Mitől zsiráf a zsiráf?

Amikor öt évvel ezelőtt, az első zsiráf (és első okapi) genom(vázlat) publikálásának apropóján írtam posztot, az azzal a szomorú felütéssel ért véget, hogy hiányérzetem van, mert a két faj genomjának összehasonlítása megrekedt a fehérjekódoló szekvenciák összehasonlításának szintjén, pedig

eddigi ismereteink mind-mind azt sugallják, hogy a legizgalmasabb dolgok, nem a fehérjék szintjén történhettek, hanem a meglevő fehérjék felhasználásának terén: hogy hol és mennyi ideig fejeződik ki egy-egy gén, az legalább annyira fontossá válhat, mint egy-két aminosavnyi változás.

Mint azt a napokban a Science Advances lapban publikált sokkal jobb minőségű (vagyis teljesebb) genomot bemutató cikkből látni, ez nem nagyon változott öt év alatt, de legalább addig eljutottunk, hogy egy nagyon érdekes gén esetében valódi funkcionális vizsgálatok történtek, vagyis túlléphettünk a korrelációkba belelátott okozati kapcsolatokon.

De mielőtt még ezt gyorsan bemutatom, egy gyors ábrában, hogy ezek az új, gyakorlatilag kormoszómákba összerakott genomok milyen típusú elemzéseket tesznek lehetővé. A zsiráf esetében 15 pár kromoszómával találkozuk, a legtöbb szavasmarha esetében azonban 30 párral. Vagyis a zsiráfokhoz vezető (genom)evolúciós útvonal számos kromoszómafúziót tartalmazott, ezek azonban nem nagyon befolyásolták a gének sorrendjét a DNS-en, amit szakzsargonban szinténiának nevezünk. Az alábbi ábra is jól mutatja ezt, az esetleges inverziókkal, illetve kromoszóma-transzlokációkkal megspékelve.

A zsiráf és szarvasmarha genomok közti hasonlóság. A szarvasmarha egyes kromoszómáit (chr) különböző színek jelzik. A függőlegesen futó vonalak az egymásnak megfeleltethető DNS szakaszokat kötik össze. (Forrás: Science Advances)

A kutatók végül egy konkrét gént vizsgáltak meg jobban, ez egy FGF-jelátvitelhez kapcsolt fehérjét kódol (fibroblast growth factor (FGF) receptor–like protein 1 – FGFRL1). Azért pont erre esett a választásuk, mert egyrészt számos ponton ez a gén olyan mutációkat hordoz, amelyek csak a zsiráf genomban fordulnak elő és az érintett aminosavak minden más emlősben meglehetősen konzerváltak. A másik fontos ok, hogy az FGFRL1 funkcióvesztéssel járó mutációi emberben és egérben is érrendszeri, valamint vázrendszeri problémákhoz vezetnek (vagyis ezeknek a szöveteknek a fejlődésében lehet fontos ez a fehérje).

A zsiráfok esetében élettani érdekesség, hogy viszonylag magas vérnyomásuk van (ez azért szükséges, mert a vért valahogy el kell juttatni a hosszú erek végébe is), de ez mégsem károsítja a keringési rendszerüket (ellentétben mondjuk az emberi magas vérnyomással). Hogy megnézzék, lehet-e köze a zsiráf-specifikus mutációknak ehhez a vérnyomás-rezisztenciához, azokat bevitték egy egér FGFR1L génjébe, mintegy “zsirafizálva” azt. Az így létrehozott egerek elég hétköznapian néztek ki (vagyis a vázrendszer zsiráfokra jellemző megnyúlása nem, vagy nem csak ettől függ), de természetesen a külalak nem minden.

A normális (WT) és “zsirafizált” (giraffe) FGFRL1 génnel ellátott egerek kinézete, illetve szívük keresztmetsztei képe kontroll állapot (vehicle) és mesterségesen kiváltott magas vérnyomás (AngII) után. (Forrás: Science Advances)

Kontroll és “zsirafizált” egerekben az erek összehúzódását váltották ki egy angiotenzin II (Ang II) molekula felhasználásával (apró trivia: a SARS-CoV-2 vírus által receptorként használt ACE2 molekula valódi feladata ennek a molekulának a lebontása lenne), s ezzel kvázi magas vérnyomásos szindrómát hoztak létre. Az eredmények azt mutatják, hogy a mutáns FGRF1L gyakorlatilag megvédte az egerek szívét a magas vérnyomás okozta problémáktól.

Ez persze egy fontos, de azért apróbb lépés annak megértése felé, hogy mitől lesz a zsiráf olyan, amilyen. Egyelőre megerősödhet az a sejtés, hogy számos fontos jelleget szabályozórégiók változásai hozhatnak létre. Hogy ezek hol és hogyan hatnak, és milyen géneket érintenek, továbbra is fogas kérdés marad. De talán az olyan természetes mutánsok, mint amilyeneket nemrég írtak le Namíbiában és Ugandában, segíthetnek majd ennek a kérdésnek a megfejtésében is.

Az említett két fiatal hím zsiráf gyakorlatilag törpe, vagyis olyan vázrendszeri rendellenességet mutat, ami miatt a lábaik (és egyikük esetében valamennyire a nyak is) rövidebbek a fajtársaikban tapasztalhatónál. (A kicsit különböző törpeség, illetve a földrajzi távolság miatt elképzelhető, hogy két különböző mutációról van szó.)

Balra (a) egy normális hím zsiráf, jobbra (b és c) pedig a két “törpe” zsiráf. (Forrás: BMC Research Notes)

Nem tudjuk, hogy mi lehet az oka a furcsa rendellenességnek (sajnos arról nem szól a cikk, hogy bármilyen módon DNS-mintát vettek volna ezekből az egyedekből), de ha már előkerült az FGF-jelátvitel, akkor talán érdemes megemlíteni, hogy mindez analóg változásnak tűnik mindazzal, ami a tacskók esetében is bekövetkezett. És ott, mint azt pár éve tudjuk, egy FGF gén funkciónyerése (pontosabban kópiaszám növekedése) áll a fenotípus hátterében.

Ha tippelni lehetne, csak (rövid) idő kérdése lesz, hogy kicsit jobban megértsük, mi is okozza ezeknek a zsiráfoknak a törpeségét.

(A borítókép a Piqsels oldaláról származik.)


Liu C, Gao J, Cui X, Li Z, Chen L, et al. (2021) A towering genome: Experimentally validated adaptations to high blood pressure and extreme stature in the giraffe. Sci Adv 7(12): eabe9459. doi: 10.1126/sciadv.abe9459.

Brown, M.B., Wells, E. (2020) Skeletal dysplasia-like syndromes in wild giraffe. BMC Res Notes 13, 569 (2020). doi: 10.1186/s13104-020-05403-9

Tömzsi lábakon – 2.

std_dachshund_600.jpg

Nyolc évvel ezelőtt (jönne, hogy írjam “pár éve”, pedig dehogy pár éve az…) már írtam egyszer egy különleges mutációról, ami egyes kutyafajták esetében (pl. tacskók és bassett houndok) rövid végtagok kialakulását eredményezi. Azért volt különleges, mert nem egyszerűen egy már meglevő gén aminosavsorrendje, vagy szabályozása változott meg, hanem egy génnek egy újabb kópiája keletkezett. Mégpedig nem genomduplikációval, hanem egy reverz transzkriptáz enzim segítségével az eredeti, genomi DNS-ből átíródott (és a splicing során megérett) FGF4 mRNS íródott vissza (immár intronok nélküli) DNS darabbá és integrálódott a genomba a 18. kromoszómán.

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen esemény már önmagában is elég különleges, ám pont a napokban arra derült fény, hogy szinte hajszálpontosan ugyanez az esemény még egyszer lejátszódott a kutyák tenyésztése során.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A madárcsőr eredete

sn-birdheads.jpgA Harvardon dolgozó Arkhat Abzhanov-ot már évek óta izgatja az arckoponya evolúciója. Hogy miként alakult ki, hogyan evolválódott/evolválódik egyes fajokban (posztdokként Cliff Tabin laborjában pintycsőr evo-devoval foglalkozott). Most az Evolution című újságban megjelent cikk egy kicsit nagyobb léptékű változásnak járt utána, hogy hogyan is alakult át a más gerincesek viszonylag kisméretű praemaxilla csontja, hogy a madarak jellegzetes alakú csőrét hozhassa létre.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Tömzsi lábakon

Ha valaki szeret elgondolkozni a kutyavilág sokféleségén, akkor érdemes a fejébe vésnie Elaine Ostrander nevét, mivel a hölgy (és laboratóriuma) jelenleg igencsak bő forrása a legkülönbözőbb jellegek genetikai térképezésének. Az ő nevéhez fűződik, a kis eb-termet és az IGF1 gén adott allélja közti összefüggés megállapítása, a végtaghossz-különbözőségek fejlődési okának beazonosítása (jelen poszt témája), illetve a különböző szőrzettípusok genetikájának tisztázása (erről, remélem, hamarosan).

A rövid végtaggal rendelkező kutyák (pl. tacskók, bassett houndok) esetében, az már régóta világos volt, hogy egy örökletes fejlődési rendellenességről van szó: valamilyen oknál fogva azok a sejtek, amelyek a csont növekedését kellene szolgálják, idő előtt befejezik az osztódást és maguk is “elcsontosodnak”. (A deformált és rövid végtagok jelenlétének klinikai neve chondrodysplasia.) A miértre azonban eddig nem tudtuk a választ.

Ostranderék egy hatalmas adathalmazt gyűjtöttek össze, több száz kutya genomját (és a benne levő genetikai polimorfizmusokat) képesek megvizsgálni rövid idő alatt, aminek oroszlánrésze van abban, hogy viszonylag gyorsan tudnak érdekes tulajdonságoknak a genetikai okaira rákeresni.

Számos rövid ill. hosszú lábú eb fajta összehasonlításából aztán kitűnt, hogy a jelleg nagyon is kapcsolódik a 18. kromoszóma egy adott részén felfedezhető polimorfizmusokhoz, ami kevésbé szakzsargonban azt jelenti, hogy valahol ezek mellett van az a mutáció, amihez a jelleg köthető.

Érdekes módon, a standard kutyagenomban nem nagyon lehet fellelni egyetlen izgalmas gént sem a közelben, aminek egészen prózai oka van: nem egy “tradicionálisan” itt levő génben van a mutáció.

A chondrodypláziás kutyák esetében egy hívatlan vendég jelent itt meg: egy fgf4 retrogén. Mit is jelent ez: az fgf4 normál esetben egy négy exonból és három intronból álló gén (érdekes módon szintén a 18. kromoszómán van, de valahol nagyon máshol, mint a vizsgált régió). Az intronok aztán a transzkripció során/után kivágódnak, és így jön létre a bő 600 bázispár hosszúságú mRNS, ami aztán a fehérje szintézissorán lefordítódik. A vizsgált retrogén azonban egyáltalán nem rendelkezik intronokkal: szekvenciája szinte hajszálra megegyezik az érett mRNS-ével, aminek az a prózai oka van, hogy abból keletkezett. Egy véletlennek köszönhetően, egy ivarsejtben, feltehetően a retrotranszpozon aktivitásának köszönhetően jelenlevő reverz transzkriptáz a transzpozon saját genetikai állománya mellett egy fgf4 mRNS molekulát is “visszafordított” DNS-re, visszacsempészve a genomba. Az így keletkező új “retrogén” történetesen olyan szabályozó szekvenciák közelébe került, amelyek a fejlődés egy adott (csontfejlődés szempontjából kritikus) szakaszában aktiválják a gént a csontnövekedésért felelős sejtekben, amely nem kívánt aktivitásnak aztán egyenes következménye a chondrodyspláziás fenotípus.

A megfigyelés nem teljesen meglepő, mert egerekben és emberekben egyaránt az FGF jelátviteli úthoz lehet gyakran kötni a hasonló jellegű betegségeket. Ami azonban nem triviális, hogy a sok, egyébként igencsak különböző, rövid lábú fajtában ugyanaz a ritka mutáció felelős a jelleg megjelenéséért. Ez ugyanis azt jelenti, hogy még a kutyaszelídítés hajnalán jelent meg ez a mutáció a kutyaállományban és azóta is fennmaradt az emberi ízlésnek és gondoskodásnak köszönhetően.

(A borítókép a Wikimedia Commons oldaláról származik.)


Parker HG, VonHoldt BM, Quignon P, Margulies EH, Shao S, Mosher DS, et al. (2009) An expressed fgf4 retrogene is associated with breed-defining chondrodysplasia in domestic dogs. Science 325: 995-998.

Szelvényesen

Ha szelvényes állatok kerülnek szóba, akkor elsőre legtöbben jó eséllyel az ízeltlábúakra gondolnak majd. Nem véletlenül persze, hiszen egy százlábún, vagy egy folyami rákon nem lehet nem észrevenni a jól kifejlett, kvázi ismétlődő egységetket, szaknevükön szegmenseket. Pedig, az az igazság, hogy saját közelebbi rokonságunk is szelvényezett, s ha ezt nehéz lenne elképzelni, gondoljunk csak a “gerincesek” névadó szervére. Egy emberi gerincoszlop számos (egész pontosan 24), hasonló felépítésű egységből épül fel: 7 nyaki, 12 háti és 5 ágyéki csigolyából (meg persze még van az 5, ill. 4-6 csigolya összeforrásából létrejövő keresztcsont és farokcsont, de ezek épp keletkezésük miatt – emberben – álcsigolyának számítanak). A háti csigolyák esetében, a hozzájuk kapcsolódó bordák révén a “szelvényesség” talán még evidensebb, de valószínűleg azért senkit nem kell külön meggyőzni, hogy egy nyaki- és ágyéki csigolya valójában “variáció egy témára”.

A gerinces szelvényesség abszolút bajnokai értelemszerűen a kígyók, akik a maguk 300+ csigolyájával egész nagyságrendet vernek az emlősökre, halakra és madarakra, és még a kétéltűek és más üllők között is alig lelünk valakit, aki egyáltalán a közelükbe érhetne. A kígyók testalkata alapján a naiv szemlélő azt is hihetné, hogy ez az extrém csigolyaszám a farok megnyúlásának köszönhető, de a “józan paraszti ész” ezúttal tévútra vinne. Ugyan a siklók és társaik szépszámú (kb. 70) farokcsigolyával büszkélkedhetnek, a csigolyák elsöprő többsége a háthoz tartozik. Ennek megfelelően mindegyiken egy-egy pár borda díszeleg, s csak azok után lelhetjük fel a hátsó végag csökevényeit, már ahol még ezek kivehetőek – lásd boák (de pl. fosszilis kígyókban azért elég egyértelműek). Elsőre talán egy kicsit paradox módon, nyakcsigolyából mindössze három van, de ennek az oka pont abban keresendő, hogy bizonyos korai fejlődési mintázatok úgy változtak meg, hogy a kígyók mellső végtagjai nem is kezdenek kialakulni.

Ha a csigolya-, pontosabban szegmens szám növekedés nyomába akarunk eredni, akkor a kígyók egyedfejlődésének egész korai stádiumához kell visszamennünk, pontosan addig, amíg ezek a szegmensek el nem kezdenek kialakulni. A csigolyák és a hozzájuk tapadó izmok szomitának nevezett mezodermális eredetű szövetblokkokból jönnek létre, és a szelvényességük későbbi titka abban keresendő, hogy már maguk a szomiták is szegmentáltak. A szomiták kialakulásának (vagyis a szomatogenezisnek) kezdetén egy kígyó embrió nem nagyon különbözik a többi gerincestől. Csak ezután válik fokozatosan evidenssé a különbség, ui. míg a legtöbb gerincesnél néhány tucat tucat szomita kialakulása után a folyamat leáll, a kígyók szelvényei csak egyre keletkeznek. Hogy megértsük, ennek mi is az oka, ahhoz először tisztázni kell, hogy pontosan mi is zajlik egy gerincesben a szomatogenezis során.

Ehhez pedig a zebrahalakat fogjuk használni, részint mert így rámnyomható a szakmai sovinizmus bélyege, részint pedig azért, mert ez a szomatogenezis szempontjából az egyik legjobban jellemzett modelállat. A halak szomitái a fejlődés 11. órájának környékén kezdenek kialakulni és ezután tempósan, jól megjósolható félórás iődközönként keletkezik egy-egy újabb szegmens, míg ki nem alakul mind a 31. A szomiták száma annyira jellemző az embriogenezis ezen szakaszában a halak fejlődésére, hogy az egyes fejlődési stádiumokat a számuk alapján nevezték el (lásd alábbi ábra).

A szomitogenezis mindig az elülső (fejhez legközelebbi) szegmens kialakulásával indul, a többi pedig fokozatosan adódik hozzá. Mindeközben a szomiták, ill. az embrió farki vége között egy differenciálatlan, és méretében egyre csökkenő szövetdarabot figyelhetünk meg. Ez szaknyelven a poszt-szomitikus mesoderma (post somitic mesoderm – PSM) és az itt lelhető sejtekben játszódnak le mindazok a folyamatok, amelyek nélkül nem jöhetnek létre a szomiták.

Mielőtt azonban beleásnánk magunkat a PSM molekuláris rejtelmeibe, egy kis kitérőt teszek, hogy nagyvonalakban felvázoljam, miként tanulmányoznak a biológusok egy olyan komplex folyamatot mint a szomatogenezis.

A legelső gond gyakran az, hogy nem is igen tudjuk, hogyan kezdjünk a jelenség leírásához: nem ismert semmi a folyamatról, fogalmunk sincs, milyen gének szerepelnek benne. A problémát kiküszöbölendő, olyan mutánsokat kezdünk keresni, amelyekben a vizsgált folyamat hibásan zajlik le. Szerencsére (ebből a szempontból…) ma már nagyszámú kémiai mutagén ismert, s így nem kell csak a természetre hagyatkozzunk (mivel nagyon sok mutáció eleve lehetetlenné teszi, hogy hordozója elérje az ivarérett kort, ez kifejezetten szerencse is). A folyamat viszonylag egyszerű: egy halat pár napig mutagén fürdőben tartunk, így az ez idő alatt kialakuló ivarsejtjei közt számos olyan lesz, amely mutációt hordoz. A következő lépésben aztán a hal utódjai közül kiszűrjük azokat, amelyekben az általunk vizsgált folyamat gallyra ment és egy kis vidám genetikai térképezés után, máris “kezünkben lesz” a jelenségben ludas gén.

Zebrahalakban az első nagy mutagenezis screeneket (mert ez a fent körülírt tevékenység hivatalos neve) még a kilencvenes évek közepén ejtették meg és már ekkor számos olyan mutánst leltek, ahol a szomatogenezissel kisebb-nagyobb gondok adódtak. A mellékelt ábrán lehet néhány ilyent látni (wt = normális, “vad” típus; fss = fused somites; bea = beamter; des = deadly seven), s ezek közül sokról (pl. bea és des) kiderült, hogy ugyanannak a jelátviteli útvonalnak, a Notch-Delta szignáltranszdukciós folyamatnak a résztvevői.

Ez az útvonal egyébként a gerincesekben univerzálisan fontos szereppel bír a szegmentáció kialakulásában (a mikéntről lásd egy picit alább). Mi sem mutatja ezt talán jobban, mint hogy számos olyan emberi betegség esetében, ahol az egyik tünet a gerincoszlop abnormális alakjában nyilvánul meg, a hibás génről kiderült, hogy valamit a Notch útvonallal kavar.

A jobboldali ábra C paneljén látható beteg esetében (A-n a gerincoszlop ágyékövi részének vázlata látszik egészséges emberben, B-n ugyanez egy röntgenfelvételen) a delta-like 3 gén mutációja okozta az elváltozást.

Mindezen kis kitérő után akkor végre lássuk, hogy mi is folyik a PSM “boszorkánykonyhájában”. Még a molekuláris fejlődésbiológia ’80-as években kezdődő forradalmi változásai előtt számos elmélet született,
megmagyarázandó, mi is zajlik szomitogenezis közben. Az igazsághoz legközelebb Jonathan Cooke és Christopher Zeeman jutottak, akik egy 1976-os cikkükben vázolták fel az “óra és hullámfront” (“clock-and-wavefront”) modellt (hogy ez pontosan mi is, az remélhetőleg kiderül a következő bekezdésekből). A modell valós életben való relevanciájának bizonyításában elévülhetetlen érdemeket szerzett, a poszt apropójaként szolgáló kígyós cikket is jegyző, Olivier Pourquié.

Pourquié és kutatócsoportja számos olyan gént izolált, amelyek igen dinamikus fejeződnek ki a PSM-ben. Egy szomita-képződési ciklus alatt (ami, mint írtam zebrahalakban kb. félóra, de más fajokban lehet egy-, vagy másfél óra is, attól függően milyen a szóbanforgó élőlény átlagos növekedési sebessége) ezek a gének előbb a PSM leghátsó, farok körüli részén expresszálódnak, majd fokozatosan egyre előrébb levő sejtekben – miközben a hátsó sejtekben megszűnik a gén kifejeződése -, mígnem a már kialakult szomiták alatti sejtekben elhal a “hullám”. A ciklus ezután újra indul, ám ezen utóbbi sejtek már nem vesznek részt benne, mert belőlük lesz az új “legutolsó” szomitapár.

A folyamat értelmezéséhez fontos kiemelni, hogy itt nem sejtek vándorolnak, hanem csak egy gén kifejeződése fut végig egy sejthalmazon. Ha lebontjuk a jelenséget az egyes sejtek szintjére, akkor már nem egy “hullámmal” állunk szemben: arról van szó, hogy egy-egy sejt bizonyos periodicitással elkezdi kifejezni a szóbanforgó géneket, majd kikapcsolja azokat. Hogy a rendszer flottul működjön (és a szövet szintjén a “hullámot” produkálja), ahhoz két dolog elengedhetetlen: legyen a sejteknek valami belső órája, egy ún. oszcillátora, ami ezt a periodicitást képes produkálni, illetve a szomszédos sejtek valamiképpen kommunikálni tudják egymással, hogy a ciklus melyik szakaszában vannak – hiszen ha minden sejt a maga feje után pörög, akkor abból előbb-utóbb káosz lesz és nem egy szabályos hullámfront.

A molekuláris óra mibenléte még nem teljesen tisztázott, de a legtöbben arra teszik a pénzüket, hogy egy egyszerű negatív-feedback ciklusról van szó: az óra gén-ről (amit csak a példa kedvéért hívunk így, mert nem tudjuk pontosan mi ez) átíródik a megfelelő RNS, majd erről elkészül az ÓRA fehérje, ami kikapcsolja saját génjének működését. Így azonban persze nem keletkezik több ÓRA fehérje, a sejt természetes belső mechanizusai pedig adott időn belül elbontják a már meglevő ÓRA fehérjéket (ezt nevezzük fehérje turnover-nek), így előbb utóbb a gén felszabadul a gátlás alól. És kezdődik minden elölről. Ha a fehérje átíródás és lebomlás megfelelő ütemben zajlik, már meg is van a kívánt periodicitás. (Az ínyencek kedvéért: az óra gén szerepre leggyakrabban a hes1 és hes7 géneket jelölik.)

A sejtek összehangolásáról már többet tudunk – itt kerül a képbe a korábban emlegetett Notch -Delta jelátvitel. Szomszédos sejtek ezen útvonal segítségével hangolják össze egymás belső ciklusát, így persze érthetővé válik, hogy mi is okozta a mutánsok fura kinézetét: fejlődésük során az egységesítés hiányában a belső ciklusok lassan elállítódtak, a hullámfront egyre szabálytalanabbá vált, a kialakuló szomiták meg egyre kuszábbakká.

A PSM sejtjeinek belső órája mindaddig ketyeg, amíg a már kialakult szomiták nagyon közel nem kerülnek az embrió hátsó részéhez (ahonnan a hullám indul). Ekkor, feltehetőleg az “érett” szomitákból kibocsájtott retinolsav (retinoic acid – RA) ellensúlyozza a PSM sejtjeinek korábbi állapotát biztosító FGF- és Wnt jelátviteli rendszerek aktivitását, és a belső oszcillátorok kikapcsolnak.

Na, akkor mindezeket tisztázva már csak tényleg arra kellene válaszolni, hogy mi is történik a kígyókban. A rendszer logikájából látható, hogy alapvetően két út kínálkozik a szomiták számának megnövelésére: vagy a PSM méretét növeljük meg (pl. több sejtosztódással), hogy több szomitára elegendő sejt legyen benne, vagy pedig az órát turbózzuk fel, hogy gyorsabban “ketyegjen”.

A kígyók a két megoldás ötvözetét használják, bár a hangsúly az nagyon is az utóbbin van. A csirkék 16 és az egerek 13 db. sejtosztódásával szemben a kígyó PSM 21 sejtosztódáson megy keresztül. Szignifikáns különbség, de koránt sem akkora, hogy a nagyságrendnyi különbségért felelős lehessen. Sokkal inkább alkalmas erre a négyszer gyorsabban ketyegő sejtóra. Ez természetesen négyszer gyorsabb hullámokat idéz elő, amelyek így, egységnyi fejlődési idő alatt (vagyis más szervek fejlődéséhez viszonyítva), négyszer annyi szomitát hoznak létre, mint a rövid testű gerincesek, pl. zebrahalak – bár így a szomiták mérete lesz kezdetben kicsi.

Hogy mindennek mi a közvetlen genetikai oka, azt még nem tudjuk. Ugyanakkor érdekes látni, hogy a végtegfejlődés modulja mellett, a kígyók esetében az evolúció egy másik fejlődési modullal is vidáman (és eredményesen) “kísérletezgetett”.



Gomez C, Ozbudak EM, Wunderlich J, Baumann D, Lewis J, Pourquié O (2008) Control of segment number in vertebrate embryos. Nature 454: 335-339.
Vonk FJ, Richardson MK (2008) Developmental biology: Serpent clocks tick faster. Nature 454: 282-283.
Dequéant ML, Pourquié O (2008) Segmental patterning of the vertebrate embryonic axis. Nat Rev Genet 9(5): 370-382.
Saga Y, Takeda H (2001) The making of the somite: molecular events in vertebrate segmentation. Nat Rev Genet 2(11): 835-845.
van Eeden FJ, Granato M, Schach U, Brand M, Furutani-Seiki M, et al. (1996) Mutations affecting somite formation and patterning in the zebrafish, Danio rerio. Development 123: 153-64.
Whittock NV, Ellard S, Duncan J, de Die-Smulders CE, Vles JS, Turnpenny PD (2004) Pseudodominant inheritance of spondylocostal dysostosis type 1 caused by two familial delta-like 3 mutations. Clin Genet 66(1): 67-72.