A krioprezerváció, mint a hibernálás extrém formája régóta izgatja az emberek fantáziáját. A Walt Disney-ről szóló hoax, Han Solo kvázi mitikus története, a jégbe fagyott – és onnan a felmelegedés miatt kiszabaduló – ősragadozók visszatérő motívuma mind jól mutatja, hogy izgat bennünket ez a dolog. A valóság azonban prózaibb, csak kevés állatnál lehet megbízhatóan alkalmazni a hosszú ideig történő fagyasztva tárolást (fonalférgek és medveállatkák esetében például igen), mert a legtöbb élőlény egy komolyabb lefagyasztás után már nem fog magához térni.

A sikertelenség oka leginkább abban keresendő, hogy a lehűlés során a citoplazmában levő víz is megfagy, és a kialakuló kristályok tönkreteszik a sejteket, így felengedés után azok működésképtelenek lesznek. Pont ezért érdekes, hogy ha egy gerinces képes erre, miként is csinálja.

Az észak-amerikai erdei békák például elég hatékonyan csonttá fagynak télen (akár hét (7) hónapig is maradhatnak így), tavasszal pedig boldgan élik tovább a világukat. A jelenség egy ideje már ismert volt, ami azonban bonyolulttá tette a vizsgálatát, az az volt, hogy bár a természetben rendre lehetett lefagyott békákat lelni, akik a melegben magukhoz tértek, a laborban történő egyszerű lefagyasztás általában végzetes volt a kétéltűek számára.

Sokáig nem volt világos miért, most azonban úgy tűnik, megszületett a megfejtés: a tél közeledetével fokozatosan hűl le a környezetük, az ősz során több fagyos éjszaka és viszonylag meleg nappal követi egymást. Ez pedig pont lehetővé tette a békáknak, hogy fokozatosan nagyon magas cukorszintet tud a sejtjeiben létrehozni. A glükóz pedig fagyállóként működik, és lehetővé teszi, hogy a víz ne kristályosodjon ki. Tavasszal, a meleg beköszöntével aztán fokozatosan kilvad az állat, s mivel sejtjei egyben maradtak, képes lesz újból egy komplex szervezetként funkcionálni.

Természetesen mindez csak a kirakó egy darabja, hiszen arról még semmit sem tudunk, miként tudja újrakezdeni az életet (és pár órával a kifagyás után akár párzani is) a béka, de egy fontos adalék a dolgok megértéséhez.

Amikor alig pár hete boncolgattam a kevesebb mint 200 mikronos Megaphragma mymaripenne sejtbiológiai különcségeit, már utaltam rá, hogy az a méret, fizikai okokból is az elképzelhető rovarméretek alsóbb határát súrolja. Annyi pontosítást azért megérdemel a dolog, hogy “az aktív repülésre képes, táplálkozó és szemmel tájékozódó” rovarok elméleti-minimumát közelíti (számos más, függetlenül összemenő, de hasonló jellegű csoport is kb hasonló mérettartományt mondhat magáénak). Ha azonban a fent említett kitételben szereplő megkötéseket is elvetjük, eljuthatunk a rovari lét feltételezett abszolút méretminimumához.

Ezzel a mérettartománnyal – kb 80 mikron – egy parazita és röpképtelen darázsfaj, a Dicopomorpha echmepterygis hímjei büszkélkedhetnek, akiknek sem szemeik nincsenek (fejükön csak tömszi csápokat láthatunk), sem szárnyaik – ennek megfelelően látóközpont nélküli agyuk, illetve repülő-izom mentes testük még kisebb lehet – és szájszervek hiányában táplálkozni sem tudnak. Életük egyetlen eseménye, hogy viszonylag jól fejlett lábaikon a közelben levő nőstények hátára másznak és párosodnak velük.

Huber JT, Noyes JS (2013) A new genus and species of fairyfly, Tinkerbella nana (Hymenoptera, Mymaridae), with comments on its sister genus Kikiki , and discussion on small size limits in arthropods Journal of Hymenoptera Research 32: 17–44, doi: 10.3897/JHR.32.4663