon egymás mellett helyezkednek el és helyzetük meghatározza kifejeződésük relatív helyzetét és idejét) a biológiai egyik legérdekesebb rejtélyei közé tartozik, az evolúcióbiológiaiaknak, mert a funkciójuk és szekvenciájuk meglepően azonos a legkülönbözőbb állatokban, legyen az egér, muslica, vagy éppen tengeri félgerinchúros.

Mint az utóbbiból kitalálható, ez kvázi azt is jelenti, hogy a kétoldali szimmetriájú állatok (ez az állatok többsége) közös ősében már valamilyen formában jelen volt egy Hox-klaszter és kulcsszerepe volt az állat fejlődésében. De mi volt azelőtt, miből, hogyan és vajon miért alakult ki a Hox gének jellegzetes csoportja?

Ehhez a (hagyományosan) kétoldali szimmetriájúnak nevezett állatok testvércsoportját, a csalánozókat kell egy kicsit megbolygatni, hátha valami “elárulnak” valami érdekeset. A genetikai vizsgálatok például már elárulták, hogy az egyes gének szerkezetében felfedezhető hasonlóságok ellenére, a gének csoportosulásának, a klaszternek, még alig lelhető nyoma. És azt, hogy a jelenlevő Hox-szerű géneknek mi a feladata, azt csupán szekvencia összehasonlításokkal értelemszerűen aligha lehet eldönteni.

Most két német kutató az Eleutheria dichotoma nevű kis lény Hox-hasonmás génjeinek esett neki, és az ötből négynek (Cnox-1, -2, -3, -5) a működését egyenként meggátolták a fejlődő kis hidrákban. Az eredmények elég látványosak: egyik esetben a karokban extra elágazások alakultak ki (Cnox-1), máskor pedig sokszájú (Cnox-2 és -3) , valamint torz törzsű hidraállatkák jelentek meg a kísérletileg manipulált egyedek között. Ha párhuzamot húzunk, ezek az átalakulások tekinthetők a William Bateson által definiált homeotikus mutációk hidra megfelelőinek, hasonlónak a két pár szárnyat növesztő muslica mutánsokhoz.

A Cnox gének funkciója elvileg lehetővé teheti, hogy az evolúció “kísérletezzen” velük (lásd pl. a mellső végtag elvesztését a kígyók esetében, ami szintén homeotikus átalakulásnak tekinthető). A kérdés persze, hogy történt-e (sikeresen) valami ilyesmi az évmilliók során? Biztos válasz még nincs, de mivel a fent említett mutánsok közül néhány igencsak emlékeztet egyes telepes csalánozók alakjára (sok “száj” + egyetlen törzs és láb), egyáltalán nem elképzelhetetlen.

Jakob W, Schierwater B (2007) Changing Hydrozoan Bauplans by Silencing Hox-Like Genes. PLoS ONE 2(8): e694. doi:10.1371/journal.pone.0000694

Amit a koponyák mesélnek

Közzétéve Szerző:
10

Akik járatosak a témában, biztos felfigyeltek rá, hogy mikor a múlt héten az emberi sokféleség eredetét (pontosabban amit erről ma tudunk/gondolunk) igyekeztem zanzásítani, talán kicsit gálánsan csak az egyik létező elméletre koncentráltam, az ún. “out of Africa”, azaz “ki Afrikából” hipotézisre.

Ennek két főbb oka van: egyrészt a genetikai vizsgálatok (amelykről a poszt leginkább szólt) egyértelműen ezt támasztják alá, másrészt (az előbbiek miatt) ez az elmélet ma már nagyságrendileg elfogadottabb a konkurensénél, az ún. “multiregionális” elméletnél. Utóbbi neve kicsit megtévesztő, hiszen alapvetően e szerint is Afrikából származik az emberiség, de a gondolatmenet hívei szerint nem a Homo sapiens ~60,000 évvel ezelőtti kivándorlása volt a kulcsmozzanat, hanem az ennél lényegesen hamarabb történt H. erectus expanzió.

Ennek a félmillió évvel ezelőtt bekövetkezett vándorlásnak számos nyoma van és a jelenleg legelterjedtebb nézet szerint mind a neandervölgyi ember, mind (ha létezett) a Flores szigeti hobbit ennek nyomán keletkezett. Csak míg a “ki Afrikából” hívek szerint a H. erectus Afrikán belüli evolúciója hozta végül létre a modern embert, addig a “multiregionalisták” szerint (akik elsősorban a fossziliákra bazirozzák gondolatmenetüket) az egyes kontinenseken élő emberi rasszok párhuzamosan jöttek létre a lokális H. erectus populációkból (persze azért jelentős keveredéssel, különben aligha maradhatott volna fenn egyetlen fajként az emberiség).

A “multiregionális” elmélet azonban nehezen (vagy úgy sem) tud megbirkózni a molekuláris eredményekkel, hiszen azok nemcsak az emberi populációk kontinuitását igazolták, de rendre azt is mutatták, hogy Afrikától távolodva egyre csökken a genetikai variabilitás. Utóbbi (a “ki Afrikából” elmélet szerint) azért van így, mert ahogy az emberiség lassan, de biztosan egyre távolodott az “őshazától”, az új területeket kolonizálóknak mindig csak egy része (ill. az ő leszármazottaik) ment még tovább, ami óhatatlanul is azt okozta, hogy ebből a vándorló kis közösségből hiányzó gén variánsok, azaz allélok, nem terjedhettek el az új területeket belakó populációkban (és ezért csökkent a diverzitás).

Most azonban úgy tűnik, hogy egy, a Nature-ben megjelent cikk, pontot tesz a vita végére. Egy japán professzor korábban nem publikált adatai (egy masszív, több mint 6200 koponyát felölelő craniometriai adathalmazról van szó!) szintén a “ki az Afrikából” hipotézist támasztják alá. Ugyanis ezek a mérések, a genetikai vizsgálatokhoz hasonlóan, azt mutatják, hogy Afrikától távolodva csökken az emberi koponyák kinézetbeli variabilitása. És bár nyilván a koponya alak nem független a génektől, mégis jó látni, hogy a pusztán DNS vizsgálatokon alapuló eredmények (a zöld színű térkép) és a csonttani mérések (piros térkép) milyen szépen egybeesenk. (A világosabb szín nagyobb változatosságot jelöl, a kékkel körbekeretezett régió pedig az emberiség kialakulásának feltételezett helyét mutatja. Ha a “multiregionalitás” lett volna a nyerő, az egyes kontinensek közepén kellene lássuk a világos foltokat, és köztük a sötétebb sávokat.)

Manica A, Amos W, Balloux F, Hanihara T (2007) The effect of ancient population bottlenecks on human phenotypic variation. Nature 448: 346-348.

Az emberi sokféleség kialakulása

Közzétéve Szerző:
7

Az egyik dolog, ami igazán megkülönböztet bennünket emberszabású rokonainktól, az a fajunk által belakott terület sokszínűsége. Természetesen az ember alkalmazkodó képessége elválaszthatatlanul kapcsolódik a szofisztikált eszközhasználathoz, az elvont gondolkozáshoz és komplex kommunikációs képességhez, de a Szahara hőségéhez és a szibériai puszta dermesztő világához való adaptálódás nem merült ki pusztán az öltözködési és étkezési szokások változtatgatásában. A folyamat számos formában rajta hagyta nyomát az évszázadok óta ott élő embertársaink genetikai állományán is – mert a természetes szelekció alól mi sem tudjunk nagyon kivonni magunkat.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →