A héten indul a Courserán az antropológia blogjáról jól ismert (és általunk is nagyra becsült) John Hawks kurzusa az emberi evolúcióról.
Lesznek benne fosszíliák, genomika, rengeteg interjú szakértőkkel és helyszíni riport különböző ásatásokról.
A kurzusleírás alapján itt még a palolit táplálkozás hívei is hallhatnak érdekes dolgokat, bár Hawks véleményét ismerve, nem biztos, hogy ez zene lesz fülüknek.
A napokban a Természettudományi Múzeumban megnyílt argentin dinoszauruszokat bemutató kiállítás ugyan nem lesz az év eseménye, de kétségtelen, hogy remek programot nyújt egy borongós délelőtt felnőtteknek, gyerekeknek. Ugyanakkor, ha a néhol kicsit száraz múzeumozási élményt fel akarjuk pezsdíteni, akkor a Múzeum meglátogatása előtt ajánlom a Coursera Dino 101 kurzusát: egyből izgalmasabbá válik a csontvázak nézegetése, ha a hozzájukvaló leírás kisilabizálása helyett, saját kútfőből tudjuk megmondani, pusztán a medence és egyéb csontok alakja alapján, hogy a dino melyik csoportba is tartozik és hogy is élt.
A Siberian Times május 29-i beszámolója alapján hihetetlen mamutleletre bukkantak a minap Novoszibirszkben: a tízezer éve fagyott állat húsa és vére meglepően jó állapotban konzerválódott, a cikk szerint ezek esetlegesen élő sejteket is tartalmazhatnak. A csöppet amorf, 40-50 éves nőstény állat alól a helyszínen sikerült folyékony állapotú vérmintát venni, ami aztán a laboratórium -17 fokos fagyasztójában sem fagyott meg. Szemjon Grigorjev, a leletet kiásó kutatócsoport vezetője szerint ennek az érdekes jelenségnek a hátterében az állhat, hogy a mamut vére (a jégkorszak extrém hidegéhez alkalmazkodva) valamiféle fagyásgátlót tartalmazott.
A blog régi olvasói jól tudják, hogy többször is terítékre került a madár-dinó kapcsolat boncolgatása, elősorban a tollas dinoszaurusz leletek apropóján. Ilyenkor gyakran a mi remek primavis kollegánk írta le, hogy a mainstreammel szemben, ő miért a Birds Are Not Dinosaurs (BAND) álláspont híve (lásd itt vagy itt).
Ugyanakkor kétségtelen, hogy a többség továbbra is a madarakat az egykor domináns Therapoda dinók ma is élő rokonainak tartja és ebben a kontextusban értelmező a különböző leleteket.
Az utóbbi napokban több cikk is foglalkozott a tollak evolúciójával, és ebben az értelmezésben, a tollas dinók toll-szerű képletei nem konvergens evolúció eredményei, hanem valóban a mai madártollak evolúciós előzményeinek tekinthetők.
A Science rövid összefoglaló cikke azt boncolgatja, hogy miként is jelentek meg a tollak, pontosabban milyen kültakaró-előzményeket feltételezhetünk kialakulásuknál.
Az biztosnak látszik, hogy egyes (a madarakhoz rokonságban közelebb álló) therapodák, mint a Mircoraptor, esetében valódi tollakat láthatunk a testfelszínen. Távolabbi rokon therapodák esetében viszont mindössze szálszerű, üreges képződményeket találtak csak eddig, igaz, van amikor egyetlen tőről több ilyen szál is ered.
Ezek alapján biztos nem lapos pikkelyekből alakultak ki a mai tollak, sokkal inkább a tollgerincre emlékeztető szálakhoz adódtak később “ágak” és jött létre a mai formájában a madártoll.
Lassan, de biztosan oszlik fel a köd a madáreredet 150 éves vitatémájában is. A lexikonokban, tankönyvekben, ismeretterjesztő kiadványokban mindeddig meggyökeresedett vélemény az Archaeopteryx ősmadár voltáról egyre inkább inog, sőt, mondhatnám, hogy már le is dőlt a piedesztáljáról. A Nature közelmúltban megjelent cikkei is ezt támasztják alá.
Már az első Archaeopteryx példány 1861–es bajorországi felfedezésekor Wagner professzor, a müncheni egyetem zoológia tanára, azon a véleményen volt, hogy a lelet egy tollas hüllő maradványa. Nem véletlen, hogy a már előtte 6 évvel felfedezett hasonló csontvázat tollazat lenyomat hiányában dinoszaurusz maradványként írták le, s adták el a hollandiai Haarlem város múzeumának. Ott fedezte fel újra 1970-ben John Ostrom amerikai paleontológus. Ő lett az, aki aztán az ősmadarak dinoszauruszokból való származtatásának hipotézisét újra felmelegítette (először még Huxley vetette fel a 19. század közepén) és ez vált az uralkodó elméleté az utóbbi évtizedekben.
Lassan több mint száz éve, hogy Charles Doolittle Walcott és felesége a kanadai Sziklás-hegységben nyaralva szinte szó szerint belebotlottak minden idők egyik legcsodálatosabb fosszilis lelőhelyébe, a Burgess palába.
Az innen előkerült, sci-fibe illő alkatú fajok százai máig izgalomban tartják a biológusokat, és töretlen népszerűségüket Stephen Jay Gould remek ismeretterjesztő könyve mellett különlegességüknek köszönhetik: egy hihetetlenül érdekes korból (kambrium), elképesztően részletességgel fennmaradt leletekről van szó. A különleges fosszilizálódás miatt (hogy ez miből is állt, arról ma is csak találgatás folyik), a kemény vázak mellett a lágy testrészek is fennmaradtak. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy a ma is létező főbb állatcsoportok ekkor már léteztek, sőt még számos más, ma már csak innen ismert törzs tagjai is szelték a vizet az akkori világóceánban.
A kambrium egyben a komplex eukarióta állatok coming-out partija is volt, amikor a több milliárd évnyi egysejtű létet, ha nem is felváltotta, de kiegészítette a soksejtű formák kavalkádja (ezt nevezi a szaknyelv kambriumi robbanásnak). Az egész dolog érdekessége, hogy sokáig olybá tűnt, a robbanás egyfajta evolúciós “buborék” volt, ami hamar ki is pukkant, és a kambrium végére a megjelent fajok nagy része kiszóródott a természetes szelekció szigorú rostján.
Ezt a nézetet cáfolja most a Nature-ben megjelent tanulmány, ahol egy marokkói lelőhelyről előkerült, az alsó-ordovíciumra datálható fosszília gyűjteményt ír le. Az ekkor élt lények közül sokan egyértelmű leszármazottai a burgessi leleteknek, így megállapítható, hogy szó sincs hirtelen kipusztulásról. A burgessi fosszíliák egyedisége mindössze annak köszönhető, hogy más lelőhelyeken általában a puha részek lebomlottak, s így azokról a fajokról, amelyek nem rendelkeznek kemény, (relatíve) könnyen megőrződő, külső- vagy belső vázzal, szinte semmit nem tudunk.
Az új évet rögtön egy szenzációval indítjuk, egy olyan felfedezéssel, ami minden valószínűség szerint jelentősen átrendezi, hogy mit is gondolunk a szárazföldek négylábú gerincesek általi meghódításáról.
A Nature-ben frissen megjelent cikk puszta adatanyaga első ránézésre meglehetősen unalmas: elmosódott, éppen csak észrevehető lábnyomok, amelyek egy dél-kelet lengyelországi kőfejtő mélyéről kerültek elő, a Góry Świętokrzyskie (Szent Kereszt Hegyek) közelében.
És mégis, aligha lehetett volna jobban felforgatni az őslénytan területét. A fejben tartandó két lényeges adat ugyanis az, hogy a nyomok egyértelműen egy olyan lénytől származnak, amelyiknek ujjai voltak minden végtagján, és a réteg amiben előfordulnak, az több millió évvel idősebb, mint a négylábú gerincesek eddig feltételezett kialakulása.
A humán paleontológiában nem ritka, hogy egy régi lelet nagy port kavar fel, de ezúttal nemcsak a fosszília kora az, ami miatt a felfedezés “réginek” minősíthető, hanem konkrétan előásásának pillanata is. Tim White és csapata 17 éve bukkant az Ardipithecus ramidus maradványaira, és néhány egész rövid publikációtól eltekintve, azóta is kvázi rejtegetik a világ szeme elől, hogy megfelelően tanulmányozhassák (jó munkához idő kell, ugye). CT rekonstrukció, izotópos vizsgálat, anyám tyúkja – mindent csináltak vele kb., amit elképzelni lehet. Most azonban lehull a fátyol “Ardiról”: a mai Science nem kevesebb mint 11 cikkben foglalkozik a hominid őssel és egykori életterével, és külön weboldalt szentel a témának.
Ardi 4.4 millió éve élt, ami azt jelenti, hogy a lelet kb. 1 millió évvel idősebb, mint Lucy és a “korkülönbség” a jellegek szintjén is fellelhető. Lucy lábainak felépítése annyiban nagyon “emberi” volt, hogy nagy lábujjukat már nem tudták szembefordítani a talpukkal, ellentétben a ma élő csimpánz fajokkal. Ardi esetében azonban ez még nem figyelhető meg.
Annak, aki már töltött több-kevesebb időt valamely történeti múzeum falai között, annak talán fölösleges ecsetelni egy klasszikus páncélzat előnyeit és hátrányait. Előny, hogy megvéd a külvilág “kellemetlen” hatásaitól, hátránya viszont, hogy súlya és felülete függvényében, valamennyire mindenképpen korlátozza a mozgást.
Persze nekünk, embereknek, azért van/volt szükségünk efajta mesterséges külső védelemre, mert csak belső vázzal (ún. endoszkeletonnal) rendelkezünk – a csontjainkkal -, szemben például a rovarok természetes, kitin alapú külső vázával, az exoszkeletonnal. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy bár utóbbi relatíve nagy védelmet biztosít, ezt azon az áron éri el, hogy gazdájának növekedése erősen korlátolt, így ha az méretet akar váltani, kénytelen a vedlés strappás folyamatán végigszenvedni magát.
Nem minden gerinces annyira puritán exoszkeleton ügyben mint mi, pl. számos hüllőfaj rendelkezik speciális bőrcsontosodással, de senki sem vitte ezt akkora tökélyre, mint a teknősök.
Ha a halak szaporodásáról beszélünk, az értő akvaristáktól eltekintve, a legtöbb ember szemei előtt az aljzaton hagyott ikrák és tovaúszó anyák jelennek meg. Tegyük hozzá, természetesen nem alaptalanul, hiszen a szaporodás ezen, a mi szemszögünkből nézve kicsit mostoha módja a leggyakoribb a halak körében. Sikeréhez persze elengedhetetlen az embrióhoz “útravalóul” csomagolt nagy mennyiségű szikanyag, hogy szegény utód mégse éhezzen, amíg képessé nem válik a saját táplálékszerzésre.
Ugyanakkor ez messze nem a teljes kép, hiszen a halak között is találunk ún. álelevenszülőket (ők a saját testükben keltik ki az ikrákat, de más módon nem járulnak hozzá a fejlődéséhez), ill. számos elevenszülőt is, az embriók táplálásához elengedhetetlen placentával, azaz méhlepénnyel.
S még ha ez unikumnak is hangzik, valójában nem az, mint az egyre bővülő fosszilis anyag is mutatja. Most a nyugat-ausztráliai Gogo formációból került elő egy halacska, amely az áldott állapot félreérthetetlen jeleit hordozza magában (megj: akadt már arrafele korábban is érdekesség, és kétségtelen, hogy ezzel még nincs kiaknázva a lelőhely).
Az említett hal a mára kihalt páncélos halak (Placodermi) közé sorolható és a rendszertani keresztségben a Materpiscis attenboroughi nevet kapta (a “materpiscis”-hez nem sok kommentárt fűznék, hiszen ez konkrétan anyahalat jelent, az “attenboroughi” pedig onnan jön, hogy a Gogo fromációra először Sir David hívta fel a figyelmet az 1979-es “Élet a Földön“-ben). Ami érdekessé teszi az a belsejében levő kis halacska, ami minden jel szerint nem a “nagy hal enni kis hal” logika szerint került oda: részint csontozatán nyoma sincs az elfogyasztás (harapás, emésztés) jeleinek, de ami még ennél is árulkodóbb a jól kivehető köldökzsinór.
Vagyis több százmillió évvel a méhlepényes emlősök megjelenése előtt, a Devon korban, a halak már “rájöttek” arra a trükkre, ami majd később az emlősök egy csoportja számára a biztonságos szaporodást és ebből kifolyólag (valószínűleg) a gyors elterjedést is biztosította.
Long JA, Trinajstic K, Young GC, Senden T. (2008) Live birth in the Devonian period. Nature 453: 650-652.