Ben Goldacre, a Guardian méltán híres Bad Science rovatának szerzője, és egy azonos című zseniális könyv írója új könyvének a témájáról, a gyógyszergyárak adat-bűvészkedéséről beszél:
Bad Pharma
1
Why Evolution is True?
Sajnos Jerry Coyne remek könyvének a magyar nyelvű kiadása még várat magára, addig is azonban itt egy remek előadás, ahol maga a szerző foglalja össze a könyv legfőbb érveit:
GMO!!444!! Rák!!!44!! Világvége! – avagy Séralini prof pocsék statisztikája
Mostanra talán mindenkihez eljutott a híre, hogy a Monsanto miatt mindannyian a legpusztítóbb rákban foguk elpatkolni az egészen közeljövőben. Ez kb. az üzenete a Gilles-Eric Séralini csoportja által pár napja a Food and Chemical Toxicology c. lapban közölt cikknek (pontosabban annak a populáris médiában terjedő olvasatának) és ugyan távol álljon tőlünk, hogy ünneprontók legyünk, de azért nézzük csak meg, hogy milyen adatok alapján is jutott Séralini prof (aki amúgy egész pöpec megélhetést alakított ki a GMO-ellenzésből) erre a következtetésre.
A cikkben a Roundup gyomirtó, illetve az erre rezisztens kukorica (NK603) hatását vizsgálták patkányokban. Az egyszerűség kedvéért most csak a nagyobb visszhangot kiváltó GMO-etetős részre koncentrálnék, mert ez lesz az, amit a Greenpeace és járulékos szervei most véres kardként fognak éveken át lobogtatni.
A kérdés tehát az, hogy okoz-e rákot a GMO tartalmú kukorica. Ha ezt elfogadjuk nullhipotézisnek (ami, tegyük gyorsan hozzá, eleve hiba, mert a nullhipotézisünk definíció szerint az kellene legyen, hogy nincs hatás), néhány nagyon triviális predikciót tehetünk: (a) statisztikailag mérhető különbséget tudunk a kontroll patkányok és a kezelt egyedek között kimutatni, illetve (b) a GMO kukorica mennyiségének növelésével egyre erőteljesebb hatást tudunk észlelni.
Nézzük hát, Séraliniék adatai mennyire vannak összhangban ezekkel a következtetésekkel.
Budapest Science Meetup – Szeptember
Itt van az ősz, itt van újra, és hát soha jobb alkalom ahhozm hogy elkezdjük a Budapest Science Meetup rendezvénysorozatunk újabb évadját.
Hasonlóan a tavaszi félévhez, most is egy kicsit rendhagyó módon indítunk: vendégünk az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának elnöke lesz, Jávor Benedek (LMP), aki civilben ráadásul biológus.
A vita témája az országban jelenleg oly népszerű GMO-ellenes attitűd: Bence amellett fog érvelni, hogy ez hosszú távon hasznos lehet, én pedig ennek ellenkezőjét igyekszem majd bizonygatni.
Az esemény ismét csütörtökön, este 7-kor kezdődik a Fogasházban, aki pedig esetleg nem ér rá, de érdekli a téma, annak ajánljuk holnap este a Szkeptikus Társaság rendezvényét, ahol Venetianer Pál feszeget nagyon hasonló kérdéseket.
A CD14 és az immunoglobulin
A legkülönfélébb antibiotikumoknak ellenálló kórokozó baktériumok megjelenése az orvostudomány egyik nagy kihívása, éppen ezért számos helyen fejlesztenek új, az eddig rendelkezésre állóktól eltérő elven működő antimikróbiális módszereket. Miután a többsejtű élőlényeket folyamatosan támadják a környezetükben élő mikróbák, minden élőlény rendelkezik valamilyen immunrendszerrel, ami kordában tartja a szervezetét elözönlő apró szervezeteket, így kézenfekvő a megoldás, hogy ezeket a már meglévő, igen hatékony rendszereket használjuk fel a mikróbák elleni védekezésre.
Mitől akkora az arcod? – 2.
Kevés faj rendelkezik olyan formagazdagságal, mint a kutya (pontosabban a szürke farkas, hiszen ő a faj vadon élő ősi képviselője), az emlősök közül pedig jó eséllyel senki.
A hatalmas formagazdagság elsősorban az emberi tenyésztők szorgalmát és néha jobb, néha furább ízlését dicséri, ami azzal a bónusszal is jár, hogy számos kutya fajta esetében nagyon részletes családfák állnak a rendelkezésünkre, ami mindig is megkönnyítette az egyes fajták különleges tulajdonságaiért felelős gének feltérképezését. Persze napjaink modern és gyors szekvenálási eljárásai még rátettek minderre egy lapáttal, így az utóbbi években szinte csak özönlöttek a külünböző kutyagenetikával fogallkozó cikkek a legrangosabb lapokban is. A kutatásban Elaine Ostrander csoportja járt az élen (lásd még eredményeikről itt és itt és itt) és a PLoS Geneticsben nemrég megjelent cikkük is ebbe a sorba illik bele.
Boldogok a sajtkészítők
Főleg, ha van affinitásuk a mikrobiológiához, mert akkor különösen érdekes munka az övék. (És persze ugyanezért boldogok a csak mikroszkóppal látható világért lelkesedő sörfőzők és a borászok is.)
A sajtkészítés igazi lényege ugyanis abban rejlik, hogy a tejből kinyert és savótlanított fehérje csapadékot különböző mikróbák hatásainak kitéve érleljük egyre finomabbra és karakteresebb ízűre. Ez persze nem jelenti azt, hogy a friss, nem érlelt sajt nem nyújthatna kulináris élményt, sőt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha sajtról van szó áltlában camembertre, pálpusztaira, ementálira vagy épp márványsajtra gondolunk, amelyek létéhez elengedhetetlenek a már emített mikróbák. S hogy ezek pontosan kicsodák, erről írt egy rövid összefoglalót az aktuális Current Biology.
A mikróbák szerepe a hagyományos sajtkészítés során rögtön az elején, a tejfehérje, vagyis kazein kicsapásánál kezdődik. Ennek az alapfeltétele a közeg savassá válása, amelyet a tejcukort tejsavvá lebontó baktériumok biztosítanak. Korábban a tejben természetesen is előforduló bakétriumokra bízták a dolgot, ma már külső forrásból “oltják” be a jól savasító mikróbákat (pl. Lactococcus lactis, Streptococcus thermophilus, különböző Lactobacillus fajok). A már korábban említett savótlanítás után pedig elkezdődhet az “érés” folyamata.
Méhláb és Hox gének
A méhek kapcsán az utóbbi időben kicsit a méhcsaládösszeomlás enigmájára koncentrállgattunk errefele, de most megtörném a nemes hagyományt és egy másik nagyon érdekes aspektusát boncolgatnám a méhek biológiájának, mégpedig a lábak morfológiáját.
Kicsit pontosítva, a hátsó lábakról lenne szó és még pontosabban azok ivari kétféleségéről, azaz dimorfimzmusáról, hogy miért olyanok, amilyenek egy dolgozóban és egy királynőben.
Mielőtt azonban ennyire előre rohannánk, előbb egy picit ismerkedjünk meg a szóban forgó testrésszel. A méhek lába tipikus rovarokra jellemző ízeltláb, ennek megfelelően részei a lábtő (coxa), a tompor (trochanter), comb (femur), lábszár (tibia), illetve a lábat alkotó basitarsus és tarsus.
A méhek esetében hátsó (harmadik) pár lábon a lábszáron egy különleges képződmény jelenik meg, az ún. pollen kosár (pollen basket). Ennek funkciója, mint arra neve is utal, a pollen elszállításában van: a rajta levő nagyméretű szőrszálak kifejezetten alklamasak a ragacsos pollen megtartására, így a dolgozók nagyméretű pollengalacsinokat képesek hazaszállítani segítségükkel.
A legősibb ismert rovar
Rovarokból sok van, talán nincs is jobb alkalom erre rádöbbenni, mint egy esős nyár éjszakáján, valahol egy szúnyogfelhőben. De nemcsak egyedszámra népes a csoport, hanem fajszámra is, hiszen ez a rovarok osztálya egyedül több fajt tud magáénak, mint az állatvilág bármely más csoportja. A sikerük (egyebek mellett) a nagyfokú alklamazkodóképességüknek köszönhető, amely a naiv szemlélő számára a fantasztikus formagazdagságban nyilvánul meg.
És épp sikerességük miatt érdekes a kérdés, hogy vajon mikor is jelentek meg az evolúció során ezek az élőlények. Korábban csak azt tudtuk biztosan, hogy 325 millió évvel ezelőtt már szitakötőszerű rovarok rótták az ősi eget, de ezek már egyértelműen rovarok voltak és hát nem jöhettek a semmiből. Az ős után való keresgélést nem könnyített meg, hogy a fosszilis állományban egy jelentős hézag található 400 millió évvel ezelőttől, 325 millió évvel ezelőttig. Előbbi esetében természetesen jól felismerhető szelvényes ízeltlábúakat találunk (ezek azonban nem rovarok), utóbbiról meg már ejtettünk szót.
A jak genom
Vannak kísérletek, amelyek nem (de legalábbis nem azonnal) hoznak valami nagy és elképesztő tudományos áttörést, de mégis jó elvégezni őket, mert akár triviálisnak tetsző eredményeik is fontosak, hiszen a maguk módján alátámasztják a meglevő tudományos konszenzust, ismét megbizonyosodhatunk, hogy amit és ahogy gondolunk a világról az alapvetően rendben van.
Talán ebbe a kategóriába sorolható a jak genom megszekvenálása is, aminek persze egyik fontos mozgatórugója, hogy a jak a világ adott részén nem csak (sőt, sajnos inkább nem) vad formájában fordul elő, hanem haszonállat is.
A szarvasmarhával rokon jakok a “világ tetején”, a 4.500 méter magas tibeti fennsíkon élnek, olyan körülmények között, ami más emlősök számára kifejezetten megterhelő lehet. Más állatok példáján okulva, nem szükséges nagy jóstehetség azt megtippelni, hogy az extrém körülményekhez való alkalmazkodás, az elsősorban a metabolizmusukat irányító, valamint a vér oxigénszállító kapacitását befolyásoló gének lehettek a természetes szelekció “játékszerei” a faj kialakulása során.