A 2020-as év egyik kétségtelenül szomorú lábjegyzete az Ünnepi Könyvhét elmaradása lesz. Mi azonban nem szakítjuk meg hagyományainkat, hanem álljon itt egy ajánló a könyvekről, amit az utóbbi évben olvastunk.

Magdalena Zernicka-Goetz & Roger Highfield: The Dance of Life

Víg Julianna

Talán csak optikai csalódás, mert nem találtam erre vonatkozó statisztikát, de mintha a fejlődésbiológia élvonalában nagyobb szerephez jutottak volna a női kutatók, mint az orvosbiológiai kutatások más területein. Persze egy kutató érdeklődését és szakmai attitűdjét egyáltalán nem kell, hogy befolyásolja a neme – de Magdalena Zernicka-Goetz esetében ez a befolyás teljesen nyilvánvaló. Már az első fejezetből kiderül, hogy Zernicka-Goetz rendkívül sikeres karrierjének egyik fontos szakaszát, a kromoszómarendellenességet hordozó embriókban lejátszódó önkorrekciós mechanizmusok felfedezését a saját terhessége alatt megélt szorongás katalizálta. Ha ennyire személyes érintettség nem is, egy kifejezetten erős személyesség minden egyes fejlődésbiológiai témával kapcsolatban tettenérhető az egyes szám első személyben végigsztorizott könyvben, amit valójában valószínűleg nem Zernicka-Goetz, hanem a szerzőtársként feltüntetett Roger Highfield írt a kettejük beszélgetései alapján. 

Számomra a könyv legfőbb erénye a kutatónő leplezetlen lelkesedése és kíváncsisága saját kutatási területe, az embrionális fejlődés (különösen az egér- és emberi embriók fejlődése) korai történései iránt. Az embrió szimmetriájának felbomlásával kapcsolatos, szinte krimiszerűen izgalmasan elmesélt kísérletek minden bizonnyal azt is le fogják nyűgözni, aki nem olyan régóta rajong a fejlődésbiológiáért, mint én. A könyvből kiderül az is, hogy Zernicka-Goetz nemcsak tudományos szempontból tartja érdekesnek az általa vizsgált jelenségeket: azok esztétikai szempontból is lenyűgözik. A biológia legnagyobb alakjaihoz hasonlóan a lengyel származású kutatónő is vonzódik a képzőművészet iránt, és nemcsak látni, de láttatni is képes az általa vizsgált jelenségek, formák, folyamatok szépségét, amint azt a könyvben használt metaforák (beleértve a könyv címét) és színes fotók is illusztrálják. Egészen biztos, hogy Zernicka-Goetz karrierjének sem tett rosszat, hogy számos cikkéből címlapsztori lett a fantasztikusan szép és színpompás embriófotók miatt. 

Az egyetlen negatívum a néha talán túladagolt személyesség, a visszadobott cikkek, konkurens kutatócsoportok és finanszírozási nehézségek okozta viszontagságok kissé túl bő lére eresztett elmesélése. Ennél azonban sokkal fontosabbnak találom, hogy a könyvben végig a legfontosabb kutatótársak hű bajtársként, sőt barátként való bemutatása dominál a saját egó fényezése helyett – holott utóbbira Zernicka-Goetznek, a humán embriológia egyik legismertebb kutatójának minden oka meglenne.

Venki Ramakrishnan: Gene Machine

Varga Máté (dolphin)

Ha már életrajzokról írunk, akkor szintén megemlíteném a Royal Society aktuális elnökének, a Nobel-díjas Venki Ramakrishnan-nak a könyvét. Mivel a Ramakrishnan személyes története összefonódik a sejtjeinkben a fehérjeszintézist végző riboszóma szerkezetének (és működésének) megfejtésével, többen a könyvet James Watson “A kettős spirál” c. híres/hirhedt önéletrajzi művéhez hasonlították. Ezzel nem teljesen értek egyet, mert  Ramakrishnan személyisége és a bemutatott időtáv miatt talán Crick “What a Mad Pursuit” c. önéletrajza jobban ide illik (ha már esetleg muszáj a Watson-Crick párost idecibálni.)

Mindenesetre a könyv egy részletes és élvezetes bemutatója a kristályszerkezeteken alapuló molekula-szerkezet meghatározásnak, de e mellett sokat foglalkozik a tudományban gyakran ellenségeskedésig fajuló versengéssel, a Nobel-díj előszobájában zajló tudománypolitikai csatározásokkal, olyan dolgokkal, amelyek nem épp a legnemesebb oldalát képezik a kutatások világának. Ahogy az egy Nobel díjas életrajzát olvasva sejthető/várható, a könyv tulajdonképpen a krisztallográfia területének egyben egy ki-kicsodája is, amely számos anekdota révén kicsit közelebb hoz és emberibbé tesz olyan személyeket, akiknek a nevét leginkább már a tankönyvekből ismerhetjük.  

Az egyetlen szembetűnő “hiba”, amit megemlítenénk, hogy bármennyire is személyesnek szánta a a könyvet, a közel egy emberöltőt felölelő történetben Ramakrishnan tulajdonképpen saját családjáról (leginkább gyerekeiről) alig-alig ír. Nem világos, hogy ez szándékos-e és csak a család privát szférájának tiszteletbentartásáról van-e szó, de így például előbb Utah-ba, majd később Cambridge-be költözésük esetében az olvasóban az a meggyőződés alakul ki, hogy a mesélő tulajdonképpen csak a tudománnyal és saját karrierjével volt elfoglalva, minden más (lakásvásárlás, gyerekek iskoláztatása, stb.) a feleségére váró részletkérdéssé vált számára. Egy ilyen karrier esetében aligha vitatható, hogy szakmailag ez sikeres stratégia, de mivel a legtöbb kutató nem jár hasonló cipőben, biztos hogy a könyv által sugallt családmodell aligha kellene követendő példa legyen. 

Neil Shubin: Some Assembly Required

Varga Máté (dolphin)

Ha volt könyv, amit igazán vártam az elmúlt évben, az Neil Shubin  legújabb műve volt. Az itthon leginkább a “A belső hal” című könyvéről ismert kutató, a Tiktaalik felfedezője, tulajdonképpen megírta előző könyve méltó folytatását és ezzel valami merőben szokatlan dolog született. Míg bő évtizeddel ezelőtt, “A belső hal” megjelenésekor az evo-devo tudomány jól láthatóan a legjobban futó, legdivatosabb tudományterület volt, amely korabeli eredményeiről szinte minden évben kijött egy könyv, mostanra nagyon megváltozott a zeitgeist, s így egy könyv kirívó különlegeségnek tűnik.

Pedig nem arról van szó, hogy az evo-devo, mint kutatási paradigma kifulladt volna. Ahogy azt Shubin nagyon olvasmányosan bemutatja, a CRIPSR-forradalom korábban csak nagyon merész álmokban felderengő kísérleteket tett lehetővé és így sokkal pontosabban tudjuk a Hox-gének evolúciós szerepét dokumentálni, vagy a nagyobb és pontosabb genom-projekteknek köszönhetően azt is jól látjuk, hogy miként járultak hozzá a trasnzpozonok és retrovírusok a génműködésünk és anatómiánk megváltoztatásához. 

Aki nem csak a korszellemnek megfelelő dolgokat akar olvasni és/vagy lenyűgözi az evolúció, annak mindenképpen ajánlom a ezt a könyvet.   

Adam Rutherford: How To Argue With a Racist

Varga Máté (dolphin)

Adam Rutherford genetikus és nem mellesleg tehetséges és gyakorlott ismeretterjesztő, a BBC4 műsorvezetője. Korábbi könyvajánlókban már írtunk “A Brief History of Everyone Who Ever Lived” című könyvéről, aminek azóta megjelent a magyar fordítása is az Akkord Kiadó gondozásában.

Bár az elmúlt hetekben elementáris erővel tört be a közbeszédbe a rasszizmus kérdésköre, igazából már évek óta érezhető volt, hogy a korábban már-már lezártnak tűnő vita a rasszizmus főbb tételeiről egyre inkább visszatérőben van a szélsőjobbos chat-szobák homályából a mainstreambe, főképp (bár nem kizárólag) az ún. alt-right véleményformálók tevékenységének köszönhetően. Így az utóbbi évben több könyv is született, amelyek a “tudományos rasszizmus” témakörét dolgozzák fel, ezek egyike Rutherford könyve.

Rutherford nem csak genetikus, de guyanai születésű, indiai származású édesanyja révén maga is személyesen érintett a vitában, így a könyv tényleg az aminek hirdeti magát, egy jól megírt manifeszto, amiben azokat az áltudományos érveket szedi szét a szerző, amelyek újra és újra előbukkannak az ilyen vitákban, például a “feketék” eredendően jobbak sportban, de a “fehérek” eredendően okosabbak.

A könyv könnyen olvasható és összeszedett, én inkább csak egy kicsit rövidnek éreztem, bár valószínűleg fölösleges azt várni egy ilyen jellegű mű esetén, hogy az mindenre kiterjedő legyen. Bár, mint Angela Saini könyve alapján látható, vannak azért vannak középutas megoldások.     

Angela Saini: Superior

Varga Máté (dolphin)

 Ahogy arra már egy ajánlóval feljebb is utaltam, Angela Saini könyve ugyanúgy a velünk élő rasszizmus problémáját igyekszik feldolgozni, mint Adam Rutherford, viszont kevésbé arra koncentrál, hogy az áltudományos nézeteket cáfolja (bár ezt is megetszi), hanem sokkal inkább a tudományos rasszizmus történetét dolgozza fel.

A könyv címe Saini előző művére utal – csak míg az Inferior (amiről két éve írtunk) azokat az érveket szedte ízekre, amelyeket újból és újból hallhatunk, ha felmerül a női egyenjogúság kérdése, a Superior a már említett rasszkérdéshez nyúl vissza. Az indiai gyökerekkel rendelkező szerző (akárcsak Rutherford) érintett a témában, de nem csak arra reflektál, hogy milyen dél-kelet ázsiaiként ma az Egyesült Királyságban élni, hanem az indiai kaszt-rendszer nagyon is rasszizmusba hajló eredetére is.   

Saini gyakorlott újságíróként nyúl a témához, és különösen azok a részek érdekesek, amelyek bemutatják, hogy a második világháború után, amikor az eugénikát és járulékos elméleteit mindenütt kivetették a tudományos kánonból, miként, milyen taktikával lehetett mégis sikeres az angolszász világban egy kevés tagból álló, de fanatikus szorgalommal dolgozó csoport, amelynek célja az volt, hogy a “tudományos rasszizmust” újból mainstreammé tegye. Természetesen, akárcsak az “intelligens tervezés” nem volt más mint áltudományos köntösbe öltöztetett kreacionizmus, ugyanúgy az újgenerációs, tudományosnak bélyegzett fajelméletek is csak a laikusok megtévesztésére szolgáló, sete-suta csomagolást adnak az évszázados múltra visszatekintő, tudományosnak semmi szín alatt nem nevezhető rasszizmusnak.  

Stefanie Starthdee and Thomas Patterson: The Perfect Predator

Varga Máté (dolphin)

Stefanie Strathdee és Thomas Patterson története filmre kívánkozik: a sztárkutató házaspár önfeledt egyiptomi nyaralása rémálommá válik, amikor Patterson egy akut pancreatitis miatt súlyos állapotba kerül és a gyógyulási folyamatba beleszól egy multidorgrezisztens baktérium, amely sikeresen telepedik meg a szervezetében és csak egy olyan beavatkozás révén menekül meg (gyaníthatóan tényleg az utolsó pillanatban), amit korábban, ebben a formában, sehol sem teszteltek.

Bár a könyv hivatalosan kettejük memoárja, igazából leginkább csak Starthdee visszaemlékezéseit olvashatjuk, Patterson legfeljebb néha röviden írja le emlékeinek és a fejében kavargó, gyakran már-már pszichedelikus rémálmoknak a keverékét.

Amikor Starthdee szembesül vele, hogy a klasszikus orvoslás összes eszköze és gyógyszere sem lesz elegendő a férje életének megmentésére, egy elejtett félmondat nyomán elkezd egy olyan tudományterületről olvasni, amely a Nyugaton a hidegháború járulékos kárjaként került feledésbe.

A fágterápia kvázi feledésbe merülése ugyanis igazi tudományos érvekkel nehezen magyarázható. Igaz, hogy az antibiotikumok fejlesztése és szintetizálása hihetetlen áttörés volt, ami háttérbe szorította a baktériumok elleni védekezés másik fontos technológiát, de a fágterápiás kutatások támogatásának elapadásához például az Egyesült Államokban nagyban hozzájárult az is, hogy a Szovjetúnióban (és a Keleti Blokk egyes országaiban, például Lengyelországban) kifejezetten aktívan kutatták a terépiáknak ezt a módját. 

A “szuperbaktériumok” megjelenése és elterjedése kellett ahhoz, hogy ismét előtérbe kerüljön ez a terápia. Patterson esete azért érdekes, mert ez lett a közelmúlt egyik valóban részletesen dokumentált esete, amikor – szó szerint – szennyvízből izolálták a megfelelő, “személyre szabott” fágokat, amelyekkel a szervezetében terjedő baktériumot sikerült végül megfékezni.

A könyv olvasmányos és sokat tanulhatunk belőle a fágokról, ugyanakkor nekem személy szerint Strathdee személyes kitárulkozása egy kicsit sok volt, ahogy azt is nehezen tudtam hova tenni, hogy miközben a könyv lényegi üzenete, hogy az orvostudomány a maga egzakt eszközeivel hogyan tud egy gyakorlatilag menthetetlennek tűnő beteget mégis megmenteni, folyamatos betekintést kapunk Starthdee “holisztikus lelki vezetőinek” szakértésébe is. Nem elvitatva, hogy nagyon-nagyon fontos a lelki segítség egy ilyen helyzetben, érzésem szerint ez a könyv sem tudja feldolgozni a két világszemlélet közti jelentős különbséget és inkább csak kompartmentalizálva kezeli azokat.  

Ed Regis: Golden Rice

Varga Máté (dolphin)

Bár 2020-ban furcsa ilyent leírni, de a világ ezen szerencsésebb sarkában élve, nehéz felfogni, hogy egy egyszerű vitamin, az A-vitamin hiánya globálisan hány ember számára jelent elképesztő egészségügyi problémát. Ez a hiánybetegség, a legjobb szándékú törekvések ellenére is évente százmilliós nagyságrendben érint iskoláskorú gyerekeket, gyakran súlyos látásvesztést okozva. 

Erre a hiányra született megoldásként az “Aranyrizs”, egy olyan genetikailag módosított rizs fajta, ami a magjaiban is termelve egy A-vitamin prekurzort, biztosíthatná a megfelelő A-vitamin bevitelt olyan országokban is, ahova kapszulák vagy egyéb termények formájában logisztikailag megoldhatatlan eljuttatni a napi A-vitamin szükségletet. 

Mivel a növény mögött nincsenek üzleti érdekek (a magokat nem pénzért adják), hanem a lassan évtizedes munkát tényleg az emberiség java miatt tette bel az Ingo Potrykus, azt gondolhatnánk, hogy egy világszerte ünnepelt projektről van szó. És mekkorát tévednénk.

Ahogy Ed Regis, az egész projekt történetét bemutató könyvéből is kiderül, a génmódosítástól irracionálisan, már-már vallási fanatizmussal idegenkedő zöld csoportok, a Greenpeace vezetésével most már évtizedes távlatban folytatnak egészen elképesztő média-kampányt, hogy Potrykus-t és csapatát lejárassák. Ennek a kíméletlen, a tényekkel és valósággal csak laza kapcsolatot ápoló PR-hadjáratnak igazi oka nem is annyira a konkrét terméktől való ódzkodás, mint az atavisztikus félelem, hogy ha egyszer bebizonyosodik egy GMO növényről, hogy az hasznos, akkor a közvélemény elfogadóbb lehet más GMO termékekkel is.

Ha ez furcsán hangzik, az azért van, mert az. Nem véletlen, hogy a Greenpeace egyik alapítója, Patrick Moore is teljesen egykori szervezete ellen fordult és “emberiség elleni bűncselekménnyel” vádolta meg őket az Aranyrizs-ellenes kampányuk miatt. 

Azonban, mint Regis könyvéből kiderül, a zöld ellenkampány csak részben okolható (pl. a szabályozási környezet átalakításával) a projekt lassú haladása miatt. A valóság az, hogy jó munkához idő kell és a megfelelő genetikai konstrukció létrehozása, annak helyileg kedvelt fajtákba való bevitele és alapos letesztelése időigényes feladat. Ezért is nézi mindenki várakozva, hogy mi lesz a Fülöp-szigeteken, az első olyan helyen, ahol engedélyezték a termesztését, az aranyrizs sorsa.

Julie and Paul Knoepfler: How to Build a Dragon or Die Trying

Varga Máté (dolphin)

Paul Knoepfler korunk őssejtbiológiájának egyik ismertebb alakja, akinek szakmai és technikai tudásához kérdés sem fér. Ezért is csalódás, hogy lányával közösen írt, szatirikus könyvük tulajdonképpen egy elvesztegetett lehetőség, amit egy munkáját jól végző szerkesztő sokkal, de sokkal jobbá tudott volna tenni.

Az alapötlet zseniális: vegyük a populáris irodalomban/kultúrában az utóbbi években különösen nagyot futó mitikus élőlények egyikét és vizsgáljuk meg, hogy napjaink genomszerkesztésével, valamint legmodernebb őssejtechnológiáinak kombinálásával miképp tudnánk létrehozni.

A könyv lépésről-lépésre veszi végig hogy a kiindulási élőlénybe (ami lehetne madár, vagy hüllő), milyen tulajdonságokat kellene bevinni, hogy egy nap a Trónok harca valamelyik sárkánya kelljen ki a tojásból. Ennek apropóján egy kifejezetten érdekes zoológia leckét is kapunk, például arról is, hogy a pöfögőfutó bogarak miképp képesek tűzforró savat fröcskölni magukból. És bár az újabb és újabb felmerülő problémák ismeretében elég hamar rájön az olvasó, hogy tulajdonképpen egy valódi sárkány biológiai lehetetlenség, ez nem válik igazán zavaróvá. Ellentétben a szerkesztetlen, csapongó, repetitív és gyakran fölöslegesen gyermeteg megfogalmazásokkal.

Érthető valahol, hogy ha lányával közösen ír könyvet, Knoepfler azt szerette volna, ha a lánya saját stílusában ír dolgokat, de sajnos ez itt, ebben a formában nem éri el a kívánt célt. Így amikor már többedjére kerül elő ugyanaz a suta megfogalmazás, vagy lazának szánt, de valójában erőltetett kiszólás, ami megtöri a fejezetet, az olvasó kifejezetten csak bosszankodni tud, hogy miért nem volt ez egy szakértő szerkesztő kezében. Kár érte, mert egy kicsi odafigyeléssel egy sokkal jobb könyv lehetett volna.

Menno Schilthuizen Darwin comes to town

 Kalmár Éva

Menno Schilthuizen egy evolúcióbiológus, aki a leideni Naturalis Biodiverzitás Központjában dolgozik, és mellesleg az egyik alapítója a leideni Biology on Tap eseménysorozatnak. Havonta egyszer egy hétfő este egy belvárosi kocsma Science Café helyett Science Pub-bá változik, ahol biológusok tartanak előadást a csapolt sört iszogató közérdeműnek, és ahol a nézők vicces nyereményekért versengve mérhetik össze biológiatudásukat a csoportos vetélkedőben. Schilthuizen elég sok ismeretterjesztő könyvet is írt, amik közül jópár megjelent angolul is: például az ivarszervek evolúciójáról szóló Darwin’s peepshow (erről majd máskor írok), és a városi evolúcióról szóló Darwin comes to town (Darwin in de stad).

A Darwin comes to town lehetne akár egy is lehetne sok evolúcióbiológiai témájú könyv közül, amik leírják a város élhetetlenségét illetve a természet fennköltségét magasztalják, és az eddig kialakult változatosság megőrzéséért emel kardot, de ehelyett Schilthuizen veszi a bátorságot, és azt mondja, hogy egy evolúcióbiológus a városban is evolúcióbiológus. Szerinte a városi környezet is élőhely, és persze ezek az ember által alakított, szennyezett, mesterséges élőhelyek kihívások elé állítják az élőlényeket, amikhez egy részük hihetetlen módon alkalmazkodik. Schilthiuzen szerint a szakma méltatlanul kevés figyelmet szentel ennek, az amúgy egyre elterjedtebb élőhelynek, pedig van itt mit kutatni. A könyv különböző fejezeteiben felsorolja azokat a kutatásokat, amik akár génszinten tárják fel az állatok és növények adaptációját az extrém körülményekhez.

A könyv a londoni metrószúnyog (Culex moelstus) bemutatásával kezdődik, majd belepillanthatunk a hangyakedvelő (mirmekofil) rovarok életébe. Ha valaki gyerekkorában kedvelte az Uránia Állatvilág Rovarok könyvét, amiben hiheteten horrorsztorikat lehetett olvasni a különböző parazita rovarokról, az élvezni fogja ezt a részt is. Hihetetlen történeteket olvashatunk New York különböző parkjaiban, mint különálló szigeteken alfajokká evolválódott fehérlábú egerekről is. Az egyik kolóniában elterjedt egy mutáció, ami ellenállóvá tette az egereket a parkokban eldobott mogyorón elszaporodó penész termelte aflatoxinra, ami egy hihetetlenül rákkeltő anyag. De a dél-francia galambevő harcsákról szóló rész sem semmi. Szóval ha azt hiszed, hogy egy evolúcióbiológia könyv nem okozhat meglepetést, mindenképpen olvasd el a Darwin comes to town-t. Ennyire élvezetes ismeretterjesztő könyvet rég nem láttam. Azért meg plusz pont jár, hogy Douglas Adams Viszlát és köszi a halakat könyvére is hivatkozik benne. Én hollandul olvastam, de remélhetőleg az angol fordítás is ugyanannyira élvezhető.

Douglas Preston: The lost city of the monkey god

Kalmár Éva

Képzelj el egy Indiana Jones sztorit (na jó, lehet Lara Croft is), amiben minden egyes szó igaz, és ráadásul még tudományosan is korrekt. Képzelj el egy expedíciót, aminek az a célja, hogy felfedezzenek és kiássanak egy ősrégi legendákban szereplő várost az áthatolhatatlan honduraszi dzsungelben. Megvan?

Na ez a Fehér Város legenda az alapja Douglas Preston The lost city of the monkey god című könyvének, de maga a mű ennél sokkal több, sokkal gazdagabb. Preston, aki maga újságíróként vett részt ebben az expedícióban, beszámol a legendáról, utánajár a történeteknek és lerántja a leplet az évszázados felfedezőutakról, amik a Fehér Város szenzációs felfedezését harangozták be. Persze elbeszéli az expedíciót is, az összes átélt kalanddal, mérges kígyókkal, hajnalban a feje fölött óbégató majmokkal. Közben leírja a tudományos hátterét is a műszereknek, amik lehetővé tették a romok felfedezését leírja a felfedezést, a romok első feltárását, illetve ír arról is, hogy hogyan fogadták mindezt a tudományos körökben, majd pedig beszámol az expedíció utóéletéről.

A könyv minden egyes fejezete iszonytatóan izgalmas, és egyes részei a Corona-járvány kapcsán pedig hihetetlen időszerűek is. Ti például tudtátok, hogy az amerikai őslakosok 80%-a halt meg a spanyol felfedezők érkezése utáni 100 éven belül a felfedezők által behurcolt vírusos és bakteriális fertőzésekben? Megdöbbentő adatokat hoz fel Preston ennek bemutatására. Mindezek után az a fejezet is igencsak érdekfeszítőt, amiben az expedíció tagjai által elkapott “honduraszi átok” felderítéséről és annak gyógyításáról ír. Ennek kapcsán betekintést nyerhetünk az atlantai CDC exotikus betegségekkel foglalkozó osztályának működésébe egy beteg szemszögéből.

Mérnöki kihívások szakmai leírása, dzsungel-expedíció kalandregénye, történelmi kutatómunka, orvostudományos háttérkutatás és személyes jelentés a modernkori orvostudomány hataráiról: mindez együtt egy könyvben, ez a The lost city of the money god.

Rick Edwards & Dr Michael Brooks: Science(ish) The Peculiar Science Behind the Movies

Kalmár Éva

Nektek volt már olyan moziélményetek, hogy egy tudományos fantasztikus filmet nem birtatok végignézni, mert tudományosan annyira gagyi volt, hogy az már fájt? És ezt persze meg kellett osztani azzal is, akivel a filmet néztétek? Sajnos nekem számtalanszor. Alig akad olyan scifi, ami annyira magával ragad, hogy nem azon agyalok, hogy hol rontják el benne a tudományos részt.

A Science(ish) című könyvben a Mentőexpedició (The Martian), a Jurrasic Park, az Interstellar, a Majomok bolygója, a Vissza a jövőbe, a Mátrix, Gattaca, Ex Machina és az Alien filmeket vesézi ki Rick Edwards és Michael Brooks tudományos szempontból.Tényleg botanikus kell ahhoz, hogy növényt termesszünk a Marson? Tényleg mindent a génjeink befolyásolnak, mint azt a Gattaca üzeni? Elképzelhető egy olyan alternativ univerzum, ahol a majmok okosabbak az embereknél? Még mindig azt hisszük, hogy a dinók úgy neztek ki, mint azt 1993-ban Gideon Mantel elképzelte? A film kapcsán természetesen előkerül a kihalt fajok felélesztésének kérdése is, amiről párszor már írtunk itt a Critical Biomass-en, és a borostyánba beleragadt szúnyog gyomrában lévő vérről is szó esik – spolier alert, a borostyánban fennmaradt ősrovarok DNS-e is ugyanúgy lebomlik, mint a múzeumban tárolt rovaroké, szóval sajna a dinók felélesztése tényleg csak fikció marad.

A könyv nem csak biológiai témákát boncolgat, az adott filmek kapcsán előkerül az űrutazás, a fekete lyuk, a mesterséges intelligencia, időutazás és a földön kívüli élet témája is. Igazán hasznos olvasmány, ha valaki scifi-kedvelők társaságban tudományos műveltségével szeretne felvágni, vagy mások kedvenc fimjeit fikázni. A legviccesebb rész amúgy minden fejezet elején a két szerző üzenetváltása az adott téma kapcsán, nagyon mókás az incselkedő beszólásaikat olvasni.

Daniel Kahnemann: Gyors és lassú gondolkodás

Kalmár Éva

Hadd ajánljak egy régi, de klasszikus könyvet így a végén. Kahnemann gyors es lassú gondolkodási modellje fontos ahhoz, hogy megértsük, hogyan gondolkodnak az emberek. Annak ellenére, hogy a könyv alapgondolata nem új, hiszen az információfeldolgozás valószínűségmodellje (elaboration likelihood model) központi illetve perifériás útja köszön vissza a könyvben, Kahnemann leírása részletekbe menő, de ennek ellenére (vagy pont ezért) jól olvasható, és a sok példának köszönhetően jól értető.

 Hogy mindez hogy jön ide? Sok természettudományos és műszaki képzettsegű tudománykommunikátor hajlamos arra, hogy azt higgye az emberekről, hogy racionális érvekkel meggyőzhetőek például egy vitában és fel sem merül bennük az, hogy az emberek többsége az intuitiv rendszert használja a mindennapokban az információ feldolgozására. Vagyis a tényeket nem veszi figyelembe akkor, amikor dönt.

Ha tudatában vagyunk annak, hogy az intuitiv gondolkodás szerepe mekkora a döntéshozásban, már előrébb vagyunk, innen már csak pár lépés az, hogy hogyan lehet meggyőzni embereket arról, hogy megváltoztassák a viselkedésüket (beoltassák a gyereküket) vagy bizonyos dolgokhoz való hozzáállasukat (ne legyenek klimaváltozás tagadók).

Ha valakit ez a következő lépés érdekel, ajánlom az alábbi könyvet: Stephen Wendel: Designing for Behavior Change.

Előző évek könyvajánlói: 2019 | 2018 | 2017 | 2016 | 2015 | 2014 – I. és II. | 2013 

(Borítókép: Fortepan / Hunyady József)